Adventi gondolatok  december 16.


Böjte Csaba testvér üzenete advent napjaira

Adventi
gondolatok – december 16.


Az
alázat erénye, egy olyan tiszta örömforrás, melyet mindannyiunknak felkínál az
Isten!

Sokszor
úgy érzi magát az ember, mintha be lenne falazva, elvárások, szabályok, határok
zárják le a lépteinket! Mi szeretnénk megfelelni mindenkinek, és életünk könnyen
átalakul a megfelelni akarások, a különféle szerepek miatt "látszat" életté! 

Az ember nagyon ritkán indul neki
magától, hogy széttörje a korlátait s letépje a szárnyalását, sáros földön való
totyogásba fojtó láncait! Soha életemben nem szolgáltam, ministráltam a
templomban. Ünnepekkor eleinte édesanyám kedvéért, majd egy megmagyarázhatatlan
kíváncsiságtól vezérelve elkezdtem templomba járni. Akkoriban nagy szakállat
hordtam, és mint minden fiatal, valami nagyot szeretettem volna tenni, hogy
jobbá legyen általam a világ! Csíksomlyón, a sekrestye jótékony félhomályában,
talán 1981- ben, hallgattam a pünkösdi szentmisét. A ferences atya nagyon jól
beszélt, reményrõl, fényrõl, összefogásról szólt tisztán, nyíltan, értelmesen, s
ez akkor, mikor a rendszer urainak fürkészõ szemei elõl az igazságot a sorok
közé kényszerítették az írok, mind friss tavaszi fuvallat hatott az új világot
keresõ lelkemnek! A szentmise második részénél, eljött az idõ a perselyezésre. A
drága jó Romuáld testvér, Isten nyugtassa, szó nélkül odajött mellém, hozott egy
rojtos karinget, és mielõtt tiltakozhattam volna, egyetlen mozdulattal a
nyakamba penderítette, majd szelíd mosollyal a kezembe nyomott egy piros
süveghez hasonló alkalmatosságot melynek az alján egy kis csengõ csilingelt, és
már kint is voltam a zsúfolásig telt templomtérbe. Én izzadva, szorongva
elindultam, hogy életem elsõ templomi szolgálatát önzetlenül Istennek
felajánljam. Persze akkor nekem semmi ilyen magasztos gondolat nem jutott
eszembe, csak lesütött, vérpiros fejjel botladoztam, csilingeltem az emberek
között! Ahogy közbe-közbe felpillantottam, láttam az embereket, s közöttük a
rengeteg ismerõs arcot, és úgy éreztem, hogy minden megállt és mindenki csak
engem bámul! Hirtelen megtelt kedves arcú ismerõs lányokkal a templom, akik
értetlenkedve nézték ahogy félszegen botorkálok a csipkés karingben, s gyûjtöm a
csörgedezõ aprót az emberektõl! Minden emberben van kisebb nagyobb hiúság,
emberi rátartiság, kivagyiság! Én akkor, ott a templomban döbbentem rá, hogy
ebbõl a lelkünket rabigába záró értelmetlen dölyfösségbõl, rátarti büszkeségbõl
milyen jó nagy darabot sikerült az évek alatt összegyûjtenem. A csíksomlyói
templom hatalmas, a búcsús tömegben nagyon nehezen haladtam, és én ahogyan
csoszogtam az emberek között, azt hittem, hogy szégyenemben elsüllyedek!
Szorongtam de nem álltam meg, végeztem ezt az egyszerû feladatot melyet
rámruháztak! Ahogyan szépen haladtam az emberek között, lassan felfakadt
lelkemben valami megmagyarázhatatlan tiszta érzés, betöltötte szívemet egy
nagyon egyszerû, tiszta öröm, egy csodálatos szabadságérzés! Felemeltem a
fejemet, és az emberekre rámosolyogva elkezdtem minden kis fémpénzt hangosan,
szépen megköszönni: “Isten fizesse!” Haladtam az utamon és megértettem, hogy
bármilyen kis dolog ez a perselyezés, és bármennyire is ügyetlen vagyok, azért
mégiscsak a nagy Isten szolgálata! Szívemet büszke öröm töltötte el, és
életemben elõször megértettem, hogy mennyire törékeny az emberi hiúság, az
alaptalan büszkeség, és annak összetörése, életünkbõl való kilapátolása milyen
örömteli, felszabadító érzést adhat az embernek! 
A Csíksomlyói Mária lábánál kivívott
gyõzedelmen felbátorodva, újabb és újabb csatát kezdtem a szabadságomért. Egy
alkalommal az esti misérõl hazafelé, a város fõterén, a Petõfi utcában utam az
utcaseprõ mellett vezetett el. Megálltam mellette és szóba elegyedtem vele, egy
idõs, fáradt férfi volt. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki? Csodálkozva rám
nézett, a vállán húzott egyet és igennel válaszolt. Átnyújtotta a hosszú nyelû
seprût és a szemetes kocsit mit maga elõtt tolt és arra kért, hogy ha már
segíteni akarok, akkor azt csináljam jól és vegyem a vállamra a fényeket
visszaverõ mellényét! Pillanatok alatt átvedlettem utcaseprõvé, õ meg a nem
messze lévõ padhoz ballagott és fáradtan leült. Munkámat jóformán el sem
kezdtem, máris varázsütésre kezdtek szállingózni a távoli ismerõsök, nekem
legalábbis úgy tûnt, hogy megtelt a fõtér emberekkel!  Fejemet lesütve próbáltam
elmerülni a munkámban, amikor néhány lány akiknek a barátaim is próbáltak
udvarolni, pontosan felém jöttek, kuncogva rám néztek, majd vihogva összesúgtak
és hangosan kacagva vissza visszanézve továbbmentek! Nagyon elcsodálkoztam
magamon, mert nem a félszeg szégyenkezés, hanem valami egészen más töltött el!
Mint nyári melegben a tópartjára kibiciklizõ, kiizzadt gyermekrõl a ruha, úgy
omlott le rólam valami fojtogató, ragacsos máz, az emberek elvárásainak
megfelelni akarás, a többnek, jobbnak látszani vágyás által ránk erõltetett póz,
egy hamis álarca, mindaz, mit nap mind nap verejtékesen hordtam, de ami
valójában nem én vagyok! Sepertem az utcát, kacagtak rajtam a lányok, keményen
dolgoztam és elborított a verejték, de bensõmben felfakadt egy olyan tiszta
öröm, melyet soha soha nem felejthetek! Sepertem az utcát és éreztem, hogy
magamat seprem tisztára, lelkemet betöltötte egy csodálatos tiszta íz, a szerény
alázatosság szép erényének a tiszta öröme! 
Lassan megértettem, hogy mennyivel
édesebb, örömtelibb érzés a tudatosan vállalt és gyakorolt alázat erénye, az
alaptalan, felfuvalkodott hiúsággal szemben. Sepertem tiszta ingyen a
szülõvárosom fõterét, és elkezdtem érteni a mi Urunkat Jézus Krisztust, aki
isteni méltóságát nem tekintette olyan dolognak, amihez föltétlen ragaszkodnia
kellene, hanem szeretetbõl értünk kiüresítette önmagát, és a betlehemi
istállóban érettünk kisgyermekké lett! Persze ez a hasonlat nagyon sántít, mert
Krisztus a valós isteni méltóságáról mondott le, én meg csak egy látszat,
értéktelen mázat adtam fel, de ennek ellenére, ott akkoriban megtapasztaltam az
erények útjának tiszta, semmihez nem hasonlítható édes örömét, s ezért, a lovagi
ruháját a koldus gönceivel felcserélõ Szent Ferencet egybõl egy életre a
mesteremmé fogadtam! Munkába jártam, dolgoztam, de éreztem, hogy én ezen a
tiszta, hazugságtól mentes egyszerû úton szeretnék elindulni! Megértettem, hogy
az Isten nem azt akarja, hogy felfuvalkodva, minden reális alap nélkül nagynak
látszódjunk, hanem azt, hogy szerényen, tudatosan, a kis dolgokat nagy
alázattal, jól csináljuk! Életem során ez a felfedezés, ez a tiszta öröm, mely
az alázatosság erényébõl táplálkozik, sok-sok fölösleges csatától, zsákutcától
megvédett! Idõvel azt is megértettem, hogy mind ferences kisebb testvér nem kell
sokat gondolkodjak, hogy kinek van igaza, hisz én már döntöttem, mindig a társam
a nagyobb, mert én tudatosan a hátsó helyet, a kisebb testvériséget
választottam! Azt tapasztalom, hogy minél jobban igyekszem ezt a csodálatos
krisztusi erényt megismerni, gyakorolni, annál értékesebb, hitelesebb,
elfogadhatóbb mindaz amit teszek a testvéreim érdekében! Ez a drága erény
nemcsak örömmel, fénnyel tölti be a lelkemet, hanem a munkámat is a gyermekek, a
felnõttek között sokkal eredményesebbé, sikeresebbé teszi. Igen, az alázatosság
erénye az erények királynõje, melynek kezéért küzdhetünk, de melyet itt ezen a
földön végérvényesen soha el nem érhetünk! Nincs olyan ember, mely ezt az erényt
megismerve nyugodtan hátradõlhet, hisz míg élünk vigyázni kell, a hiúság, a
kevélység ördöge mind ordító oroszlán ott leselkedik, s keresi a módját, hogy a
vesztünket okozza! 
E könyv lapjain, a Krisztus urunk
által felkínált tiszta örömöket szeretném megismertetni a kedves olvasóval,
olyan örömöket, melybõl bõségesen jut akár e föld minden lakójának, melyen nem
kell marakodni, civakodni, mely után az ember nem érzi magát másnaposnak, s nem
kell szégyenkezve lesütnie a fejét! Egy ilyen drága öröm a szent egyszerûség,
alázatosság, mely nemcsak életünket képes beragyogni, szívünket örömmel, fénnyel
eltölteni, de a ránk bízott feladatok végzésében is sokat tud segíteni, minden
lépésünket eredményesebbé, hitelesebbé teszi!
Szeretettel, 

Csaba t.