"Szabó Lõrinc pályaképét megrajzolva évtizedekkel ezelõtt bemutattam barátságukat a tíz évet Budapesten töltõ csehszlovák kultúrattasé, Anton Straka és a költõ között. A Straka-hagyaték maradványai digitalizált formában jelenleg az MTA Könyvtára és Információs központja kézirattárába kerültek." - Kabdebó Lóránt írása
images/stories/n144/
Kabdebó Lóránt
A digitalizált
Straka-hagyaték Budapesten
Szabó Lõrinc pályaképét
megrajzolva évtizedekkel ezelõtt bemutattam barátságukat a tíz évet Budapesten
töltõ csehszlovák kultúrattasé, Anton Straka és a költõ között. A
Straka-hagyaték maradványai digitalizált formában jelenleg az MTA Könyvtára és
Információs központja kézirattárába kerültek. Ennek nagyszerû hírét tettem közzé
a Magyar Nemzet Magazinjának ünnepi számában, 2014. december 27-én, a 26.
oldalon.
Tóni, a hû cseh
Budapesti találkozások a
Straka-szalonban
Legendás szereplõje volt korának. Szlovák származású, magyar iskolázottságú cseh
tisztviselõ – kell ennél ellentmondásosabb személyes sors a két világháború
közötti idõben? A Kráter Kiadó ismét kiadta Vécsey Zoltán A síró város címû,
1931-ben megjelentetett regényét, ahol Anton Straka (magyarul: szarka) Vrana
(szlovákul: varjú) Tóni néven szerepel, a Kassát elfoglaló csehszlovák légió
parancsnoka mellett papi öltözékben jelenik meg, tábori lelkészként vonulva a
gyõztesek oldalán. A német megszállás alatti úgynevezett cseh protektorátus
idején Prágában baloldali szervezkedés okán három év börtönre ítélik, majd
koncentrációs táborba internálják. Hiába reménykedett: „Én szeretnék és fogok
élni, dolgozni, a jövõ számára építeni, és tenni azért ezután is, hogy az
életforma megváltozzon egészen.” A 2003-ban Budapesten megrendezett
konferencián, amely alkalmából az Amerikai úton, valahai munkahelyén
felállították emléktábláját, dédunokája idézte szavait, hogy õ kegyelmet nem
kért, kegyelemre nem várt. Õ igazságot akart.
Anton Straka világítótoronyként magasodik ki a széthúzók között az
összetartozást hirdetve: „Hogy a nemzetek egymást megérthessék, elõbb meg kell
egymást ismerniök, s itt a kultúra a legfõbb specializáció, de egyszersmind
összekötõ terület. A nemzetek irodalmában, zenéjében s mûvészetében tükrözõdik
vissza a népek lelke, szíve, s a szívek és lelkek összedobbanásában gyakran
elegendõ egy tekintet, egy kézszorítás. Mindig nagyon boldog vagyok, ha
kölcsönös kulturális akciók szerény munkatársa lehetek, s bizton remélem, hogy a
jövõ mindinkább meg fogja ezeket a törekvéseket könnyíteni.” És 1932 körül
megkezdi a „péntek esték” szervezését, a cseh-szlovák-magyar kulturális
közeledés legfontosabb eseményét. Még Bartók Béla személyes jelenlétét is
elérte. Közben legfontosabb ténykedése magyar költõk részvételével a Cseh és
szlovák költõk antológiájának megszervezése és megjelentetése. Kik mûködnek
ebben közre? A korszak legjelentõsebb magyar költõi: az ekkor a szomszédságában
lakó, szinte mindennapos vendége, József Attila, valamint Illyés Gyula és Szabó
Lõrinc. „Straka nekem nagyon jó barátom volt, és mi ketten dolgoztunk együtt a
cseh–magyar kultúrbarátságon, és nem azok, akiket emlegetni szoktak” – jegyzi
meg Szabó Lõrinc az ötvenes években.
És
készül viszonzásaként a legjobb cseh és szlovák költõk közremûködésével a magyar
költészetet bemutató antológiára. Ennek darabjait hagyatéka többi részével
együtt szórják szét lakásában a Gestapo vizslatói.
Az
ezekhez a kötetekhez kapcsolódó fordítói munka személyesen is összehozza a
költõket. Például Szabó Lõrincet Frantisek Halassal, a cseh líra klasszikusával
és Emil Boleslav Lukaccsal, a neves szlovák költõvel. Lukáccsal megértik egymást
magyarul, kölcsönös becsülés köti majd össze õket. „A harmincasok legkiválóbb
költõje Szabó Lõrinc. Nekem különösen kedves, lefordította Khájjámot és a cseh
költõt, Halast. Most adta ki hatéves munkájának termését a Te meg a világ címû
kötetben. Más helyen, és méltó módon akarok foglalkozni evvel a nagy
költészettel.” Halas esetében levelezésük fordításával köti meg barátságukat
Straka: „Igen nagy örömöm van az Ön üdvözletébõl s az Ön fordításaiból. A költõ
a költõnek nem kell, hogy sokat mondjon, hogy megértsék egymást. Néha ez
hallgatással jobban megy, mint szavakkal. Kívánnám magamnak, hogy ilyen
hallgatás legyen közöttünk. Az Ön verse, amelyet fordításban elolvastam, annyit
beszélt nekem Önrõl, hogy szeretem Önt. Igen, »homlokodtól fölfelé!« Küldöm
Önnek a legutolsó könyvemet. Jöjjön el Prágába, s hozza el a barátait is, és az
én üdvözleteim nem csak az enyéimék – a többiek nevében is mondom. Tegye meg
ezt! Szép lesz ez, elmegyünk valami melancholikus vándorlásra mindaz után, ami
itt szép éjjel és nappal. Gondoljon majd néha ismét reám! Kézszorítással az Ön
F. Halasa.”
Straka Szabó Lõrincet meghívta szerelmével kéthetes csehszlovákiai utazásra,
József Attilát éveken át várta, mindhiába, helyette csak egy Szép Szó-estet
sikerült megrendeznie Prágában. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig címû
regényét pedig lefordította cseh nyelvre, melyrõl Móricz ezt írta: „Örülök, hogy
Ön fordítja, hiszen így legalább minden nüánsz meg fog maradni, ami a munka
magyarságát illeti.” Németh László nem járt el
a pénteki estekre, de Straka meghallotta, hogy érdeklõdik a cseh és szlovák
kultúra iránt, ezért elment hozzá a lakására, vitt neki könyveket. Csak 1945
után lángolt fel Németh László fordítói érdeklõdése a cseh irodalom iránt, de ez
a kezdeményezés Straka idejére nyúlik vissza.
A
kulturdiplomata szeretetteljes vállalkozásainak dokumentumai megmaradtak az
ismert archívumokban, nálunk Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtárban, a
Petõfi Irodalmi Múzeumban, az MTA Könyvtárának Kézirattárában, sõt Szabó Lõrinc
Volkmann utcai lakásán a családja által nagy gondossággal védett, õrzött
könyvtárában, – de az így hozzáférhetõ levelek, dedikált könyvek, újságkivágatok
mint háborúban roncsolódott hidak csak a hagyaték egyes megmaradt pillérét
mutatták. Barátok, munkatársak más-más hangoltságú emlékezései a közös szeretet
megéledésérõl tanúskodhattak idõnként, egyetlen – eredetileg szakdolgozatnak
készült – könyv fogta eddig össze ténybelileg munkásságát: Csoma Borbála „Hidat
verj, ne éket”: Anton Straka
kulturális és irodalomszervezõ tevékenysége a budapesti tíz év tükrében.
A közelmúltban aztán a Felvidékrõl az ELTE
Doktori Iskolájába érkezett doktorandusz, Ondrejcsák Eszter kedvet kapott, hogy
Szabó Lõrinc és Straka barátságát feldolgozza. Célba vette az eddig ismeretlenül
lappangó központi összekötõ magot: megkereste az elveszettnek hitt hagyatékot,
amelyet a Gestapo romboló házkutatása után összerendezve a diplomata özvegye,
majd fiai és utódai féltõ gonddal õriznek. Jelenleg
Vera Palanova, az unoka és fia, Martin
Palán, az író dédunokája. Az ELTE
Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének vezetõje, Kulcsár Szabó Ernõ
akadémikusnak, Monok Istvánnak, az MTA Könyvtár és Információs Központ
igazgatójának és Gál Jenõnek, a prágai Károly Egyetem magyar tanszéke
professzorának a tárgyi feltételeket elrendezõ összemunkálása eredményeként kis
magyar különítmény érkezett Prágába: a disszertációját készítõ Ondrejcsák
Eszter, aki a lehetõséget biztosította, hogy a hagyaték digitalizálása a
könyvtár tulajdonába kerüljön, valamint a krk.szabolorinc.hu weblapot készítõ
Szabó Lõrinc-kutató Horányi Károly és Láng Klára, hogy digitalizálják a háborús
pusztítás után összegyûjtött családi hagyatékot. És tervezzük, hogy Anton Straka
egykori prágai lakásánál, a Za Pohorelcem 14. szám alatt emléktábla
emlékeztessen a magyar írókkal kapcsolatos tevékenységére.
Személyében nemcsak elhivatott kultúraközvetítõt ismerhetünk meg az oly gyakran
egymásra acsargó közép-európai múltból, Straka „Tóni”, a „hû cseh” személyében
megtaláltam a barátság mértékegységét.
Hogyan is jellemezte valaha a Straka-teremtette baráti légkört Szabó Lõrinc
szlovák költõ barátja, Emil Boleslav Lukac? „A
budapesti Amerikai úton van egy szép villa, a csehszlovák követségünk
sajtóattaséjának, Straka barátomnak a lakóhelye. Minden pénteken összejön ott a
fiatal Magyarország szellemi elitje. Öten, tízen, húszan, mikor hogy, de
eljönnek. Nincs ott elfogultság, ámbár nincsen semmi rábeszélés egyik részrõl
sem. Szellemi találkozóhely, s ahogy nézem az elmúlt péntekek névsorát, nem kis
nevekkel találkozom ott az egyes csoportokból. Attasénk személyes titka, miként
nyerte meg a bizalmat, miként oszlatta el a gyanakvást, amely velünk szemben ott
általános. Nyíltság és egyenértékûség az egyedüli elvek, a költészet és mûvészet
iránti szeretet az egyedüli törvény.” Évtizedek múlva Szabó Lõrinc pedig így
emlékezett nevezetes utazására: „Én semmiféle kötelezettséget nem vállaltam a
szabadjegyekért, egyetlenegy cikknek a megírását sem. »Nem baj, nekünk megéri,
hogy Sz. L. egyáltalán tud a mi valóságos életünkrõl és szépségeinkrõl!« (mondta
Straka)”. Másutt pedig ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a Felvidék
visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én
megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele õszintén beszélni,
másképp pedig nem akarok. Ettõl kezdve kizárólag kulturális és
magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.”
Straka pályája elején pap volt. És tudjuk, hogy a gyónási titkot élete mentése
árán sem árulhatja el tudója. Straka diplomataként is megmaradt ebbõl a
szempontból papnak: a baráti szavak szentek voltak számára. Kapcsolódásai
íróbarátaival különböztek, barátságára ugyanakkor mindnyájan külön-külön
számíthattak.
Hon-Lapunkon pedig elgondolkozom, hogy személyesen miért áll közel énhozzám
Anton Straka alakja. Milyen emberi tulajdonsága ragadta meg képzeletemet. A
választ az Ondrejcsák Eszter által hozzám eljuttatott néhány szöveg adhatja meg,
amelyeket a családdal volt elsõ találkozása idején fényképezõgépével
megörökített. Az a személyes állásfoglalása, amellyel a barátságot minden
erõszakolt célmegvalósítással szemben a legfontosabbnak tartotta.
Évek munkája volt a Cseh és szlovák költõk antológiájának megszervezése
és megjelentetése. Úgy gondolta, hogy ehhez Szabó Lõrincet kellene felkérni
valamilyen elõszó megírására. De nehéz években készült ez a kötet, esztétikai
különbözések is jelentkezhettek. Éppen ezért óvatos közelítéssel fordul a
szervezõ barát a fordító költõhöz már Prágából, 1936. április 14-én: „Kedves
Barátom! Talán emlékszel még a csehszlovák vers-anthológiára, amelybe Halas
verseit fordítottad. Most sajtó alatt van Pesten. KáIdor adja ki, aki ez idõ
szerint Grilléknél dolgozik. Már intéztem a korrektúrát. A könyv nagyon szép
lesz. Az anthológia ügyét jóbarátom Nadass József intézi. Most már csak az
elõszó van hátra, s Nádassal együtt az a nézetünk, hogy ha Te volnál oly szíves
néhány sorral bevezetni az anthológiát, ez nagyon szép volna. Erre ezennel fel
is kérlek, de csak abban az esetben, ha ez nincs ellenedre bármilyen okból.
Ismerem a budapesti atmoszférát s kérlek, barátságunk egyáltalán ne
feszélyezzen. Mindenesetre ha megírnád az elõszót, igen nagy volna az örömöm.”
Aztán Straka hírül veszi, hogy a költõ nem szívesen vállalná a feladatot, bár a
szerkesztõtõl felemás információt is kap: „beszéltem Szabó Lõrinccel és azt
vettem ki a szavaiból, hogy õ még mindig hajlandó lenne, ha más formában is,
abban az esetben, ha Te nem változtatsz az anthológián, elõszót írni a könyvhöz.
Állítólag ezt meg is írta Neked. Tekintettel arra, hogy Káldor már kétszer
felhívott és sürgette a keféket, kérdésére azt mondtam, hogy az elõszóra nem
kell majd várnia, nem lesz elõszó. Sz. L.-cel csak késõbb beszéltem. Már most ha
az elõszóra reflektálsz, úgy azonnal írj Káldornak, hogy várjon még egy pár
napig az elõszóra és írja Szabónak is, hogy készítse el gyorsan és küldje át
Káldornak. Persze ez csak akkor, ha szükségesnek látod.”
De
ezt már a barátság nevében visszautasítja Straka: „Szép lett volna, ha Szabó
tényleg írt volna elõszót, de nagyon kényes helyzetben voltam. A világért sem
lett volna szabad engednem, hogy a dolognak olyan látszata legyen, miszerint én
felhasználva Szabó iránti igaz barátságomat, õt éppen e barátság alapján kényes
helyzetbe hozzam, s õ mintegy kénytelen legyen elõszót írni olyan könyvhöz,
amely nincsen egészen ínyére. Ezért utolsó levelemben az elõszó kérdését fel sem
említettem már.”
Ennél érzékenyebb szöveget el sem tudok képzelni. A barátság szentségét mutatja
fel, példázatosan fogalmazott, nagyszerû levelében. Ritka gesztusként
szakmánkban.
