" Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofõr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsõn felszáll a botját szorongató, idõs férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás nõi láb jelent meg a szûkülõ résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofõr rokonságát pocskondiázó nõi fej tolakodott elõ a lépcsõn."
T.Ágoston László
Külvárosi járat
Az utas
leszállt a hátsó ajtón. A sofõr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsõn
felszáll a botját szorongató, idõs férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét,
csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó
két szárnya, amikor egy csizmás nõi láb jelent meg a szûkülõ résben. Azután egy
táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofõr rokonságát pocskondiázó
nõi fej tolakodott elõ a lépcsõn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind
rábólintottak.
─ A jó édes
anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra
kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták
mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én
megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem,
csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─
Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen!
Közben a
busz elindult, és lassan távolodott a megállótól. A sofõr félkézzel mutogatott
valamit, de nem szólt bele a mikrofonba.
─ Láttuk ─
mondta egy, két székkel arrébb ülõ, testes férfi. ─ Nagy szerencséje volt, hogy
nem esett a kerekek alá. Ha a sofõr nem figyel, már akár a mentõket is várhatná.
Mi ennyire sürgõs magának asszonyom?
─ Hogy hogy
mi ennyire sürgõs? Az, hogy… ─ Vett mély lélegzetet a nõ, de aztán meggondolta
magát. ─ Különben tudja mit? Semmi köze hozzá! Trottyos vén hájpacni! Azért van
a busz, hogy utazzunk rajta, nem? Nem elég, hogy az áruházban fölhúzza az ember
agyát az a hülye pénztáros csaj, még ez is. Utálom az ilyen minden szarban kanál
hapsikat!
A férfi
szeme szikrákat hányt mérgében, s biztosan válaszolt volna valami hasonlót, de a
mellette ülõ nõ a combjára tette a kezét, és higgadt, csendes szóval mondta:
─ Az a
helyzet, hölgyem, hogy ezekre a külvárosi buszokra az elsõ ajtón kell
fölszállni. A hátsón csak leszállni lehet. Ki is van írva a busz elején. El kell
olvasni! Adjon hálát a Jóistennek, hogy nem történt baja! A jegyet is ott kell
kezelni az elsõ ajtó mellett.
─ Hagyjon
engem békén azzal a rohadt jeggyel! Nehogy már a végén én legyek a hibás, mert
ez a hülye paraszt rám csukja az ajtót! Kije ez magának, rokona?
─ Már
megbocsásson ─ szólt közbe egy kerekes bevásárlószatyrot szorongató nõ a középsõ
ajtó mellõl ─, de mintha már láttam volna magát ezen a járaton utazni. Tudhatná,
hogy mi a szabály. Különben teljesen mindegy, hogy ki kinek a rokona. A szabály
az szabály. Illik betartani.
─ Én is
láttam már magát ezen a buszon ─ ugrott talpra a nõ. ─ Sõt azt is láttam a
minap, hogy megvárta a sofõr, amikor szaladt a busz után. Akkor miért nem
tartotta be a szabályt? Tán lekenyerezte valamivel? Nálunk már a sofõrök is
korrupciósak.
─ Hulla jó!
─ nevetett föl egy fiatal srác. ─ Mondja ezt még egyszer, hogy fölírhassam az
aranyköpések közé!
─ Maga csak
ne röhécseljen, fiatalember! ─ fordult felé elszántan a nõ. ─ Jobban tennék, ha
a maguk dolgával törõdnének!. Állandóan csak tüntetnek. Már alig lehet
közlekedni a városban. Aztán mi az eredménye? Elõbb-utóbb belefáradnak, és
elmennek aludni az anyukájukhoz.. Hát ennyit érnek maguk, fiatalok a nagy
tüntetéseikkel… Tudja, mire jó ez a sok tüntetés? Egyedül arra, hogy még többet
költsön a kormány a rohamrendõrség felszerelésére. És tudja mibõl? Az én
adómból, meg a magáéból is, ha fizet egyáltalán adót. Mondják meg, ha nem így
van!
─ Na ne! Hát
ez nem normális! ─ ugrott föl az elsõ ajtó melletti székrõl egy izgatott férfi.
─ Látták ezt? Szerintem szét se nézett, mielõtt kiugrott a mi buszunk mögül, és
mint az õrült, úgy szlalomozik a terepjárójával ezen a keskeny úton. Alig néhány
méteren múlott, hogy vissza tudott sorolni a sávjába a szembe jövõ busz elõtt.
Még jó, ha nem törte össze magát valamelyik utas a hirtelen fékezéstõl. Itt
ötven kilométer a megengedett sebesség, ez meg hajtott vagy százzal…
─ Az egy
dolog ─ bólintott rá egy másik utas. ─ A nagyobbik gubanc az, hogy kint van az
elõzni tilos tábla. Tudom, mert én is szoktam erre járni kocsival. Sok autós
pénztárcája bánja ezt, mert a zsaruk is ide járnak kaszálni, ha éppen nincs
sürgõsebb dolguk.
─ Akinek van
pénze ilyen terepjáróra, az a rendõröket is meg tudja venni élõ súlyban ─
ingatta a fejét egy õsz hajú férfi. ─ Látták hétfõn a Kékfényt a tévében? Na
kérem, hát ezek után csak üres szócséplés becsületrõl, meg erkölcsrõl beszélni.
─ Mókás
dolog ezeket a több tízmilliós értékû terepjárókat rokkant parkolóban látni ─
fûzte tovább a szót a testes útitárs. ─ Érdekes, hogy van hozzá rokkant
igazolványuk is az ablak mögött. Bezzeg az én sógorom, aki két mankóval jár, még
a tavasszal beadta a kérelmét a parkoló igazolványra, és még a Mikulás se hozta
meg neki. Nem vezetni akar, nem rokkant ellátást kér, csak azt, hogy a felesége
mellé beülhessen az anyósülésre, és ne kelljen száz métereket mankóznia az
áruházig. Külön felülvizsgálatra is behívták, de azóta is csak tologatják az
aktát.
─ Hát
persze, mert várják a csodát ─ nevetett föl egy fruska. ─ Tudják, hátha kinõ!
─ Látják? ─
fordult el a hátsó ajtón felszállt nõ ─ Ilyenek ezek mind! Ez a mai fiatalság.
─ Amelyet
önök neveltek ilyenné, asszonyom! ─ hajolt meg felé szertartásosan a
tüntetésekkel vádolt fiatalember. ─ Ezzel már Kádár Jánost se kárhoztathatják,
mert immár huszonöt éve halott. A maguk nemzedéke csinálta a rendszerváltást!
─ Bocsánat ─
szólt újra a testes férfi a nõ felé fordulva ─, de még nem láttam, hogy kezelte
volna a jegyét. Vagy netán inkább leszállna?
─ Hagyjon engem békén,
maga trottyos hájpacni! ─ fordult az ablak felé a nõ. ─ Mit foglalkozik velem?
Nincs más dolga?
─ Akár lehetne is ─
mondta amaz némi sértõdöttséggel a hangjában ─, de most éppen maga csinált nekem
programot. Tudja, ezeken a buszokon az a szabály, hogy aki utazni akar rajtuk,
annak jegyet kell váltania, és azt a jegyet ki is kell lyukasztani. Ott, azon a
kis készüléken, az ajtó mellett. Nos, tisztelt asszonyom, vagy kilyukasztja a
jegyét, vagy szálljon le!
─ Helyes, szálljon le! ─
kiáltotta a fiú.
─ Szálljon
le! ─ kontrázott rá a lány is.
Az autóbusz
újabb megállóhoz közeledve lassított, majd beállt a buszöbölbe. Az ajtó kinyílt,
és a kerekes bevásárlószatyros nõ leszállt, de az ajtóból még visszaszólt.
─ No, jön,
vagy marad, mert az ajtót újra becsukják?
─ Maradok.
Semmi köze hozzá!
─ Szerintem
jobban tenné, ha leszállna ─ mondta az õsz hajú férfi.
─ Nem
szállok le, és jegyet se lyukasztok ─ toppantott a nõ idegesen. ─ Bérletem van ─
mondta, és átült a leszálló utas helyére.
Az ajtóban
egy gondozatlan szakállú, fésületlen hajú, idõtlen, ráncos arcú férfi igyekezett
megkapaszkodni. A másik kezében elnyûtt nejlonszatyor, amit bizalmatlan, fürkész
tekintettel méregettek az utasok.
─ Segítsenek
már! ─ nyögte, és félénk tekintetét végighordozta a fent ülõkön.
Senki se
mozdult. Aki tehette, kifelé bámult az ablakon.
─ No, már
csak ez hiányzott. ─ szólalt meg valaki hátul visszafojtott hangon. ─ Egy
hajléktalan...
A nehezen
mozgó, viseltes ruhát hordó férfi nagy nehezen felhúzta magát a lépcsõn, és
megállt a kapaszkodó tartóoszlopának dûlve. A busz motorja újra felpörgött,
indult tovább. A hajléktalan megbillent, és a nõ melletti székre huppant.
─ Bocsánat ─
mondta halkan, és az ölébe vette a szatyrot.
─ No, hát
errõl szó se lehet! ─ kiáltott fel sértõdötten a nõ. ─ Nem elég, hogy a középsõ
ajtón tolakszik föl, még büdös is… Azonnal menjen el innen! Dobják le a buszról!
Nincs itt egy ellenõr, vagy rendõr, vagy akárki?
─ Az nem
lehet ─ hebegte a hajléktalan. ─ Tegnap fürödtem a hajléktalan szállón.
─ Akkor is
koszos, meg büdös is. Nézzék meg a kezét! Jegyet se lyukasztott. Állítsák meg a
buszt!
A sofõr is
felfigyelt a hangzavarra, lassított, félrehúzódott az út szélére, és megállt.
Okulva a korábbi tapasztalataiból, csak félig nyitotta ki az utastérbe nyíló
ajtót. Kihajolt és megkérdezte:
─ Mi
történt?
─ Ennek a
pasasnak nincs jegye. Aztán meg büdös is! ─ visította a nõ. ─ Szállítsák le!
Két magas,
vállas, középkorú férfi ugrott, hogy ledobják a buszról a hajléktalant. Õ
azonban eleinte csak hátrált, míg egy üres kettõs üléshez ért. Ott aztán
nekivetette a hátát a busz oldalának, és szakadt bakancsával rugdalózva próbálta
távol tartani a támadóit. Közben az egyik férfi valamiféle igazolványt vett elõ,
és felmutatta.
─ Polgárõr
vagyok ─ mondta. ─ Felszólítom a jegy nélkül utazó állampolgárt, hogy azonnal
hagyja el a jármûvet, különben testi kényszert fogunk alkalmazni!
─ Na végre,
egy férfi! ─ rikkantotta el magát a nõ.
─ Nem
megyek! Ha megöltök, akkor se megyek! ─ hadarta a hajléktalan. ─ Úgy is van,
csak öljetek meg, nektek mindent szabad…
A két erõs
férfi nekigyürkõzött, hogy kiszedje az öreget a székek közül. Már a bakancsot is
letépték a lábáról, amikor hozzájuk lépett egy harmadik.
─ Álljatok
meg, fiúk! ─ mondta csendes, nyugodt hangon. ─ Én is polgárõr vagyok. Kifizetem
ennek a szerencsétlen embernek a jegye árát. Üljön oda elõre, a sofõr mellé. Ott
senki se lesz a közelében. Rendben lesz így, sofõr úr? Asszonyom?
A sofõr
rábólintott, visszaült a vezetõülésre. A busz tovább indult. Csend lett, szinte
síri csend, csak a nõ morogta halkan a fogai közt: „de hát akkor is büdös!...”
December
volt, advent idõszaka. Hamar esteledett. Mire a végállomáshoz értek,
felgyulladtak az utcai lámpák fényei. A városközpont irányában ezüstösen
csillogtak a karácsonyi vásár reklám lámpadíszei.