„Emléket állítottunk egy olyan szerzetes papnak, akit a Gondviselés viharvert idõkben küldött Marosfõre, akit nagyon megszerettek a helyiek, s aki nagyon szerette a marosfõieket, de minden embert kivétel nélkül. Õrizzük, ápoljuk mindig Ébner Jenõ atya emlékét, kövessük az õ példáját a jóság és a szeretet gyakorlásában, és legyen mindig szemünk elõtt az õ jelmondata: »Mindenkivel mindig jót tégy!«” (Borka Ernõ)
- Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
"Mindenkivel
mindig jót tégy"
„Emléket
állítottunk egy olyan szerzetes papnak, akit a Gondviselés viharvert idõkben
küldött Marosfõre, akit nagyon megszerettek a helyiek, s aki nagyon szerette a
marosfõieket, de minden embert kivétel nélkül. Õrizzük, ápoljuk mindig Ébner
Jenõ atya emlékét, kövessük az õ példáját a jóság és a szeretet gyakorlásában,
és legyen mindig szemünk elõtt az õ jelmondata: »Mindenkivel mindig jót tégy!«”
(Borka Ernõ)
A
lazarista mártír szerzetes 1907-ben Budapesten született. Marosfõ 1952-tõl lett
kényszerlakhelye.
1989
szeptemberében tartott gyémántmiséjén részt vett egyik hívõ visszaemlékezésébõl
megtudhattuk: Ébner atya már akkor megérezte, és el is mondta, hogy rövidesen
meg fogják ölni. Éppen azok, akiken segített. Az elsõ vértanú Szent István
ünnepén, következett be az, amit felkészült lélekkel elõre látott. December
26-án öt férfi kopogott be ajtaján. Olyanok, akiket jól ismert, és többször
támogatott. Bár tudták, hogy nincs pénze, hiszen azt mindig szétosztotta a
szegények között, mégis azt követeltek tõle. Betuszkolták házi kápolnájába,
kezét hátra kötözték, stólával betömték a száját, és az oltár elõtt halálra
rugdosták.
A mai
vasárnapon, ádvent negyedik vasárnapján, a reggeli postámban érkezett az email,
Dr. Fazekas Istvántól, melybõl kiemeltem az alábbi részletet, az általa
készített fényképekkel együtt:
„2006-ban
egyik kolléganõmmel a Maros forrásánál jártunk. Másodszor jártam ott, de elõször
nem figyeltem föl a házra. Most igen. Sötét, alig olvasható tábla rajta:
Ébner
Jenõ marosfõi plébánost ebben a házában gyilkolták meg a szekusok 1989 Karácsony
másnapján.
Félelmetes és lehangoló volt. Minden hosszabb utamra szoktam könyvet vinni
magammal. Ezúttal verseskötet volt nálam különbözõ fordításokkal.
Elõzõ
este Emily Dickinson költeményét olvastam. Nem csoda, talán véletlen! Egy
"tollas jószág" jelent meg a forrás felé vezetõ ösvényen. Azt hittem fészkébõl
kiesett elpusztult kismadár. Élt még. Mikor észrevett, kérte, hogy tegyem fel
egy ágra. Megtettem. Mikor visszafelé jöttünk, már nem láttuk sehol.
Csak
azért írtam le ezt a kis történetet, mert a gyilkosságnak néhány nap múlva lesz
a 25. évfordulója.”
„Én
vagyok az Út, az Igazság és az Élet!” Az egyetlen, a mennybe vezetõ úton járva,
hittel az egyetlen Igazságban, adta életét Jenõ atya.
Jézus
keresztje volt a tankönyve életében. Ebbõl tanulta meg azt, ami az ember számára
a legnehezebb, de nem lehetetlen. Sötétségben, gyötrelemben, ínségben és
fájdalomban, üldöztetések között az ellenséggel szemben is gyakorolni a
megbocsájtó szeretetet; és meg nem szûnõ reménnyel, bizalommal föltekinteni a
Mennyei Atyára.
Atyám
házában sok lakóhely van – búcsúzott a tanítványoktól Jézus, elmegyek és helyet
készítek nektek, mondta.
És
lehet-e a keresztény embernek szebb és nagyobb reménye ennél?!
Végezetül a Dr. Fazekas István képeit nézve, olvassuk a verset:
Emily
Dickinson: Tollas kis jószág a "remény"
Tollas kis jószág a "remény",
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,
S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengetõ madár.
Fagyos földön hallgattam õt
És távol tengeren,
De tõlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.
(Fordította: Tótfalusi István)
