"A Ceausescu érában az emberek két, nemzetpolitikai szemponttal indokolt intézkedés harapófogójában találták magukat."
Nagy horderejű kis könyv: Dancs Rózsa
Pokoljárás-a
”Aligha született
valaki magzat- vagy gyermekgyilkos anyának. Az Úristen minket, nőket, úgy
teremtett, hogy semmi sem tudja felülmúlni bennünk az anyai érzést. Mégis, a ...
statisztika mintha azt sejtetné, hogy Romániában az anyák nagy része messze az
állati szint alá süllyedt – megadták a testnek, amit az ösztön irányított, aztán
méhük gyümölcsét a legpokolibb módon elpusztították, még ha világra is hozták
kisdedeiket.
Földi paradicsomnak
kikáltott pokolban élt és halt ott akkor magzat és asszony, amelyből nem volt
menekvés. A Teremtés rendje borult fel.” [Dancs]
A Ceausescu érában az
emberek két, nemzetpolitikai szemponttal indokolt intézkedés harapófogójában
találták magukat. Az egyik, a nemzetközi bankárvilág kamatjától való mielőbbi
megszabadulás érdekében hozott határozat az volt, hogy a lehető leggyorsabban ki
kell fizetni ezt a népet és államot egyaránt kiszipolyozó, a gazdasági
össztermelés jó részét elrabló adósságot. A másik politikai intézkedés a
népszaporulat szándékos növesztése volt annak érdekében, hogy a Magyarországtól
jogtalanul elcsatolt területeket „a föld azé, aki benépesíti” jogán
megtarthassák. Amennyiben a cél szentesíti az eszközt, az említett
nemzetpolitikai szempontból mindkét határozat szentesítve volt, a végrehajtás
mindkét oldalról drakónikus. Az eredmény az volt, hogy amíg egyik oldalról
diktatórikusan növelték a szaporulatot, a másik oldalról diktatórikusan elvették
az emberek megélhetését. Nemcsak az élelmiszert csökkentették drasztikusan, de a
fűtést, világítást is. Tetézte a bajt, hogy a brvrzetett jegyrendszer a
nótóriusan rosszul működő román bürokráciának és infrastruktúrának utalta ki a
nem-kommunista párttagok óriás többségét, a törvények be nem tartása a hírhedt
securité túllengéseinek tette ki a szerencsétlen lakosságot. Innen az a valós
pokol, amiről e könyv tanúskodik.
Mely szegény szülő
kívánt csecsemőt egy sötét, hideg lakásba, ahol a már meglévő gyermekek is
éheztek és betegeskedtek, ahol látni se lehetett tej vagy tejtermékeket
Csernobil előtt? Ahol rettegésben élt mindenki, még az elvtársak is, egymástól
félve? Ahol a halállal fenyegető abortusz is kívánatosabb alternatívának
látszott a szülésnél. Így borult fel a teremtés rendje.
A könyv dokumentál és
mesél. De míg a dokumentáció maga a pokol, a mese maga a lélekemelő heroizmus.
Dancs mindent megtesz azért, hogy a teremtés rendje ne boruljon fel, és minden
nehézségen – az említett helyzeten, nyolc veszélyeztetett terhességen, ittas,
erőszakos, jellemtelen spicli páron – át, végül mindezektől gyermekeivel
Kanadába menekülve győzedelmeskedik, és új társával normális, egészséges, két
gyermeket nevel fel, Tamást és Katinkát. Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Vége a történetnek?
Koránt sem, mert a könyv egy „kijövetel” is, a szerzőnek talán legfontosabban
az, ami egy sereg morális- igazságossági- szellemi-egészégségügyi, vallási, stb.
kérdést is felmerít, amelyeken godolkozásra, mérlegelésre, saját állásfoglalásra
is kötelezi az olvasót. És Dancs nemcsak vall, kiegyenlíti a számlát is. Ország
széltében hosszában publikáltan kimutatja, hogy az a volt férje, aki őt
elárulta, megcsalta, megerőszakolta és megkeserítette gyermekei életét, sőt
gyilkossággal is vádolható, az lehetett gyermekei biológiai apja, neki ő egy
semmirevaló senki. Szót sem érdemes vesztegetni rá, abban a könyben, ami róla
is szól, amiben mégis semmi egyénisége – még neve sincsen. Karakter
asszasszináció? Az ám, a javából! Nem szándékosan és nem bosszúból indíttatva,
de annál hatásosabban. S az olvasót egyfajta kielégülés önti el, mint amit egy
igazságtétel után érez. A végrehajtás olyan finom, az erkölcsi szint olyan
magas, hogy a bosszúnak még a gondolata se merülhet fel, s ha felmerülne
irreveláns lenne. Hiszen a bosszú is indokolt lenne és megbocsájtható azok után,
amit ő a „férjeurától” elszenvedett. Dancs egyszerűen csak leveti magáról amit
ráruháztak, mert meg akar szabadulni még az emlékétől is annak. Farizeuskodás
lenne most Dancsot kereszténységére emlékeztetni, elvárni a mindent megbossájtó
keresztény szeretet tőle az őt évekig megalázó férje vagy a kommunisták iránt.
Dancs igaz, valós Istenhívő, és netán el fog jönni az idő, amikor meg fog tudni
bocsájtani, de ezt nem nem jogos elvárni tőle. Örüljünk, hogy megtörtént a
talpraállás, értékeljük hogy annyi megaláztatás, igazságtalan bánás, szándékos
szenvedtetés, diktatórikus elnyomás és megfélemlítés ellenére, felnőtt lánya
tanusága szerint „egészséges, vidám, segítőkész és aktív.”
Majd, ha akarja,
egyszer majd megbocsájthat a senkiházinak meg a kommunistáknak, vagy sem. Mert,
és itt az első nagy morális kérdés ami felmerül ebben a könyvben:
megbocsájtható-e egy gyilkosság? Elvárhatjuk-e hogy megbocsásson egy anya annak
a férjnek, aki keservesen hordott koraszülött magzatait sorra semmibe vette és
az ő tudta nélkül parancsot adott, hogy hagyják meghalni őket? Megbocsájtható-e
egy állami titkos szervezetnek, hogy előtérbe helyezze a nyomozást a vallatott
életénél? Hogy a securitate embere órákig, haláláig vallasson egy elvérző,
sürgős orvosi beavatkozást igénylő nőt, és ne engedélyezzen első segély nyújtást
sem, mert ha megszűnik a vérzés és a halál félelme, akkor már nem fog vallani?
Megbocsájtható-e egy törvényszéknek, hogy szándékosan embertelen törvényeket
hozzon, egy államnak, hogy ezt végrehajtassa, vagy egy pénzügyi intézménynek,
amely netán már visszakapta a pénzét, de nem enged a kamatból, akármilyen
terrorszervezet akármilyen áron vasalja ezt be neki? Hol ér véget a felelősség a
számtalan áldozatért?
Mi az erkölcsi nívója
annak a kommunista államnak, amely a földi paradicsom igéretében szándékosan
pokollá változtatja azt? Amelyik a „szocialista erkölcsösség” nevében önmaga a
teljes gátlástalanság jegyében könyörtelenül uralkodik és az internacionalizmus
hazug nevében egy nagy román nemzetállam kegyetlen ráerőszakolását hajtja végre
szerencsétlen kisebbségein? Milyen jogon követeli meg alattvalójától hogy éhezve
robotoljon és betartson egy könyörtelen éheztető „tudományos diétát” és egy
gyakorlatban drakonikus abortusz törvényt, miközben maguk az elvtársak
gátlástalanul vásárolhatnak privát üzleteikben és teljesen figyelmen kívül
hagynak minden törvényt, az abortusz törvényt is beleértve? Ahol a nők
fennhangon hirdetett egyenjogúsága csak a minimum bérért végzett nehéz testi
munkába való besorolást jelenti, egyebekben őskori, rabszolga jellegű
kiszolgáltatottságot? Ahol teljes engedelmesség az elvárás a nőtől? Ahol a férfi
ütlegeléssel fegyelmezheti nemcsak a gyerekeit de a feleségét is? Ahol a
diktátor fia büntetlenül megerőszakolhatja az Olympiáról hazatérő gyermeklány
Nadia Komenichit? Megtörtént. Még világszerte ismert személyiségeknek is teljes
volt a személyes kiszolgáltatottságuk, nemhogy a köznépnek! A szerzőt is csak
bátor, talpraesett magatartása és szerettei segítsége óvta meg a még nagyobb
borzalmaktól.
Elképesztő borzalmakat
kényszerül elviselni így is. A klinikán szándékosan elcserélik a vérképletét,
hogy egy másik páciens jogosult legyen az abortuszra, de nem mondják meg neki.
Évekig abban a hiedelemben él, hogy terhességei még veszélyeztetebbek és ezért
több aggodalomra adnak okot mint a valóságban. Amikor elvetél, őt is vérezve
hagyják, egy pohár vizet sem adnak neki. Órákig váratják és vallatják. Három
jegyzőkönyvet iratnak alá vele, mielőtt az életmentő kezelésben részesülhet. S
teszik ezt vele ismételten. Szórakozásból? Kínzásból? Hiszen az államnak nem
kell a magyar gyerek, a szapőorulati politika kizárólagosan a román nemzetiségű
népességet szándékozott növelni, nem a kisebbségit. Ez világlik ki abból a
magatartásból is, ami koraszülülött megzatainak kijárt. Volt gyógyszer a
kórházban, de az ő gyermeke nem érdemesült ennek használatára. A gyógyszer, amit
a román orvosnő kiír picinyének csak felnőttnek való. Szerencsére a nővér csak
fél adagot ad be a kicsinek, így is alig éli túl „az orvosságot.” Nemcsak a
kellő gyógyszert vonják meg kicsinyeitől – a gondviselést is. Mennyiben voltak
Dancs Rózsa csemetéi és ő maga is kétszeresen veszélyeztetett helyzetben, a
nemzeti politikából kifolyóan csak azért, mert magyarok voltak? Dancs története
arra utal, hogy igen. A románok élete se volt rózsás, de Dancsnak már pedagógusi
pályája kezdetén szembesülnie kell az őt elleheteleníteni hivatott állami
diszkriminációval. Olvassuk:
„1966-ban két
fiatal lány találkozott Kolozsvár főterén. Mindketten friss egyetemi diplomával
a zsebükben elbizonytalanodva néztek a jövőbe.
Egyikük magyar
anyanyelvűként és magyar irodalom szakos tanárként nem kapott állást Erdélyben.
Egyetlen állást ajánlottak fel neki: Adamclisi-ben, a Bărăgan szívében. Akkor
még el nem tudta képzelni sem ő, sem a szülei, hogy mi dolga lett volna ott neki
– ma már tudjuk, hogy a romániai Gulág magyar elhurcoltjainak koncentrációs
tábora volt ott, gyermekeik is ott senyvedtek, őket taníthatta volna –, egyúttal
magát is örökre száműzve az életből.”
Égbekiáltó
igazságtalanságok érik az elszakított területeken születő magyarokat Trianon óta
nemcsak Erdélyben, de Ukrajnában, Szlovákiában, Szerbiában, mindenhol, ahol a
legszélsőségesebb nemzetállami fasiszta politika uralkodott és uralkodik a
háborúk közötti évektől kezdve folyatólagosan és folytatódva ma is anélkül, hogy
egy elítélő szó hangzana az Egyesült Nemzetekben, Amerikában, vagy az Európai
Unióban. A Benes diktétumok máig érvényben vannak. Tragikus esetek ezrei látnak
napvilágot anélkül, hogy a nemzetközi hírszolgálat zavartatná magát velük. Dancs
könyve Ceausescu Romániáját eleveníti meg, de az kisértetiesen hasonlít
magyarellenes bánásmódjában az eleven jelenhez.
Mint fr. Pawel Cebula
megkérdezi, „Lehet ezt meg nem történtnek venni? Dancs Rózsa anyaságának
kálváriája kérdések sorozatát indítja el az emberben. Bűnt jelent-e vajon egy
személyiséget ígérő magzat szándékos elpusztítása? Vajon nem gyilkosság-e egy
világra jött koraszülöttet szándékosan oxigén nélkül hagyni az inkubátorban?
Szándékosan vesetálba dobni és nem inkubátorba helyezni egy héthónapra született
kisbabát? Hol vonható meg a határ a kettő között? Csak Isten a megmondhatója.”
Aki elolvassa Dancs
Rózsa könyvét és csak az általa feltárt bizonyítékokat nézi, annak nem kell, nem
szabad Istenre bíznia a döntést, annak magának kell határoznia. Egyértelműen el
kell ítélni és azonnali hatállyal megszüntetni azt az állapotot, ami egy
civilizáltnak mondott Európában, egy európai vezetés alatt álló unióban egyedül
a magyarság ellen működik ilyen következetesen és ilyen végzetesen. Az a
helyzet, amit Dancs leírt csak enyhült valamit, sohasem szünt meg. Ideje
megszüntetni azt. Nem a magyarság a kollektív bűnös, az Európai Unió és a világ
nagyhatalmi vezetői minősülnek annak mindaddig, amíg ez a helyzet az ő
irányításuk alatt is megengedhetőnek minősül. Felelősség terheli azokat, akik
pártfogásukba vették a gyilkos kommunistákat, akik legitimálisaknak tartják
rendszerük maradványait. Magyarországon nem fordulhat elő a kisebbségek ellen
mindaz, amit rutinosen elkövetnek a magyarok ellen az elcsatolt területeken. S
ha olyan nagyon kell védeni a kisebbségek érdekeit a magyaroknak, miért nem kell
a magyar kisebbségek érdekeit védeni másutt? Ezt a kérdést csak egy olyan,
velejéig korrupt és erkölcstelen világ hagyhatja válasz nélkül, mint amilyen
Ceausescu világa volt.
Veszely Ferenc