Dobos Marianne könyvének, a Rózsaablaknak elõszava.
ELÕSZÓ
„A
mai világban a háztetõkön szinte mindenütt antennák és leadók erdeje található,
amelyek küldik és veszik a legkülönfélébb üzeneteket a világ minden részérõl.
Életbevágóan fontos megbizonyosodnunk arról, hogy az üzenetek e sokféleségében
Isten szava is hallatszik. A hitet a háztetõkrõl hirdetni ma azt jelenti, hogy
Jézus szavát a kommunikáció dinamikus világában, annak eszközeivel kell
továbbadni.” (II. János Pál üzenete a kommunikáció világnapjára, 2001.) A
továbbadó, a postás a kommunikáció dinamikus világában a
médiamiszszionárius. Nem tudom, ki jegyzi, jegyzi-e valaki ennek a
szóösszetételnek a megalkotási jogát. Ha igen, úgy semmiként sem szeretném
eltulajdonítani tõle. De így, ennek szem elõtt tartásával a sajátomnak érzem.
Mert nem tudom pontosabban elnevezni a magamévá élt írói küldetésemet.
Az üzenet, amit továbbítani szeretnék egy
gyönyörû evidencia. Teilhard De Chardin csodálatosan szép megfogalmazásában: „A
Föld azért gömb alakú, hogy körbejárja a szeretet.”
Az Örök Szeretet pedig olyan világhálózat
– szerintem –, amely summázata az egyes emberek Istenhez vezetõ, az egyik apró
embertõl a másik apró emberen át vezetõ kicsiny útszakaszainak. Nagy kísértésben
vagyok, mikor mégis csak leírom így is, bocsánatát kérve a matematikusoknak,
summa midõn x tart a végtelenhez… Véletleneken vezet át az út.
„Hiszek
a véletlenben, mely megett Isten nevet.” – Mécs Lászlót idézem, hisz mi lehet
annál csodálatosabb, minthogy „visszamosolyogjak az Istenre” – ahogyan õ is
megfogalmazta. S hogy miért is? Álljon itt a régi emlék, mely egy annyi mindent
egybefoglaló féltett kincsem.
Vannak életünkben (és kiében nincsenek)
pillanatok, mikor úgy érezzük, hogy fel kéne kiáltani: De jó, hogy itt vagy
Uram! Majd elnémulni és belesimulni Krisztus Király ajándékokkal teli ölelõ
karjaiba. Hiszem, hogy ilyen pillanatok végtelen logikai láncolata az ember
élete. Csak nem mindig, sõt pontosabban csak ritkán vesszük észre ezeket.
Jobbára másféle az emberi logika, mint a Végtelen Logika. Isten mindig
mellettünk áll, szavát mindig hallhatnánk, ha antennáinkkal az Õ adására
hangolódnánk… Olyankor, amikor nem, akkor nem épülünk, és nem is építünk. Pedig
amit fel kell építenünk: „Az életszentség gyönyörû, stílusos dóm, amely sokáig
épül és magasra emelkedik. Ilyen dómokat csak mély és szilárd alapokra lehet
emelni, minden részt egységes elvek szerint kell megalkotni, a falakon a
csúcsokig és a legkisebb díszítésig.”
A vértanú püspök, Boldog Scheffer János
gondolata ez a gyönyörû megfogalmazás. Az õ élete valóban olyan, mint egy
gótikus templom. Felépítését ugyanolyan körülmények között végezte be a
mártírhalál 1952-ben Romániában a zsilavai börtönben, mint ahogyan a vörös
terror idején – mindegy melyik ország, melyik városában voltak – pusztították a
rabokat.
A gótikus templom az Ég felé tör, az ember
lelkét Isten felé irányítja, minden építészeti elemével magasba nyúlik. Legszebb
ékessége – azt hiszem – a két tornya közötti rózsaablak. Ez ahány, annyiféle, de
mindegyik Istennek elkötelezett forma, egy-egy képregénye a dinamikus világnak.
Ahogyan a Fény, úgy árad rajta is át a fény.
Közel egy idõben épült Európában két
torony, hadd nevezzem így a lengyel és magyar egyházat. 1072-ben lett Szent
Szaniszló Krakkó püspöke. Gallus Anonymus Gesztájában II. Merész Boleszló és az
’áruló püspök’ konfliktusáról ír; Wincenty Kad³ubek krónikája szerint a király
és a püspök közti viszony megromlott és Szaniszló kiközösítette II. Boleszlót. A
király ezért a Szent Mihály-templomban megölette, mint felségárulót.
Megcsonkították, kezeit és lábait levágták, mégis mikor 1088-ban kiemelték
sírjából, hogy átvigyék a waweli székesegyházba, a szent hagyomány szerint újra
egyben találták testét. Ezek a visszaforrott tagok a történelmük során minden
szenvedésükben, szétszakítottságukban a nemzeti összetartozás szimbólumává
lettek a lengyelek számára. Lengyelország védõszentje ezért lett Szent Szaniszló.
A sziklára épülõ szakrális lengyel nemzettudat 1079. április tizenegyedikéhez,
mártírhalála napjához kötõdik. Amiképpen a magyar szakrális nemzettudat alapja
elsõ szent királyunk, és fia Imre, valamint a mártírhalált halt Gellért püspök
szentté avatása 1083-ban.
A kereszténnyé lett lengyelség, mint a
kereszténnyé lett magyarság, fõ védelmezõjét Máriában, Jézus anyjában találta
meg. Mária királynõi voltára utaló elsõ komolyabb forrás, amely Lengyelországban
népszerû lett, a magyar-lengyel krónika azon részlete, amelyben István király
felajánlja országát Máriának. Mária a Magyarországra támadó Konrád császár
seregeitõl megszabadítja István királyt és országát. Érdekes, és a krónika
lengyel népszerûségét jellemzi, hogy miközben nálunk egy példányban sem,
Lengyelországban több példánya is megmaradt. Ahogyan István teljesítette
fogadalmát, ahhoz hasonló fogadalmat tett János Kázmér a svéd háború idején a
lwowi székesegyházban.
Czêstochowa 1655-ös svéd ostromakor Mária
megvédte a kolostort, a szerzeteseket, az odamenekülteket és szimbolikusan az
egész országot. A hely jelentõsége a XIV. század végére nyúlik vissza, amikor
pálos rendi szerzetesek monostort alapítottak a hegyen, és Opolei Ulászló a
monostornak ajándékozott egy ikont, mely a kis Jézust karjában tartó Máriát
ábrázolja. A hagyomány úgy tartja, hogy Szent Lukács maga festette a képet, vagy
legalábbis egy általa festett képrõl másolták.
Nem ez az ikon az, amely az ostrom idején
valószínûleg Kijevben volt, de a rajta ábrázolt Fekete Madonna maga védte
megjelenésével a falakat. Meghátrálásra késztette, megszelídítette az
ostromlókat, akik belátták, hogy az Égi hatalom sietett az ország segítségére.
Ezután a korábban elmenekült király visszatért. XVI. Benedek pápa avatta
2007-ben boldoggá Stanis³aw Papczyñskit (1631-1701), aki nem sokkal a háború
befejezése után kezdte megalakítani a Marianus rendet, amely az ország
háromszori felosztása elõtt az egyetlen lengyel alapítású férfi szerzetesrend
volt. Azelõtt két évszázaddal, hogy IX. Piusz pápa a Szeplõtelen Fogantatás
dogmáját kihirdette, a bûn nélkül fogantatott Istenanya, Mária tiszteletét
terjesztették, aki akkor is megmenti és összetartja a lengyel népet, amikor már
minden emberi erõfeszítés kevésnek bizonyul.
Visszafelé forgatva a lengyel történelem
lapjait, számtalan csodálatos bizonyítékát láthatjuk annak, hogy Mária valóban
Lengyelország patronája és királynõje. Akit Miklós cár a „legnagyobb lengyel
forradalmárnak” tekintett, és akitõl annyira rettegett a lengyel kommunista
állam, hogy 1966-ban a Milleniumra sem engedte be Õszentségét VI. Pál pápát.
Milyen nagy ünneplésre készülnek már most,
egyben a pápa látogatására is, az 1050. évfordulón, 2016-ra!
De jó lenne, ha akkorra az én álmom is
valóra válna! Két minorita szerzetes, egy lengyel és egy magyar közös boldoggá
avatása. A XVIII. századi hitvalló Isten Szolgája Kelemen Didákra (1683-1744),
és ügyének a II. világháború elõtti utolsó posztulátorára, a sztumi Gestapo
börtönben mártírhalált halt fr. Wojciech Topoliñskire (1885-1940. április 19.)
gondolok.
2008. Gyertyaszentelõ Boldogasszony
ünnepén kért meg a lengyel minorita szerzetes fr. Bogdan Adamczyk, segítsek
neki, és szervezzünk nemzetközi konferenciát Didák atya születésének 325., és
pappá szentelése 300. évfordulójára. Azt az elsõt további négy követte azóta, de
már nemcsak a magyar, hanem a lengyel minorita tiszteletére is egyben. Aki bár
soha nem lehetett lengyel állampolgár, mégis méltatlanul elfelejtett lengyel
hazafi , Amerikában és Olaszországban tevékenykedett tudós professzor, illetve
az ottani külföldre szakadt lengyelek lelki gondozója volt, és akit azóta, mióta
Stum nem Németországhoz, de Lengyelországhoz tartozik, legalább holtában az
anyaföld takar valahol – végre annyit már tudok – abban a városban.
„Rosszkor
volt rossz helyen”, nem több, ennyi volt a válasz, mikor keresni kezdtem ki is
lehetett õ. Hogyan élt, hol és hogyan fejezte be földi vándorútját. Ki tudná
valamennyiüket számon tartani. A II. világháborúnak hatmillió lengyel áldozata
van. Közülük érzem õt a saját halottamnak, a „moj Wujek”-nek az én tiszteletbeli
Bácsikámat. Herbert Zbigniew versének kérését követem, mely szerint a halottak
keresnek minket: „nem hagyhatsz el most / amikor halott vagyok és szükségem van
a gyengédségedre”.
1939. novemberben Danzigban tartóztatták
le, és nem tudok szabadulni a döbbenettõl, amely a szívemben él, amikor arra a
kegyetlenségre gondolok, amellyel ki tudja mennyi kínzás, mennyi könyörtelen
vallatás után 1940. április 19-én Stumban, a börtönben a Gestapo pribékjei
fürdõkádban megfojtották Topoliñski atyát.
Rettenetes belegondolni abba, mekkora
lehetett a törhetetlen gerincû szerzetes iránt a kegyetlen gyûlölet. Miért nem
jutott neki legalább a golyó, vagy a kötél általi halál „kegyelme”. Fokozza az
iránta érzett tiszteletbõl, szeretetembõl fakadó fájdalmamat, amikor
belegondolok, hogy nem tette lehetõvé számára a történelem azt, hogy élete
bármely szakaszában lengyel állampolgár lehessen. Az 1910-1914 között épült
porosz börtönben volt a gödör, melybe megkínzott testét, amúgy mezítelenül
elföldelték. Ez ma Lengyelország területe, így a haza földjébõl ennyi jutott
neki.
Éveken át kerestem a lehetõségét valahol
annak, hogy legalább szimbolikusan, egy gyászszertartás keretében megadjuk a
minden embernek kijáró végtisztességet neki. 2010-ben Mindenszentek ünnepén a
www.mkdsz.hu honlapon gyújtottuk meg a krakkói emléktábla alatt az emlékezés
mécsesét. Ezt a képet azután beletettem a 2011-ben megjelent Az
összecsomózott szalag címû könyvembe. De ez még mindig nagyon kevés, sokkal
többet szeretnék tenni! Szeretném bemutatni, mint példaképet a lengyel-, az
európai-, és a világegyháznak. Kutatásomnak számtalan kedves emlékezetes
pillanata közül talán az volt a legkedvesebb, amikor nevére találtam Szent
Maximilián Kolbe atyáé alatt a ferences mártírok emléktábláján, majd a
fényképére bukkantam a Lengyel Nemzeti Archívumban. Amit a szívem súgott, nem
tévedés tehát. El kezdtek sorakozni az ezt igazoló dokumentumok. Könyv lesz
belõle, ha utam véges hátralévõ része idõt enged még, hogy megírjam. Amit nagyon
szeretnék mihamarabb, az egy emléktábla elhelyezése, egyre több magyar
tisztelõje nevében a hamvai felett. De ehhez lengyel segítséggel rá kell lelni a
nyughelyére. Ma is börtönként mûködik a régi börtön Stumban, de vajon hol
pihennek a barna és a vörös terror ott kivégzett áldozatai?
Jambuszokból font versbõl szemfödelet
Kanadában élõ ’56-os menekült barátom fr. Topoliñskirõl szóló írásaimat olvasva,
egyszer az emlékezés pálmaágra rendezett koszorúját magam is szeretném
elhelyezni azon a végre megtalált síron. Addig?… Addig pedig folytatom a
rácsodálkozást, amikor a Végtelen logikai láncolatában rátalálok egy-egy, az
utam mentén sorakozó jelére ennek a Véletlennek.
Ilyen véletlenbõl született ez a könyv is.
Természetesen az írásaim, melyeket beválogattunk a kötetbe a szerkesztõvel,
Ondrejèák Eszterrel nem véletlenül íródtak. Bõven volt mibõl válogatni, de soha
nem terveztem, hogy egybegyûjtve kiadásra kerüljenek.
Péntek volt, 2014. június 20-ika. Ültünk a
vonaton. Másnap, kora délelõtt a Szent István Rádióban élõ adásban fogunk
beszélgetni a jelenleg a Felvidéken, a 250 éve épített imregi minorita
rendházban házfõnökként szolgáló Bogdan Adamczyk atyával Kelemen Didákról és fr.
Wojciech Topoliñskirõl. Hogy gyorsabban teljen az út, felhívom az Új Misszió
katolikus folyóirat szerkesztõjét, Dobos Klárit.
Örömmel dicsekszik, hogy készülnek
kislányával – aki a keresztunokám, Mikita Dorka – a Nemzeti Zarándoklatra, a
Misszió Tours utazási iroda szervezésében. Ez a negyedik útja a Fekete Madonna
zarándokvonatnak. De jó lenne, ha én is veletek mehetnék! – Inkább
szófordulatként mondom, mintsem komolyan gondolom.
S erre mit ad Isten, hétfõn hajnalban
egymás mellett állva intünk búcsút az itthon maradottaknak. Majd elfoglaljuk a
helyünket, és könnyes szemmel hallgatom az utazás szignálját: „Mikor elindul a
vonat.…”
„Ezt
a vonatot nem a mozdonyvezetõ vezeti.” – olvasom a mindenkinek kiosztott
zarándok füzet hátoldalán Ágoston testvér mondatát. Ami itt a vonatra igaz,
nemde igaz lehet így is: elindult a kutatómunka, melyet nem a kutató vezet…
A magaméról bizton állíthatom, de tán fr.
dr. Bogdan Adamczyk sem gondolja másként a sajátjáról. Május 12-én szerezte meg
a PhD fokozatot. Kelemen Didák csodálatos élete és XX. századi recepciója
volt a címe disszertációjának. A védésre eljött vele egy napon szentelt pap
bátyja, Jerzy és Pawe³ öccse is. Sok-sok Krówkát kaptam tõlük ajándékba.
A Krówka: az utánozhatatlan lengyel
édesség nevet viseli az egyik reklámja szerint…
És bár a reklámok általában csak jól
hangzó szlogenek, ez annyira nem az, hogy mikor ennek a kötetnek az ötlete
kipattant, ezzel a címmel terveztem elõször. Mert álltunk Czêstochowában a
kápolnában. Mi, a vonat utasai is hétszázan voltunk, de minden nemzet
gyermekébõl megszámlálhatatlanul sok volt ott a többi zarándok is. A magyarok
tiszteletére nyitották ki a kegyképet. Magyar nyelven hallgattuk a szentmisét.
A tömegben, pár lépéssel elõttem egy fi
atal lengyel édesanya próbálta „rendszabályozni” fi acskáit. A kisebb két év
körüli, a nagyobb se sokkal idõsebb lehetett. Tizenhat hónap a korkülönbség
Tamás (1965) és György (1966) fi aim között. Gyönyörködõ együttérzéssel nézem
õket, miközben az enyéimért, és az öt unokámért imádkozom. Azután eszembe jut,
hogy Bogdan két héttel idõsebb Tamásomnál. Õk is ilyenek lehettek negyvenhét éve
a bátyjával. Jut eszembe a Krówka! Hátha van még a táskámban? Találtam két
darabot. A nagyobbik srácnak magam nyújtom, a kicsinek szántat az édesanya
kezébe adom. Majszolta is a gyerek nagy elégedettséggel, a szájába adogatott
falatkáit az „utánozhatatlan lengyel édességnek”. Mikor az utolsót is lenyelte,
imára igazította kezecskéit, és mosolyogva fordult felém, mintha azt mondaná:
„Látod, te idegen néni, akinek szavát nem értettem, s mert te se értenéd az
enyémet, hát mutatom neked, tudom én ám, hogy kell viselkedni a templomban!”
Krakkóból jött májusban, Imregen át
Budapestre a lengyel karamella, hogy azután Czêstochowában szerezzen örömöt
júniusban.
„A
gyermek szeme tükröt keresett,” és én nem felejtem a lengyel kicsi arcát. Maradt
nekem az a gyermekarc, az utánozhatatlan lengyel édesség és Mécs László
szimbóluma:
„Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra,
fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre,
gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz
napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak
mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.”
Sõt több annál is! Bizonyíték a nagy
evidenciára: a Föld azért gömb alakú, hogy körbejárja a szeretet…
Van, ami szavakba nem fogalmazható. Azt
kifejezik, és nem baj, ha mindenkinek másként, vagy akár csak más-más
idõpontban, vagy más-más lelkiállapotba is másként a szimbólumok…
Abban a pillanatban számomra a lengyel
gyermekszívhez a Krówka volt a híd…
Híd legyen a Rózsaablak is,
amellyel szeretném megajándékozni a kedves magyar – remélem, egyszer majd
fordításra kerül – és a lengyel olvasót is. Rábízom, és kérem is elmélkedje bele
mindazt, ami számára kedves a két torony egyéni és közös történetébõl…
A múltból tanulva, a mostban dolgozzunk
együtt a jövõn:
„És
jönni fognak napkeletrõl és napnyugatról, északról és délrõl, és letelepednek az
Isten országában.”
{mos_ri}rozsaa