Dobos Marianne könyvének, a Rózsaablaknak történeteirõl Ondrejèák Eszter szerkesztõ vall.
A
TÖRTÉNETEKRÕL
Oly
nehéz kommunikálni. Fõként a bajba jutott, elkeseredett emberrel. Minél
nagyobbnak hiszed a bánatát, látva a sorsát, és ezért azonnal vigasztalni
szeretnéd, segíteni nehézségei megoldásában, annál inkább azt tapasztalod, hogy
a meghatározó érzés benne a düh a másik ember iránt. Újfajta támadásnak érzi a
közeledést is. Jót akarsz? Szereted? Ezt nem érzi, ezt nem hiszi, mert már el se
tudja hinni. Emberiség szerte napjainkra elsorvadtak, degenerálódtak, zárlatosak
lettek a ’szeretet – felfogó – receptorok’. Az, hogy a jóakaratú ember ma is él,
és fõként hozzád léphet akár az utcán is rád mosolyogva, olyan képtelenségnek
számít, minthogy repülõcsészealjak szállnak majd feletted az égbolton. Túlzók?
Szívesen elfogadnám, veletek együtt szívesen fogadnám, drága honfi társaim, hogy
csak túlzók…
Megpróbáltad??? Százasod, kétszázasod az anyagi nyomorban szenvedõnek nem
megoldás. És mert Te tudod ezt, többet akarsz neki nyújtani, mint pár forintot.
Lehet, csak hülyének néz, és még sajnál is egy kicsit magában: szegény bolond!
Rosszabb is van – gondolja dühösen, sértetten, kirekesztõen. Miért nem hagyod õt
békén??! Miért nem maradhat ott, ahol van, a pocsolyában? Nem mintha jól érezné
magát, de saját ereje, kedve és akarata már nem nagyon van arra, hogy elkezdjen
változtatni és változni.
Miért
zaklatod??! Bizalmatlan a segítség lehetõségével és a segítõvel is egyaránt.
Sebesült, sértett lelke extraszenzibilis. Sértettségében sértõ lesz. Azonnal
pengét rántó sértõ. Hosszú idõ, míg hinni mer a jó szónak, sokkal elõbb hisz a
simogatásnak.
Kezdd
azzal! A szó: Szeretlek amúgy sem jelent semmit kéz nélkül, felkaroló, felsegítõ
átölelés nélkül. De mert már sok rossz tapasztalat után kiégetten, elfásultan
hinni sem tud egy ilyen irgalmas könyörületes gondoskodás létezésében, elfogadni
sem tudja ezt, fõleg nem az adott helyzetbõl kivezetõ és elvárható módon.
Harag és
ellenszenv, bizalmatlanság és… sorolhatnám még azt az érzéscsokrot, ami a
legjószándékúbb kommunikációt is csõdbe viheti, megszakíthatja. Az elesett nem
vigasztalódik, a vigasztaló sebet kapva meggondolja az újabb közeledést.
Tanulni
kell ennek a hogyanját is! Márpedig ha az ítéleten ez lesz számonkérésünk
alapja, akkor jól meg kell tanulni a leckét, mely hívõ életünk alapjává kell
legyen.
Tanítóinkul pedig mester-tanárokat ajánlatos választani.
Így ír
Dobos Marianne „Szegények mindig lesznek veletek” – Tanuljátok meg istápolni
õket! címû rövid cikkében, amely akár e könyv bevezetõ példázata is lehetne,
hiszen arra szólít fel bennünket, amire a négy fejezetbe tagolt húsz kis
történet épül: a segítésre.
Ezek az
írások mind-mind komoly morális-lelki mondanivalót hordoznak. Mester-tanítások
abban az értelemben, amit hirdetnek: vállaljunk felelõsséget önmagunkért,
nemzetünkért, családunkért, és mindazokért, akik tõlünk függenek. Ne
vesztegessük el hiábavalóan életünket. Ne harcoljunk egymással feleslegesen.
Mindenekelõtt pedig segítsük egymást, ne csak barátainkat, hanem a számunkra
„idegeneket” is, akik valójában testvéreink. Vegyünk példát ehhez kiemelkedõ
elõdeinktõl. Higgyünk Jézus Krisztusban, és tanuljunk meg (újra) bízni
egymásban.
Tudjuk
hová vezettek a megosztottságot elõidézõ gondolatok. Sztálin és Hitler eszméi.
Diktatúrák. Tömegmészárlások. Háborúk. Trianon. Auschwitz. Katyñ… Emberek
millióinak sírjai szolgáltatják napjainkban a példát arra, amit mi csak a
történelem tanulságának nevezünk. Ez a múlt. De milyenné tesszük a jövõt?
Csak
rajtunk múlik.
Vajon
tudunk-e tanulni ezekbõl a történetekbõl?
Ondrejèák
Eszter
szerkesztõ
{mos_ri}