"Nemzeti himnuszunkat láthatom megelevenedni, amint Margittai Gábor és Major Anita a semmibõl visszavarázsolt történetét követem, szenvedve végigélem. A felháborodás kétségbeesésével." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
"Vert hadunk
csonthalmain"
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
Nemzeti himnuszunkat láthatom
megelevenedni, amint Margittai Gábor és Major Anita a semmibõl visszavarázsolt
történetét követem, szenvedve végigélem. A felháborodás kétségbeesésével.
Tudom, mindez nemcsak velünk, magyarokkal
történt meg a világ történelmében. Valahai professzorom, Borzsák István mutatta
fel, hogy Kölcsey szörnyû képe Tacitus mûvétõl ihletõdött, mégpedig a római
birodalom fénykorából, amikor Augustus császár három légióját a
Teutoburgi-erdõben bekerítették a germánok, és a teljes római hadsereget
agyonverték. De hát akkor még nem voltak genfi konvenciók. Csakhogy a Krisztus
utáni 9. év koraszeptemberében lezajlott mészárlás egyetlen ütközet volt, és
híre pánikba ejtette egész Rómát, mélabúba sodorta a diadalmas hatalma
csúcspontján fényeskedõ uralkodót, aki szinte õrülten kiáltozta öngyilkos
hadvezére nevét: Varus, Varus, add vissza a légióimat! Váratlan csapás volt, de
nem titkolták el, a legnagyobb történészek megírták (Tacitus is, Suetonius is),
és meggondolkodtatták a császárt: ekkortól a Rajna–Duna vonalán vonta meg a
birodalom határát. Varus légióinak csonthalmai pedig ott maradtak a
Teutoburgi-erdõben.
Amirõl Margittaiék könyve beszámol most,
megtörténte után száz évvel nem egyszeri csapda volt, és nem egyetlen helyen
keletkezett csonthalom. Az elsõ világháború elindulásának helyén, a balkáni
térségben lezajlott gyors vereség eredményeként egy teljes hadsereg
hadifogságának és majd teljes pusztulásának keserves két esztendejét keresi
vissza a centenárium idején egy újságíró-házaspár. Dokumentumokkal leírva az
egyik legnagyobb huszadik századi népirtás történetét. Amirõl mindeddig
tudomásunk se lehetett.
Bunkósbot és ágyúszó, barlangi életmód és
akkori legmodernebb haditechnika. Õskor és huszadik század. Kávéházból nemcsak a
lövészárokba kerültek a polgári jóléthez szokott újkori emberek, hanem vissza a
mamuthúsért egymást ölõ csoportok keserves korába. A barlangrajzok világába.
Megbomlott az emberiség idõérzéke. Állati lét váltotta vissza a történelmi
életformát.
Amikor Margittai Gábor minderrõl a Magyar
Nemzet Magazinjában beszámoló riportokat tett közzé idén nyáron, ijedten és
tragikai hévvel írtam az áldozatokkal együtt érzõ levelet az események
megelevenítõjének. Szaggatottan, zavartan. Kétségbeesetten, hogy ilyen is
lehetett. Nem stilizálom utólag, meghamisítaná döbbenetemet.
Kedves Gábor. Nem szoktam írásokra reagálni.
De ez a nisi epizód ez döbbenetes! Egyrészt nem is tudtam róla, errõl az egész
szerb kudarcról nem. Az erdélyi betörésrõl igen. Arról, hogy a szerbekkel
szemben is ilyen szerencsétlenül hadakoztunk, nem. (Apám 36 hónapig Galíciában
meg Olaszországban volt a fronton. Ehhez képest, amin õk átmentek, az üdülés
lehetett). És ahogy ezt megírod, ahhoz külön csak gratulálni lehet! Gondolom
ebbõl is könyv lesz. Mintha balladát írnál. Külön fájdalom, hogy a haza került
festmények itthon vesznek, tûnnek el.
De ahogy összerakod ezt a balladát, az lenyûgözõ!
Nem volt semmilyen titkos felderítés, hogy ennyire
kiszolgáltatottan belementünk ebbe a háborúba? Vagy ezt tudta Tisza István?
Ettõl féltette az országot? Bánffy, Bethlen, no meg Apponyi??? Mit tudtak? Ez
már nem ballada, ez már valóságos tragikai elõadást kívánna! Történészeink hol
vannak?
És ehhez még Jásziék, Károlyiék felelõssége!? Nem 18-ban.
14 elõtt!!!! Szerencsétlen Ady! Õ érezhetett ebbõl valamit!
Egy egész uralkodó elit felelõssége! Kinek nyomta
vállát-lelkét ekkor? Ilyen melléfogások! Mindenünnen csak a németek húztak ki
minket? Erdélyben, Felvidéken, Szerbiában is?
Gábor! Ez rettenetes. Csak belegondolni is.
Mert a második világháborút sokan elõre sejtették. De
1914-bõl ez a stupiditás! Kik, miért felelõsök?
Szörnyû dolgokat írsz meg. Ez nem a Fekete kolostor.
Az még rendben is lenne. De ez? Ehhez képest az Adria, meg Olaszország hõsi
múlt.
Te itt most beletaláltál egy döbbenetes dologba. Egy
szörnyû készületlenségbe, nem tudásba! Ez más, mint a második hadsereg
pusztulása majd.
Na, abbahagyom, mielõtt teljesen alázuhanok a
kétségbeesésbe.
És megjött a válasz, hogy az újabb
szörnyûségekrõl szóló riport csak a folytatás. A könyv a titkok titka.
Kedves Lóránt,
megrázott a leveled, pedig évek óta töprengek azokon a
kérdéseken, amelyeket most megfogalmaztál. Ahogy mondani szokás, éppen itt van a
kutya elhantolva. Számomra is érthetetlen (bár mindenféle történelmi
jelenségekkel könnyedén meg tudom magyarázni), hogyan veszhetett ki egy ilyen
szörnyûség emlékezete a közgondolkodásból. Köszönöm elismerõ soraidat. A
történet valóban balladai, a gyönyörû tájak a kannibalizmus tényeivel keverednek
benne…
Úgy érzem, az osztrák birodalmi gõg sokat nyomott a
latban, hogy ne kerüljük el a nagy háborút és a világégést. Kétségtelen, ha mi
nem lépünk a Balkánon, akkor elõbb-utóbb Nagy-Szerbiáért indultak volna meg a
rác (netán orosz) hadak Dél-Magyarország irányába, de az még sok idõ lett volna,
s addigra talán kiveszhetett volna az a fajta kemény fejû, pökhendi, a
hadászati-emberi realitásokkal nem számoló fõtiszt típusa, mint Potioreké
például. Tisza biztosan tudta, ezért ellenkezett…
Igazad van, az egész halálmarsban benne volt az osztrák és
magyar uralkodó elit könyékig. Külön-külön és együtt is. És megint igazad van:
sajnos a németek nélkül sem Szerbia, sem Caporetto nem lett volna „meg”.
Ha végiggondolja a nagypolitikai tekervényeit az ember, és
leás a halálmars állati mélységeibe, valóban csak a betegítõ kétségbeesés marad.
De aztán van kiút is: a néhány túlélõ életrevalósága, a tiszti foglyok
megvilágosodása és nem kevés emberi megnyilatkozás is. Talán édeskevés ez, de
létezik.
Ez a riportsorozat a nyári expedíciónk lenyomata. A
könyvet korábban írtam, most van nyomdában, szeptember végére tervezzük a
megjelenést. De valóban lehet új könyv, új tapasztalás a kutatóútból is.
Egyelõre a decemberi vándorkiállítás a terv.
Köszönöm szavaidat, szeretettel: Gábor
Közben találkoztam egy Bécsben élõ tudós
ösztöndíjasunkkal, akinek témája: a monarchia hadserege az irodalomban. És
beszélgetésünkbõl elõjött: bizony operett hadsereg volt a k. u. k. És ha ezt
tudta Bródy meg Mikszáth, Krúdy meg Csáth Géza, és az osztrák írók, akikkel ott
kint kollégám foglalkozik, például Arthur Snitzler. Akkor hogy lehet, hogy az
nem tudta, aki ekként fogalmaztatja meg hírhedt kiáltványát, a szóbeszéd szerint
az akkor élõ legjelentõsebb osztrák költõvel:
Fegyveres erõvel kell tehát államaim számára a belsõ
nyugalom és az állandó külsõ béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.
Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a
Mindenható elõtti felelõsségnek.
Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.
Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára. Bízom
népeimben, akik minden viharban híven és egyesülten sereglettek mindig trónom
köré és hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb
áldozatokra is mindig készen állottak. Bízom Ausztria-Magyarországnak
önfeláldozó lelkesültséggel telt vitéz hadseregében. És bízom a Mindenhatóban,
hogy fegyvereimnek adja a gyõzelmet.
Mirõl is szól a Margittai-házaspár
összeállította rémtörténet? A magyar-szerb háborúról. „Mire a lombok lehullanak”?
A Monarchia támadását követõ pillanatnyi sikert a szerb hadsereg ellentámadása
követte. Majdnem betörtek õk is a történelmi határok mögé (mint a Felvidéken az
oroszok, majd Erdélyben a románok), és fogságba ejtették a teljes támadó
hadseregünket. Hiába indul meg az ellentámadás, a Mackensen vezette német
hadsereg, a k. u. k. újjászervezett katonái, és a háborúba beugratott Bulgária a
másik oldalról. „Viribus unitis” a teljes szerb hadsereget kihajtják országából,
át a havas hágókon, Albánián, és egy mediterrán görög szigeten várhatják meg a
viszonttámadás lehetõségét, amely már egészen Pécsig vezeti a szerb foglalókat.
De ez a foglyokon semmit nem segít. Sõt, halálos veszedelmet vonz rájuk.
Mert
hiába a központi hatalmak gyõzelme, az ismét menekülõ szerbek cipelik magukkal a
foglyul ejtett, az éhezés, a fegyelmezés, a verés, a havasi téli mezítlábas
fagyos gyaloglás és a járvány pusztította egyre inkább fogyatkozó k. u.
k.-foglyokat. Pusztulnak, tízezer számra. Gyengülés, étel, ruházat hiánya, és
elõbb a tífusz, utóbb a kolera veszi el életüket. De ugyanez pusztítja a szerb
hadsereget is. Csakhogy õk szabadon halnak, míg a foglyokat bunkós bottal verik,
kikötéssel pusztítják rabtartóik. Közben különbséget téve a k. u. k. bomló
nemzetiségei között. Horvátok, csehek, szlovákok, magyarországi szerbek a
kivételezettek. Bár pusztulnak õk maguk is, a gyõztesekkel együtt. Aztán a
gyõztesek is vert hadak lesznek. Petár király a hagyományos csatatéren, Koszovo
poljenál (Rigómezõnél) várja a döntõ ütközetet, szekéren, gyalog, a
trónörökössel, Sándorral együtt menekül, egy sorsot vállalva, gyõztesként,
legyõzöttként úgyszintén népével összeforrva, mint Karaðorðeviæ uralkodó. Az
egyik fél szenved, de egy elkövetkezõ gyõzelem reményében.
Kuku mene, kuku mene! – a nép jajszava betöltötte Szerbia
hegyeit és völgyeit az öreg király koponyájában visszhangozva. Petar
Karaðorðeviæ majd belebolondult a fájdalomba, országa, népe szétporlásába.
Kereste a halált az úton, olykor a tûzvonalban is. Katonáival menetelt a harcba
és a pusztaságba, amikor minden elveszett, és az albán hegyekbe vonult Szerbia.
Amíg tudott járni, bakái között gyalogolt. Majd ökrökkel húzott tüzérségi
lõszerkocsira ültették föl. Ha megszólította újoncait, bírják-e még a
megpróbáltatásokat, azok így feleltek:
–Bírjuk még, öreg, bírjuk!
A trénkocsiról parasztszekérre ült, így ért Kur¹umlijába,
majd a prepolaci hágón át Pri¹tinába a foglyok nyomdokain. De mire odaért, a hol
szekéren, hol az apostolok lován utazó Péter király népmesei hõssé lényegült.
Katonái dalokat költöttek róla a tábortûz körül, a nyugati lapok mitikus alakká
emelték, és divatos szalonpoéták zengtek ódát hõsiességérõl és emberségérõl.
Mindarról, amibe a király és országa csaknem belepusztult. A franciák
shakespeare-i drámák hõsének kiáltották ki, mondván, Péter nem Albánián, hanem a
történelem magaslatain kel át.
A menekülõkkel kelt át egy másik nagy szerb király is.
Hosszú szakállú, kezében keresztet tartó pópával az élen szakasz katona vitte a
vállán Stefan Nemanjiæ, az elsõ megkoronázott szerb uralkodó koporsóját, akit
nyolcszáz éves álmából szakítottak ki.
Szerbiával számûzetésbe vonult történelme is.
A másik is szenved, ráadásul szenvedtetik,
mert az övéik elõl menekítik a volt „gyõztesek” és leendõ „gyõzõk” kínkeservek
között. Mi tartja õket is életben? Hunyadi magyar hadai itt próbálták védeni
akkor a foglyaikat most csak pusztítani tudó rabtartóikat.
„Erre ment Hunyadi is Rigómezõre” – nyomatékosította
Szakraida István. A magyar tisztekre nagy hatást gyakorolt, hogy egykor itt
vonult el a hadvezér katonáival. Megvédeni a szerb királyság függetlenségét és a
kereszténységet.
A hegyrõl ereszkedve végül elébük tûnt Rigómezõ, ahol
Hunyadi 1448 októberében véres vereséget szenvedett II. Murád szultán ellen.
Talán éppen ilyen sötét napokban. […] Ami ezen a vidéken történt, arra nem volt
bocsánat.
Hogyan is értelmezi mindezt egy éppen a
halálból menekülõ fiatal magyar katonatiszt, a már idézett Szakraida István:
November 25-én reggel korbácsütésként érte õket a hír: az
egész nyomorúságos menet sarkon fordul, és amerre jött, megy vissza az albán
havasokba. Az elõrenyomuló bolgárok elvágták a vasúti pályát, zsákutcába
kerültek.
Tébolyító tudat volt. Ismét menekülni saját hadseregeik
elõl! Itt vannak a nyomukban, néhány kilométerre, de nem érik el õket! Úgy
tetszett, a szerbek inkább halálba hajszolják rabjaikat, de nem engedik ki õket
a kezükbõl. „Így még nem láttam embereket leverve, mint mi voltunk. Csüggedten,
lehajtott fõvel, egy szó nélkül megyünk egymás mellett, némikor dühös,
elkeseredett káromkodások törik meg a csöndet” – írta naplójába Szakraida
hadnagy. Velük szemben szerb újoncok igyekeztek déli irányba, s döbbenten
torpantak meg, amikor meglátták a retiráló fogolytömeget.
Itt kapott elõször rettenetes gellert a hosszú utazás.
A Balkán több mint ezer éves egymást ölõ
történelme sûrûsödik ebben a két éves szörnytörténetben.
És közben a k. u. k. (fõleg pedig a
magyarok) rossz „világsajtója”! Szörnyû kísértete évszázadok óta Európában
létünknek. Melyet még e hely korábbi gazdáitól örököltünk. Attila utódai voltunk
(voltunk? – azóta is vagyunk!) Európában. Mi két pogány közt látjuk magunkat
mindigre, környezetünk közben gondoskodik róla: minket lásson a világ
pogányoknak. A szörnyûségekrõl beszámolnak, de leginkább arról, hogy a magyarok
kegyetlenkedésének lesz mindez visszaütése. Elhagyva: egy évezred folyamatos,
fonódó történelme, bûnei summázódtak a borzalmakban. Ezt a summázódást nem érti
meg a világ. Mindig, mindenki csak a saját szemszögébõl nézi vagy hallgatja el a
történteket. A magyar sajtó például éppen hogy ezt a két évet felejti el. Nem
akarja tudatosítani. És persze folytatását sem. A pestis után a kolerát, a
tengeri utazást az ellenséggé váló olaszok hajóin. A tengerben, majd pedig a
Szamár-szigeten, Szardíniában. Itt már az emberi tehetetlenséget a járvány
okozta pusztulást követõen. A tehetetlen kiszolgáltatottságot.
Hogyan lehet egy eseményt tárgyilag éppen
az ellenkezõjére változtatni? Lásd Sabác világháborús újkori „viadalát”! Fehér
zászlók a házakon, a templomon. És amikor a hadsereg békésen elhelyezkedik,
tûzbe borul a város.
Amikor
elkészült a híd, két végére egy-egy magyar zászlót tûztek ki Szûz Mária képével.
Aztán megindultak a századok át Szerbiába […] és néhány óra múlva már
beléphetett Szabácsba, ahol a házakon fehér zászlók lengtek. A magyar katonák
rögvest megkezdték a városka megerõsítését, szögesdrótot húztak ki, árkokat
ástak, megszállták a fontosabb épületeket.
Ekkor szabadult el a pokol.
Egyszer
csak hatalmas robbanások rázták meg a poros utcákat, a trén lovai õrjöngve
vágtáztak, és lövöldözés kezdõdött a fehér zászlók mögül. Olyasmi történt,
amivel még soha nem találkoztak, és amirõl a kiképzésen sem esett szó.
Asszonyok, gyerekek, parasztruhába bújtatott komitácsik lõttek az ablakokból,
palackbombákat hajigáltak rájuk.
Nem volt kegyelem.
A Monarchia bakáinak még idõre volt szükségük ahhoz, és
nem kevés áldozatra, hogy elsajátítsák, miképpen védekezzenek a fák koronájába,
kukoricások mélyére rejtett géppuskák, a menetoszlop mellett ártatlan képpel
elhaladó, majd hátukba lövöldözõ parasztok ellen. Szabács azonban csak a kezdet
volt, mindez váratlanul jött, és véres rendet vágott közöttük. Nem sokat
tépelõdtek: a templom kertjébe zárták az elfogott embereket, nõket és öregeket
is, majd amikor ki akartak törni onnan a szerb ellentámadás alatt, egy szakasz
katona agyonlõtte õket, a holttestüket pedig a következõ napon a templom mögött
ásott tömegsírba hányták.
Mint Moszkva Napóleon bevonulása után.
Csakhogy ott tudta a világ, ki, mit tett. Itt a világsajtó a romokat mutatja, és
a Monarchia tetteként tünteti fel a barbár pusztítást. A modern média
hadviselése! Ismerjük a technikát.
Kiszakítva, egyoldalúan jelent meg a
nyugati sajtóban:
„Az áldozatok közt sok öreg és gyerek volt” – írta
Archibald Rudolph Reiss, kora híres svájci kriminológusa és jogásza, aki nyugati
lapokban közölte, majd külön kötetbe gyûjtötte a k. u. k. haderõ visszaéléseit
az elsõ szerbiai invázió során. Célja nem volt más, mint, úgymond, megmutatni az
elbûvölõ osztrákok és a gáláns magyarok igazi, vadállati arcát.
Itthon, senki nem tudott semmirõl. És
azóta sem tud róla. A Szamár-sziget szellemkatonái, a temetetlen holttestek
tízezrei már csak az emlékezésre és a tiszteletadásra várnak. Az utókor
fõhajtására. Hogyan is jellemzi a magyar pusztuló foglyok emlékezetét a mai
politikus, a valahai népirtás áldozatait miként méltatja a miniszter?
Szamár-sziget szellemkatonáinak története elfeledett és
elhallgatott történet. Már túl a búr háború koncentrációs táborain, de a gulág
rabtelepein és Auschwitzon még innen volt egy földi pokol, ahol a Monarchia
katonái, köztük sok ezer magyar katona raboskodott. Egy hely, ahol nem számított
az emberélet – sokszor még statisztikaként sem. Egy hely, amelyet aztán az
államérdek és a „mundér becsülete” feledésre ítélt.
De a balkáni pusztulás: az tanulság
levonását követeli. Annak tudomásulvételét: nincs háborúban gyõztes. Mert szerb
költõ ódával üdvözölheti Petár király és Sándor trónörökös és a szerb nép
pusztulását, mert megszületett belõle a nagyszerb álom: Jugoszlávia. De ma már
tudjuk, hogy mindez csak egy átmeneti állapot maradt. Mert ki is ez a Sándor
trónörökös? Az újabb világbékérõl álmodó Barthou-t pusztulásba sodró Marseille-i
merénylet társszenvedõje: Sándor király. És ha a k. u. k. pusztulását Trianon
tetõzi be, akkor az újabb századfordulón Jugoszlávia szétesésével Szerbia
szembesül majd mindazzal, amivel Magyarország szemben találta magát valaha a
Trianon palotában. Ami nekünk valaha Mohács volt, az válik Koszovo poljéban a
szerbség szétesésének ismétlõdõ tanúságtételévé. És ha Koszovó problémáját a mai
világpolitikában valaki meg akarja érteni, annak meg kel ismernie Margittaék
könyvének történetét. Mert ez vezet el odáig.
Amikor 1915 novemberében Péter király a Rigómezõre ért,
kijelentette, hogy a mindent eldöntõ csatában õ is ott kíván elesni, ahol két
koronás fõ hullott a porba 1389-ben. Kosovo polje a szerbség szent mezeje volt,
s a világon kevés csatatér található, ahol ilyen könyörtelen történelmi
következetességgel folyt a honvédõ katonák vére. Kosovo polje a maga köves,
dimbes-dombos, szikár fennsíkjával a szerbek szüntelen Mohácsa volt. A harc- és
országvesztés hõsies jelképe, amely újabb és újabb ütközetre ingerelte a haza
seregeit. Így történt ez az elsõ rigómezei csatában, 1389-ben, Lázár fejedelem
és I. Murád szultán összecsapásában, amikor fél évezredes karanténba került a
balkáni kereszténység, és elesett Szerbia. Így volt a második rigómezei csatában
is, amikor Hunyadi János és II. Murád vívott véres ütközetet. Majd 1689-ben,
amikor Cernojevics Arzén ipeki pátriárka több tízezer szerbet vezetett a Magyar
Királyság menedékébe. S 1915 novemberében kísérteties makacssággal ismételte meg
magát a történelem negyedszer is: osztrák-magyar, német és bolgár hadak robogtak
a rigómezei katlan felé, hogy bezárják a harapófogót, és összeroppantság Szerbia
haderejét.
A könyv a népek szenvedését, benne a
magyar hadifoglyok külön szenvedtetését, népirtásban pusztulásukat döbbenetes
erõvel mutatja be. Én most inkább azt gondolom át, hogyan juthattak egymás mellé
szorított népek-nemzetek egymás megkínzására.
És hadd idézzem fel a könyv Hadtörténeti
Intézet és Múzeumbeli bemutatójának ünnepi pillanatát. Sajnos nem az olaszok és
nem a szerbek jöttek el, a közös szenvedésben összebékélni. De itt voltak az
albán és koszovói követség munkatársai. Az albán nagykövet asszony is. Mert a
történet során az albánok voltak azok, akik a havas szurdokokban tízezerszámra
pusztuló magyarokat megsajnálták, esetleg még segítették is: az albánok, akik
hasonlóképpen éheztek-fáztak-pusztultak, de együtt éreztek a kiközösített
szegény magyar katonákkal, hadifoglyokkal.
A könyv a tisztek néhány megmaradt naplója
alapján tudja az események dokumentált valóságát végigvezetni. Köztük is
Szakraida István hadnagy véletlen megmenekülésének és kettõs tüdõlövése ellenére
katonáinak segítségével való életben maradásának történetét ismerhetjük meg. A
könyv bemutatója elõtt mondom Margittai Gábornak: ezt a csodásan megmaradt,
nagyszerû magyarsággal rögzített naplót külön is ki kellene adni. Élnek a
leszármazottai, az õ szellemi tulajdonuk, az õ engedélyük kellene hozzá.
Egyszerre csak valahai miskolci dékán korom egyik jogász valétaelnöke jön
üdvözlésemre. A megye egyik vezetõje Nyíregyházán, ahová élete végén dédapja
halála elõtt került. Kiderült, éppen õ az emlegetett valahai Szakraida István
hadnagy leszármazottja. Egymás kezébe fogom a dédunoka és a történet megírójának
kezét: gyerekek, ezt a könyvet ki kell adnotok. Ezzel válhat teljessé a sok
tízezer áldozat sorsának a nemzet tudatába emelése. Örökös tanúság, nemzedékek
számára megmentett olvasmány lehet ez a csoda: az eszmélet a szörnyûségben.
Amint nap mind nap egy-egy sort, oldalt, szót megrögzített utókora számára a
szenvedésbõl egy valahai katonatiszt.
És hol is volt a könyv bemutatója? A
Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, amelyet éppen a szerb háborúban életben
maradt Jókai lelkületén nevelkedett katonatiszt alapított utóbb, Aggházy Kamil.
Az õ feljegyzései is beleszövõdnek a könyvbe. Sajnos sokáig megmaradt naplóját a
kommunizmus idején a leszármazottak félelembõl megsemmisítették. Dicsõség az õ
romantikus fogoly- és városmentõ ötletének. Sikerült átjátszani a gyõztesen
bevonuló bolgárok felmentõ seregei számára a foglyok egy részét és Prizren
városát – pusztulás nélkül. Romantikus hõs volt, emlékét nekünk is a mítoszba
kellene átemelnünk. Margittai könyve az elsõ lépés ebben az irányban.
Margittai Gábor eddig is a magyarok
szórványait kutatta, de most egy olyan nemzeti pusztulás nyomára bukkant,
amelyet nem hogy elfelejtettünk, de keletkezésekor sem értesültünk róla. A világ
ellenünk fordult, itthon szégyellték bevallani. Rengeteg magyar pusztulása
következett el. És csak egy-két szellem volt képes az ebbõl megszületõ
eszméletet átgondolni. A legnagyobb szörnyûséget: együtt, egyszerre szenvedtek,
de még a szenvedésben sem voltak képesek összefogni, egymást segíteni.
Gyilkolták egymást, kiszolgáltatottá tették a haldoklókat is. A nemzetközi jog
ellenében.
Magam történészként sem tudtam errõl a
szörnyû balkáni epizódról. Apám harminchat hónapos frontszolgálata idején hál’
Istennek elkerülte e tájat. Én életem – ma így mondjuk: – rizikó faktorait
számolom, midõn számvetést készítek a megkörnyékezõ veszélyekrõl. De az igazi
veszély itt, a Balkánon leselkedett rám: ha apám ide kerül, valószínûleg még
csak világra se születek. Mert õ sem élte volna túl ezt a két évet. Hányan
lehetnek, akik ennek következtében meg sem születhettek, szerelmes gondolattá
sem formálódhattak.
Európa kultúrájának egyik õsi történelmi
forrása itt, a Balkánon kezdte ismét a fogyását. Tömeggyilkosság? Mindegyik nép
történetébõl hiányzanak a nemzedékek, akik itt szenvedtek, hullottak el, és
akiktõl utód többé nem fakadhatott.
Mindnyájunknak hiányzanak, akik ott,
akkor, egymást pusztítva pusztultak maguk is. Ideje fejet hajtani emlékük elõtt,
békét keresni csonthalmaik között. Gyilkos ellentétek pusztítottak itt –
évezrede, évszázada – és még évtizede is. Margittai Gábor történetében a
népirtáson túl az egymást pusztításnak ez a századokon át fonódó sorsa a
legborzasztóbb.
(Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái, A nagy
háború eltitkolt halálmarsa, szerkesztette Major Anita, Külsõ Magyarok Kft.,
Budapest, 2014. 3950 Ft)
A könyv december 11-i bemutatójának meghívója
{zoomcat catid=600}