„Ha a honfoglalás aránylag békésen is zajlott, a hon megtartása annál több áldozatot követelt. Védőinek és támadóinak egyaránt. Pedig a magyar állam megszületése egyet jelentett a béke keresésével, a kapcsolódással a környező világgal. Hungária és kereszténység egyet jelentett. És nem egyszer éppen ez a Hungária védte újabb támadóktól a környező és a nyugatra élő európai világot.” - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
"Lidérces
álmaink látomásai gyötörnek"
A Kárpát-medencét, amit
ismerünk történetéből, sohasem használták rendeltetésszerűen. Az itt lakó
népeknek, embereknek mindig lehetett okuk félni. Félteni a kultúrát, amit itt
teremtettek, és személyes életüket, amellyel ide születtek, ebbe a vérzivataros,
viharzónájába a világnak. Hasonlóképpen őseim, az első keresztény államot
megalkotó örmény állam vidékéhez, a Kaukázus viharzó világához. Mi magyarok
(közéjük számítom magamat is, őseimmel együtt már négy évszázadra visszamenőleg)
úgy emlegetjük: ezredéve érkeztünk e tájra, mely az előreküldött kémek
beszámolója szerint gazdag vidék, elhagyatott, mindenünnen acsarognak
birtoklásáért, és mindenfelől sakkban tartják egymást, akik megkívánták. Ha a
honfoglalás aránylag békésen is zajlott, a hon megtartása annál több áldozatot
követelt. Védőinek és támadóinak egyaránt. Pedig a magyar állam megszületése
egyet jelentett a béke keresésével, a kapcsolódással a környező világgal.
Hungária és kereszténység egyet jelentett. És nem egyszer éppen ez a Hungária
védte újabb támadóktól a környező és a nyugatra élő európai világot.
A múlt hét végén, amikor a
Magyar Nemzetben megjelent a nagyszerű délszláv világban életre kelt magyar
folyóiratot, az Aracsot, és annak kitűnő verseket alkotó költő-szerkesztőjét
bemutattam – a CHARTA XXI. izgalmas vitadélutánt szervezett. A Miskolczy Ambrus
kiváló előadása exponálta román-magyar baráti közeledést vitató beszélgetés
éppen a cikkemben foglaltakat erősítette meg számomra. A keresztény kultúra és
Európa védelmére szövetkező népek összetartozásának problematikáját tárgyalta
józanul.
Most Hon-Lapunkon is közlöm
a 2019. március 23-án, a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében a 19. oldalon
megjelent írásomat.
A cikkre kattintva olvasható méretet kapunk
Minek a szimbóluma mai
határainktól alig pár kilométerre, falu nélkül, lakosok gyűrűjét nélkülözve,
végeláthatatlan „megkopott táj” kellős közepén egy valaha csodálatos, középkori
keresztény templomóriás romjaiban is fenséges kisugárzású csontváza? Létével
beszél békéről és háborúról, a Himnuszunkban is megidézett vészekről, és a
szomszédháborúkról, újra meg újra elkövetkező népirtásokról. Aracs
romtemplomáról beszélek, amelyet elkötelezett magyarok választottak a 2001.
augusztus 20-a óta megjelenő rangos folyóiratuk névadójává. Hivatás és
szenvedély szülte: idegen országban a magyar nemzeti lét tragikusan gyászos
jeleneteit felkutatni, megkopottan megmaradt műemlékeinket dokumentálni, a
vészek ellenében születő irodalomnak otthont adni. Az Aracs egyik legrangosabb
és legszebb kivitelezésű folyóiratunk a maga évente négyszeri, egy-egy nemzeti
ünnepünkre, illetve a nemzeti összetartozás napjára (március 15., június 4.,
augusztus 20., október 23.) időzített megjelenésével. Mindig nagy izgalommal
veszem kézbe, mert sok írása olyan történelmi eseményeket mutat be, amelyekről
korábban ott, de itthon sem lehetett beszélni.
Személy szerint hogyan
figyeltem fel az Aracsra? Mondhatnám: kalandos úton. De inkább azt hangsúlyozom:
ahogy a Kárpát-medencében az írástudók összekapcsolódhattak. Példázatként
mesélem el ismerkedésünk hátterét. A prágai tavasz idején a miskolci Napjaink
szerkesztőit megkereste ifjú szerelme társaságában Monoszlóy M. Dezső, a
pozsonyi irodalom egyik vezető személyisége, aki a szovjet és csatlós országi
bevonulást követően Belgrádban kapott menedéket, majd Bécsben telepedett le, a
Szabad Európa Rádióban írogatott, méltatta például Szabó Lőrinc-monográfiámat.
Egyszer csak egy névtelen levélben teljes címét eljuttatta hozzám valaki.
Felhívtam. Honnan tudod, hogy én írtam? – kérdezte ijedten, Pozsonyban maradt
régebbi családját féltette. Később nagy lakása Bécs belvárosában a magyar írók
találkozási helye lett. Egyszer Czine Mihályt találtam nála, amikor
meglátogattam. Itthon a délvidéki magyar írók Tóth-kocsmájában összeismertetett
Hornyik Miklóssal, akinek Ottlik Gézát bemutató könyvét korábban klasszikus
prózaírónk maga adta nekem, saját dedikációjával. Ővele aztán a házban, ahol
évtizedek óta élünk, találkoztam újra, kiderült barátja a felettünk lakó szerb
konzulnak. Szomorú esemény hozott össze a folyóirattal: Hornyik Miklós korai
halála alkalmából emlékszámot szerveztek, ebbe kértek írást tőlem. Ezt követően
időnként egy-egy cikkemet kérték újabb közlésre. Megismerkedtem Bata Jánossal, a
folyóiratnak Horgoson élő, keményfából faragott, nagy tudású, teológiai és
filozófiai műveltségű német szakos tanár, műfordító, esszéista, az irodalmi
életben tájékozott főszerkesztőjével. Amikor közölte Illyés Gyula
Ostromnaplójáról írott méltatásomat, olvasmányul elküldte két korábbi
Illyés-cikkét. A magyar irodalom nagy öregjének a magyarságot féltő írásait
védte, kimutatva a támadások hazugságait. Becsültem határozott hangját, a két
tanulmányt bemutattam és hazai újraközléshez segítettem. Beszélgetéseinkben és
lapja vonalvezetésében a magyarság védése, keresztény elkötelezettsége, a
kommunista nézetek veszélyeinek hangsúlyozásával párosul.
Bárha otthonossá váltam a
folyóiratban, barátságunk ellenére egy meglepetés még várt rám. A legújabb
Aracs-számmal egybecsomagolva vékony, alaposan megszűrt válogatott verskötete is
érkezett. Amikor pedig olvasni kezdtem, rájöttem, hogy a műfordító, esszéista és
szerkesztő mellé minden fenntartás nélkül odaírhatom: költő. Aki az Aracs-létet
hiteles versekben képes megformálni.
Bata János költői
megszólalásával megtalálja a hangoltságot, amellyel érzékeltetni lehet az
elcsatolt „részek” magyarságának más módon kimondhatatlan veszélyeztetettségét.
A régebbi meg a délszláv háború idején megújuló népirtásos világot ezek nélkül a
versek nélkül átérezni nem lehet. Pedig egyetlen szó nem utal bennük
történelemre, politikára. E versek belső monológjaiban a költő bemutat egy
minden hangra-képre-mozdulatra összeránduló embert, aki szimplán csak fél és
félt. Versei egyszerre sugározzák a létezés szépségét, az emberi munkálkodás
isteni eredetét és az állandóan környező veszélyeket, amelyek egy megkopott táj
képzetében megidézik a mártírembert és pusztulásnak kitett környezetét.
Pedig amikor Bata ezt a
költői világot kialakította még nem is jelent meg kifosztóan legközelebbi
szomszédságában az újabb, egész kontinensnyi tájat, Európát fenyegető
emberáradat. De errefelé így jár az ember, ha versbe kerül, ezzel a kísérteties
tanulsággal szolgál, ha a Kárpát-medencét nem rendeltetésszerűen lakják. És ezt
a költészetté vált félelmet sugallják a kötetbe gyűjtött fényképek, melyeket
maga a költő készít versei mellé. Ebben a tájban csak a végvári vitéz nem
félhet, akit verssé mintáz emlékezetesen, és akire a hasonló „részekről”
származó Iancu Laura utal a kötet bevezetésében.
Otthagyhatta volna Bata
János ezt a vidéket ifjúkorában, diplomája, tudása megvolt hozzá. De minden
félelme ellenére úgy érezte, ez a táj számára nem mártírsorsot tartogat. Inkább
hivatást és megvalósuló családi kört. Legyen elég az embereket pusztító
változások, politikák kártevéseiből. A költő a „megkopott táj”-ban a végvári
vitézlétben, a társra találó szerelemben a keresztény emberszeretetre hangolja
versét. Varázsol: a fagy felenged a versbe szőtt emberséges szavaktól.
„Lehetnek-e még pihentető / éjjelek, vagy lidérces / álmaink látomásai gyötörnek
/ bennünket / immáron örökkön-örökké?” Szenvedve teszi fel a költő a kérdést
Horgoson, 1989. VII. 11. dátummal, de ma is hiteles kétségbeeséssel és
reménykedéssel.
(Bata
János: Megkopott táj, Válogatott versek 1983–2018
. [az előszót írta Jancu Laura], Aracs Könyvek 13,
Aracs Alapítvány, Horgos, 2018.)
