"Igen, tudom, a hónap is az idő része. És az idő tényleg rohan, s egyre inkább nyilvánvaló, hogy az egész világ is egy nagy április, amelyben szeretteinkkel, barátainkkal együtt élni jó csak. És túlélni is csak így lehet, reménykedni, dolgozni és építkezni is csak így. Komoly-bolondosan."
Pálmai Tamás
Április
Április bohókás hónap, hideg is meleg is, amit ad. Idén sem hazudtolta meg
magát. Költözés a rendelőben, felújítás, sok szenvedő ember, délután négyig
nyúló rendelések, takarítás, napi 2-3 mentő, bakugrásos időjárási frontok,
választás „illatú” közélet, szóval volt minden. Valójában már márciusban április
volt ilyen szempontból.
Aztán
ott volt és van még az idő. A múló idő. Épp a napokban mondtam nejemnek, hogy
még a számban érzem a szilveszteri vacsora ízét, s már a Húsvétot várjuk. És ezt
nem csak mi, aktív korúak érezzük így, hanem az idősebb korosztály is. Mi múlik,
már nem repül, hanem egyenesen szárnyal. Mégis, épp ebben a nagy rohanásban
mutatkozik meg a Jóisten gondoskodó kegyelme és késztet arra, hogy megálljunk
pár pillanatra és elgondolkodjunk.
A
napokban kétszer is így jártam. Az első alkalomról épp ezen írás megszületése
előtti estén beszélgettem Sanyi barátommal, akivel lelkünk néha csodálatosan
egyszerre és ugyanarra rezdül meg, és egyszerre és ugyanarra lesz homályos a
tekintetünk. Most Török Árpiról - Békés öntörvényű kósza festőjéről
beszél-gettünk épp. Tőlem tudta meg, hogy meghalt. Láttam rajta, hogy a hír
éppúgy megrázza, mit engem. Barátaim halála óta nem éreztem hasonlót. Hasonlót,
mert a barátok elvesztése teljesen más érzelmi mélység ugyan, de a belsőm
sajdulása Árpi halála hírére engem is meglepett. Aztán hamar rájöttem. Amellett,
hogy hiányzik majd a hangja, ahogy hozzám szól: na, kedves doktor úr, amellett a
lelkiismeretem is kérdez. És ezt érezte Sanyi is: nem tehettünk volna többet
érte? Aztán hamar kiderült, hogy egymásnak sem szólva, de folyamatosan és
párhuzamosan foglalkoztunk vele. Sanyi még szép autójába is beültette, vett neki
festőeszközt, hazavitte, sőt, menet még kukáztak is egy kicsit az Audival, mert
Árpi izgult, hogy megelőzik. Ezt lefotóztam volna.
Nálam
meg - betegeim nagy rémületére - visszatérő vendég volt a rendelőben. Nem én
voltam a háziorvosa, beszélgetni járt oda. Kivárta, mikor elfogynak épp,
bekopogott, leült a csak neki fenntartott szocreál fehér fa székre és beszélt.
Ha kérdeztem, briliáns tudással mindenre tudta a választ, de - betegsége
előrehaladtával - már egyre csak a magáét fújta. Nagyon nehéz élete lehetett,
sok-sok megalázással teli, kevés boldog pillanattal. Amikor ezekről a ritka
percekről mesélt arca kisimult, mosolygott, volt, hogy énekelt is ilyenkor.
Boldog öreg gyermeket láttam benne. Ezt az arcot őrzöm meg magamban. Mint ahogy
szülővárosom Bolond Ferijét, ki tán nem is volt olyan bolond, s kit ugyanúgy
szántam, mikor éberelvtársék megverették, majd gyászoltam, amikor meghalt.
Egy
nappal később, Máriaradnán, a szentmisén ülve arra lettem figyelmes, hogy valami
furcsa történik velem. Úgy éreztem, megállt az idő, már nagyon rég ott vagyok, a
többiek részt vesznek a misén, én meg kívülről látom magunkat és csak az én
döntésem, mikor térek vissza közéjük. Pár pillanat volt mindez csupán. Eddig nem
tapasztalt érzés volt, nem rossz, de jó volt visszatérni is, csapattaggá lenni
ismét.
Nemsoká Húsvét lesz. Sok éve nem járok locsolni már. Talán ismét ki kellene
próbálni. Lehet, csalódnék. De hátha mégsem? Nemsoká Szentgyörgy napja is lesz.
Azon gondolkodtam, van-e még szentgyörgy saláta a Pacén, az erdő szélén? Vagy
inkább azt kérdezzem, hogy van-e még erdő? Gyerekkoromban nem lelkesedtem
annyira érte. Keserűbb volt a kerti salátánál. De tavasz íze volt. Most
megkóstolnám ismét. Mint ahogy a papsajtot is. Lehet öregszem. Vagy tán mégsem?
Lélekben biztosan nem olyan gyorsan, hogy nosztalgiáznom kellene. Inkább csak
április van. Vége a télnek, és május közeleg. A legszebb hónap szeptember
mellett.
Igen,
tudom, a hónap is az idő része. És az idő tényleg rohan, s egyre inkább
nyilvánvaló, hogy az egész világ is egy nagy április, amelyben szeretteinkkel,
barátainkkal együtt élni jó csak. És túlélni is csak így lehet, reménykedni,
dolgozni és építkezni is csak így. Komoly-bolondosan.