2019. április 3-án Ferenc pápa a hétvégi marokkói útját idézte fel az általános kihallgatásra a Szent Péter téren egybegyűlt hívőknek.
Attól
kell félnünk, ha nem a testvériségen dolgozunk!
2019.
április 3-án Ferenc pápa a hétvégi marokkói útját idézte fel az általános
kihallgatásra a Szent Péter téren egybegyűlt hívőknek.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Múlt szombaton és vasárnap apostoli úton voltam Marokkóban, őfelsége VI. Mohamed
király meghívására. Szeretnék köszönetet mondani neki és a többi marokkói
vezetőnek a meleg fogadtatásért és az egész együttműködésért; különösen a
királynak: nagyon testvéries, rendkívül barátságos, egészen közvetlen volt.
Főleg az Úrnak mondok köszönetet, aki megengedte, hogy egy további lépést tegyek
a muszlim testvérekkel való párbeszéd és találkozás útján, hogy – amint az út
mottója szólt – „a remény szolgája” legyek a mai világban. Zarándoklatom két
szent nyomdokait követte: Assisi Ferencét és II. János Pálét. Nyolcszáz évvel
ezelőtt Ferenc a béke és a testvériség üzenetét vitte el Malik al-Kámil
szultánnak; Wojtyła pápa 1985-ben tett emlékezetes utazást Marokkóba, miután
fogadta a Vatikánban – a muszlim államfők közül elsőként – II. Hasszan királyt.
Feltehetné valaki a kérdést: miért megy a pápa a muszlimokhoz és nemcsak a
katolikusokhoz? Miért van olyan sok vallás, hogyhogy ilyen sok vallás létezik? A
muszlimokkal együtt ugyanazon atyának, Ábrahámnak a leszármazottai vagyunk.
Miért engedi meg Isten, hogy sok vallás létezzen? Isten meg akarta engedni ezt:
a skolasztikus teológusok Isten megengedő akaratára (voluntas permissiva)
hivatkoztak. Ő meg akarta engedni ezt a valóságot: sok vallás van, némelyek a
kultúrából születnek, de mindig az ég felé, Istenre tekintenek. De amit Isten
akar, az a testvériség közöttünk, és különösképpen – ennek az útnak az indokát
itt találjuk – azokkal a testvéreinkkel, akik hozzánk hasonlóan Ábrahám
gyermekei, a muszlimok. Nem kell félnünk a különbözőségtől: Isten megengedte
ezt. Attól kell félnünk, ha nem a testvériségen dolgozunk, nem annak érdekében,
hogy együtt járjunk az életben.
A
remény szolgálata – egy olyan korban, mint a mienk – mindenekelőtt azt jelenti,
hogy hidat verünk a civilizációk között. Számomra öröm és megtiszteltetés volt,
hogy ezt Marokkó nemes királyságával tehettem, találkozva az ország népével és
vezetőivel. Megemlékeztünk néhány fontos nemzetközi csúcstalálkozóról, melyeket
az utóbbi években abban az országban tartottak, és VI. Mohamed királlyal
hangsúlyoztuk a vallások lényegi szerepét az emberi méltóság védelmezésében, a
béke, az igazságosság előmozdításában, valamit a teremtett világ gondozásában,
amely a mi közös otthonunk. Ebben a perspektívában a királlyal közösen aláírtunk
egy felhívást Jeruzsálemért, hogy a szent várost őrizzék meg az emberiség
örökségeként és a békés találkozás színhelyeként, különösen a három monoteista
vallás hívői számára. Meglátogattam V. Mohamed mauzóleumát, leróva kegyelemet
emléke és II. Hasszan emléke előtt. Meglátogattam az imám- és hitszónokképző
intézetet is. Ez az intézet egy olyan iszlámot igyekszik előmozdítani, amely
tiszteletben tart más vallásokat, visszautasítja az erőszakot és az
integralizmust, vagyis hangsúlyozza, hogy mindannyian testvérek vagyunk és a
testvériség érdekében kell dolgoznunk.
Különös figyelmet szenteltem a migrációs kérdésnek, amikor a hatóságokhoz
beszéltem, és főleg azon a találkozón, amelyet kimondottan migránsoknak
szerveztünk. Némelyikük tanúságot tett arról, hogy megváltozik és ismét emberivé
válik a migráns élete, amikor olyan közösségre talál, amely személyként
befogadja őt. Ez alapvető fontosságú. Épp a marokkói Marrákesben ratifikálták –
tavaly decemberben – „a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról szóló
globális egyezményt”. Ez jelentős lépés a nemzetközi közösség
felelősségvállalása felé. Szentszékként felkínáltuk hozzájárulásunkat, amelyet
négy igével lehet összefoglalni: befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni
a migránsokat. Nem arra gondolunk, hogy a magasból kell segélyprogramokat
leeresztenünk, hanem arra, hogy együtt kell közös úton járnunk ezzel a négy
tevékenyéggel, hogy olyan városokat és országokat építsünk, amelyek – megőrizve
saját kulturális és vallási identitásukat – nyitottak a különbözőségekre és meg
tudják becsülni azokat az emberi testvériség jegyében. A Marokkóban élő Egyház
közel áll a migránsokhoz, elkötelezetten segíti őket. Nem szeretek migránsokat
mondani; inkább migráns személyekről szeretek beszélni. Tudjátok, miért? Mert a
migráns egy melléknév, míg a személy szó főnév. Beleestünk a melléknevek
kultúrájába: rengeteg melléknevet használunk, és sokszor megfeledkezünk a
főnevekről, vagyis a lényegről. A melléknév mindig egy főnévhez, egy személyhez
kapcsolódik; tehát: migráns személy. Így megmarad a tisztelet. Ne essünk bele a
mellékneves kultúrába, amely túlságosan cseppfolyós, túlságosan megfoghatatlan.
A Marokkóban élő Egyház – amint mondtam – elkötelezetten segíti a migráns
személyeket, és köszönetet akartam mondani nekik, és bátorítani akartam
mindazokat, akik nagylelkű szolgálatot végeznek értük, és így megvalósítják
Krisztus szavát: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35).
A
vasárnapot a keresztény közösségnek szenteltük. Először is meglátogattam a
Vidéki Szociális Szolgáltató Központot, amelyet a Szeretet Leányai nővérek
működtetnek, ugyanazok, akik itt a Szent Márta Háznál a gyermekorvosi rendelőt
vezetik, és ezek a nővérek – ott, Marokkóban – számos önkéntessel együttműködve
dolgoznak, különféle szolgáltatásokat kínálnak a lakosság számára.
A
rabati székesegyházban találkoztam a papokkal, a megszentelt személyekkel és az
Egyházak Világtanácsával. Kis nyájat alkotnak ők Marokkóban, és ezért idéztem
fel a só, a fény és a kovász evangéliumi képét (vö. Mt 5,13–16; 13,33); a róluk
szóló szakaszt olvastuk fel a mostani általános kihallgatás elején. Nem a
mennyiség számít, hanem az, hogy a sónak legyen íze, hogy a fény ragyogjon, és
hogy a kovásznak legyen ereje megkeleszteni az egész tésztát. És ez nem tőlünk
jön, hanem Istentől, a Szentlélektől, aki Krisztus tanúivá tesz bennünket ott,
ahol vagyunk, a párbeszéd és a barátság olyan stílusában, amelyet először
köztünk, keresztények között kell megélnünk, mert – azt mondja Jézus – „arról
tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok
egymás iránt” (Jn 13,35).
Az
egyházi közösség feletti öröm a vasárnapi eucharisztiában találta meg alapját és
teljes kifejeződését, amelyet a főváros egyik sportkomplexumában ünnepeltünk.
Sok ezer ember, mintegy hatvan nemzetből! Egyedülálló epifániája Isten népének
egy muszlim ország szívében. Az irgalmas apáról szóló példabeszéd felragyogtatta
közöttünk Isten tervének szépségét, aki azt akarja, hogy minden gyermeke részt
vegyen az ő örömében, a megbocsátás és a megbékélés ünnepén. Erre az ünnepre
azok lépnek be, akik képesek elismerni, hogy rászorulnak az Atya irgalmára, és
tudnak együtt örülni vele, amikor az egyik fivér vagy nővér hazatér. Nem
véletlen, hogy ott, ahol a muszlimok mindennap a Könyörületeshez és az
Irgalmashoz fohászkodnak, elhangzott az Atya irgalmasságáról szóló nagy
példabeszéd. Így van: egyedül az, aki újjászületett és ennek az Atyának az
ölelésében él, egyedül azok, akik testvérnek érzik magukat, egyedül ők lehetnek
a remény szolgái a világban!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó:
Vatican Insider; Vatican News
forrás: Magyar Kurír