Március 27-én a délelőtti általános kihallgatás keretében Ferenc pápa a Miatyánk imának a „mindennapi kenyerünkre” vonatkozó kéréséről elmélkedett. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.
Az
étel nem magántulajdon, meg kell osztanunk másokkal!
Március
27-én a délelőtti általános kihallgatás keretében Ferenc pápa a Miatyánk imának
a „mindennapi kenyerünkre” vonatkozó kéréséről elmélkedett. Ferenc pápa
beszédének fordítását teljes egészében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a
Miatyánk második felét kezdjük el elemezni, amelyben szükségleteinket visszük
Isten elé. Ez a második rész egy olyan szóval kezdődik, amely a mindennapiság
illatát árasztja: a kenyér.
Jézus
imája egy sürgető kérdésből indul ki, amely nagyon hasonlít egy koldus
könyörgésére: „Add meg nekünk a mindennapi kenyeret!” Ez az ima egy olyan
nyilvánvaló tényből fakad, amelyről gyakran megfeledkezünk, abból tudniillik,
hogy nem vagyunk önfenntartó teremtmények: mindennap rászorulunk arra, hogy
táplálkozzunk.
A
Szentírás tanúsága szerint sok ember számára a Jézussal való találkozás egy
kérésből kiindulva valósult meg. Jézus nem kér kifinomult fohászokat, épp
ellenkezőleg, az egész emberi létezés, annak legkonkrétabb és legmindennapibb
problémáival együtt, imádsággá válhat. Az evangéliumokban sok koldust találunk,
akik szabadításért és megmentésért könyörögnek. Van, aki kenyeret kér, van, aki
gyógyulást; némelyek tisztulást, mások látást; vagy hogy egy szeretett személy
feléledhessen… Jézus soha nem megy el közömbösen ilyen kérések és fájdalmak
mellett.
Jézus
tehát azt tanítja nekünk, hogy kérjük az Atyától a mindennapi kenyeret.
Megtanítja, hogy ezt ahhoz a sok férfihoz és nőhöz kapcsolódva tegyük, akik
számára ez az imádság kiáltás – gyakran magukba fojtva –, mely mindennapi
szorongásukat kíséri. Még ma is hány anya és apa megy aludni azzal a gyötrelmes
érzéssel, hogy holnapra nincs elegendő kenyér gyermekeinek! Képzeljük el, hogy
ez az ima nem egy kényelmes lakás biztonságában, hanem egy szűkös helyiség
bizonytalanságában hangzik el, ahol nincs miből megélni. Itt Jézus szavai új
nyomatékot kapnak. A keresztény ima ezen a szinten kezdődik. Az nem egy
aszketikus gyakorlat; olyan emberek valós helyzetéből, szívéből és testéből
indul ki, akik szükséget szenvednek, vagy akik osztoznak azok létfeltételeiben,
akiknek nincs miből megélniük. Még a legmagasabbra ragadtatott keresztény
misztikusok sem tekinthetnek el e kérés egyszerűségétől. „Atyám, add, hogy ma
legyen elegendő kenyerünk nekünk és mindenkinek!” És a „kenyér” itt jelenti a
vizet, a gyógyszert, az otthont, a munkát… is. Mindazt kérjük, ami szükséges az
élethez.
A
kenyér, amelyet a keresztény az imában kér, nem az én „kenyerem”, hanem a mi
„kenyerünk”. Így akarja Jézus. Azt tanítja nekünk, hogy ne csak magunknak, hanem
a világ teljes testvériségének kérjük. Ha nem így imádkozunk, a Miatyánk
megszűnik keresztény ima lenni. Ha Isten Atyánk, akkor hogyan tudnánk eléje
állni anélkül, hogy fognánk egymás kezét? Mindannyian. És ha a kenyeret, amelyet
ő nekünk ad, ellopjuk egymástól, hogyan mondhatjuk magunkat az ő gyermekeinek?
Ez az ima magában foglalja az empatikus hozzáállást és a szolidáris magatartást.
Éhségemben érzem a tömegek éhségét, ezért imádkozom Istenhez, míg meg hallgatja
kérésüket. Jézus így felkészíti közösségét, Egyházát arra, hogy mindenkinek a
szükségét Isten elé vigye: „Mindannyian gyermekeid vagyunk, Atyánk, könyörülj
rajtunk!” Most érdemes egy kicsit megállnunk, és az éhező gyermekekre
gondolnunk. Gondoljunk azokra a gyermekekre, akik olyan országban élnek, ahol
háború dúl: gondoljunk az éhező gyermekekre Jemenben, az éhező gyermekekre
Szíriában, az éhező gyermekek sok országban, ahol nincs kenyér, például
Dél-Szudánban. Gondoljunk ezekre a gyermekekre, és rájuk gondolva mondjuk együtt
hangosan az imát: „Atyánk, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Mondjuk
közösen!
A
kenyér, amelyet az Úrtól kérünk, ugyanaz, amely egy nap vádol majd bennünket.
Szemrehányást tesz nekünk, amiért oly ritkán törtük meg a mellettünk élő
embereknek, oly ritkán osztoztunk rajta másokkal. Az az emberiségnek
ajándékozott kenyér volt, mégis csak egyvalaki ette meg: a szeretet nem tűrheti
ezt. Szeretetünk nem tűrheti; az Isten iránti szeretet sem tűrheti azt az
önzést, hogy nem osztjuk meg a kenyeret másokkal.
Egyszer
egy nagy tömeg volt Jézus előtt; éhes emberek voltak. Jézus megkérdezte, van-e
valakinek valamije, de csak egy gyermek akadt, aki hajlandó volt megosztani kis
készletét: öt kenyeret és két halat. Jézus megsokszorozta ezt a nagylelkű
gesztust (vö. Jn 6,9). Ez a gyermek megértette a Miatyánk leckéjét: az étel nem
magántulajdon – ezt jegyezzük meg: az étel nem magántulajdon –, hanem
megosztandó gondviselés, Isten kegyelmével.
A valódi
csoda, melyet Jézus azon a napon tett, nem annyira a megszaporítás – ami persze
igaz –, hanem a megosztás: adjátok oda, amitek van, én pedig csodát teszek vele.
Ő maga, megszaporítva a felajánlott kenyeret, elővételezte önmaga felajánlását
az eucharisztikus kenyérben. Csak az Eucharisztia képes ugyanis elvenni a
végtelenre irányuló éhséget és betölteni az Istenre irányuló vágyat, amely
minden embert hajt, a mindennapi kenyér keresése közben is.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó:
Vatican News
Forrás: Magyar Kurír