Feltétel nélkül…

"Amikor az ember Magyarország szomszédság politikájáról gondolkodik, könnyű kimondani, hogy alapelv a jószomszédi politika. De ha azon törtjük a fejünket, hogy mikor lesz például a román-magyar iszonyból legalább viszony, mégpedig a jó viszony reményében, akkor rá kell döbbennünk a megvalósítás nehézségeire."

Surján
László

Feltétel nélkül…

Bevezetőként – mivel mottónak hosszú lenne – álljon itt egy részelt Máté
evangéliumából.

„Abban az időben Péter odament
Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell
megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer,
hanem hetvenszer hétszer!

A mennyek országa olyan, mint amikor
egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik
adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az
úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét,
amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy
kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a
szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte.

A szolga kiment, és találkozott
egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni
kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte:
Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és
börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.

Szolgatársai látták a történteket.
Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt
hozzá: Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem
neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én
megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem
fizet mindent, amivel tartozik.

Az én mennyei Atyám is így tesz
veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
(Mt 18,21-35)

Amikor az ember Magyarország szomszédság politikájáról gondolkodik, könnyű
kimondani, hogy alapelv a jószomszédi politika. De ha azon törtjük a fejünket,
hogy mikor lesz például a román-magyar iszonyból legalább viszony, mégpedig a jó
viszony reményében, akkor rá kell döbbennünk a megvalósítás nehézségeire. A
mondat érvényes valamennyi szomszédunkra. Hajlamosak vagyunk feszültségeinket
Trianonra visszavezetni, ami jórészt igaz, de a kérdést nem lehet azzal
elintézni, hogy a magyarok rossz vesztesek, és minden áron vissza akarják
szerezni az elvesztett területeiket. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb:
Magyarország nemcsak területet veszített, hanem állampolgárokat is, akik között
– bár száz évvel ezelőtt a wilsoni alapelveket szajkózva etnikai alapú államok
kialakítását hirdették meg – aránytalanul nagy számú magyar volt. A magyarok
pedig, államhatár ide vagy oda, egységes nemzetként éreznek, és ha tehetik,
viselkednek is. Egy másik probléma abból adódik, hogy nem csupán százéves
történelmi sérelmekről van szó, hanem naponta megújuló fájdalmakról,
megaláztatásról. Nemcsak a régi sebek tépődnek fel, hanem szinte naponta újak
keletkeznek. Újabb szempontot, jelesül a magunk felelősségét veti fel, ha a
Trianonra vezető okokat, s abban a saját szerepünket is vizsgáljuk, és nemcsak a
nagyhatalmakat vagy szomszédaink mohóságát okoljuk.

Mostanában a legtöbb sérelem Romániában éri a magyarokat. Az atrocitásoknak
célja van: különösen most, hogy nyitva a határ és az emberek tömegesen indulnak
el jobb világot keresni, az állam-nacionalizmusok számára a kisebbségi kérdés
könnyű megoldása lenne, ha a kisebbség nagyobb arányban távozna, mint a többség.
De valóban elfogadható egy olyan rendezés, ami egy kisebbség eltüntetésével jár?
És persze ez nemcsak a román-magyar viszonyra, hanem egész térségünkben minden
többség-kisebbség viszonyra vonatkozik.

Nem
jobb volna minden érintett népnek, ha az egymással való tusakodás helyett a
tolerancia érvényesülne? Ehhez a politikának csak békében kellene hagynia az
egymás mellett élő embereket. Manapság ritkán mondjuk valakire azt a szép szót,
hogy földi. Egy vidék szülöttei vagyunk, anyanyelvünktől függetlenül
összetartozunk, hiszen gyerekkorunkban együtt játszottunk, egymástól tanultuk
meg a másik nyelvét… Hogy ezek a kapcsolatok megszűntek, abban persze nemcsak a
politika a bűnös, hanem az életforma változás is. A régi világot aligha
teremthetjük újjá, de a hazugságokkal megterhelt közgondolkodást meg lehetne, és
meg is kellene változtatni. Román-magyar viszonylatban talán legélesebben Lucian
Boia fogalmazta meg ennek a változtatásnak két pillérét. Ezek szerint a
románoknak be kellene látniuk, hogy nincsen történelmi joguk Erdélyre. De a
magyaroknak is van elismerni valójuk, figyelmeztet Boia, nevezetesen a
demográfiai igazság, azaz a román többség létezése, ami már Trianon előtt is
tény volt. (A Romániához csatolt területeken 1910-ben a magyar lakosság 31,6,
míg a román 53,8 százalékot tett ki.) Két igazság ütközik, a történelmi és a
demográfiai, és ha ki-ki csak a magáéhoz ragaszkodik, akkor aligha jutunk
megegyezésre. Változó hangsúlyokkal, de hasonlóan egymásnak feszülő igazságokkal
minden utódállamban találkozhatunk. A kibontakozást nem segíti, hogy például
egyes román politikusok és történészek még ma is készek durva
történelemhamisításra, hogy a történelmi igazságot elvitassák tőlünk. Nagyon meg
kell becsülnünk tehát azokat a szakembereket, és szerencsére már vannak ilyenek,
akik történészként az igazat kutatják, s nem a maguk nemzeti eposzát akarják
megteremteni.

Egy esetleges megoldás
minden érintett fél részéről áldozattal jár. Erre nincs nagy hajlandóság, pedig
csak így lehetünk képesek valami kölcsönösen elfogadható megoldást találni.
Először meg kell határozni, hogy mi az a cél, amit el akarunk érni. A Charta XXI.
megbékélési mozgalom szerint azt kell elérni, hogy a Kárpát-medence minden
szülötte anyanyelvétől függetlenül szabadon élhessen ősei földjén, művelhesse a
maga kultúráját és ne érje etnikai alapú megkülönböztetés. A Budapesten 2019
márciusában tartott „Együtt az úton románok és magyarok” konferencia után

Simó Márton
székelyként nagyon világosan fogalmazta meg
ezt az igényt[1]:
„A túllépés (mármint a trianoni traumán) csak akkor volna lehetséges, ha az itt,
illetve egyéb országokban élő magyarság helyzete megnyugtató lenne. Ha a
magyarok úgy élhetnék meg közösen egyazon nyelv- és népcsaládhoz való
tartozásukat, ahogyan – például – a német nyelvet beszélők, akik az évszázadok
folyamán megszokták, hogy nem élhetnek ugyan egyazon államban, de kultúrájukat
közösen élhetik meg, és fölöttébb büszkék, hogy az milyen sokrétű, s
földrajzilag is milyen tágas területen él és működik. Vagy az angolszászok. Vagy
a franciák. És az oroszok.”

Most pedig térjünk vissza a bevezetőként idézett példabeszédhez. Hogy a
magyaroknak jogos sérelmeik és nehezen indokolható veszteségei vannak, az tény.
Mit kezdjünk ezzel? Próbáljuk meg „fojtogatni” szomszédainkat? Követeljük a
jussunkat? Az evangélium nem ezt tanítja. Saját hibáinkért járó bűnhődést akkor
kerülhetjük el, ha képesek vagyunk elengedni az adósságot, azaz tiszta szívvel
megbocsátani. Ez világos és kemény beszéd. Ráadásul azt is be kell látnunk, hogy
nemcsak nekünk tartoznak, mi is adósok vagyunk: mi is elkövettük a magunk hibáit
a hajdan velünk élő idegen ajkú polgártársainkkal szemben. Van értelme
méricskélni, hogy kinek a sérelme nagyobb? Törekedjünk inkább az evangéliumi
szemléletre és arra, amit Simó Márton oly világosan megfogalmazott.

Manapság sokat emlegetjük, hogy az európai kultúra keresztény gyökerű. Ez a
belénk ivódott, mondjuk így kulturális kereszténység a mai társadalomban a
vallás igazi mélységeit nem éri el. Erre épp a megbocsátás kérdése mutat rá
élesen. Térségünkben két törésvonal létezik. Az egyik a kommunista diktatúra
haszonélvezőitől és működtetőitől választja el a diktatúra áldozatait, a másik
etnikai jellegű és a többség és a kisebbség között húzódik. Az előbbi
kérdéskörben sokan megfogalmazták, hogy nem lehet szó a diktatúrában vétkesekkel
való megbékélésről mindaddig, míg a tettesek meg nem vallják bűneiket és
bocsánatot nem kérnek. Mert – hivatkoznak épp a keresztény elvekre – a
megbocsátás előfeltétele a bűnbánat és a bocsánat kérés, akár még hozzá téve az
elégtételt. Ez azonban csak akkor igaz, ha az Úristen szerepébe helyezzük
magunkat. Emberek egymáshoz való viszonyára az idézett evangéliumi szakasz
fényében a feltétel nélküli megbocsátás vonatkozik. De ezt mondjuk a Miatyánkban
is: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek”.

Ez
a feltétel nélküli társadalmi szintű megbocsátás azonban utópia. Hiába mérik ki
a közvélemény-kutatók, hogy Európa keleti felében vallásosabbak az emberek, mint
Nyugaton, ez messze nem jelenti azt, hogy régiónkban a keresztény felfogás
meghatározná az egész társadalom gondolkodását. Az egyoldalú és feltétel nélküli
megbocsátás keresztény körökben sem tekinthető általánosnak. Először a lengyel
püspökök fordultak azzal a német püspökökhöz, hogy „megbocsátunk és bocsánatot
kérünk”, majd a magyar és a szlovák püspöki kar vezetői írtak alá 2006-ban egy
hasonló tartalmú nyilatkozatot, de ezek társadalmi hatása, - számos pozitív jel
ellenére - erősen kétséges. A mérsékelt sikerek ellenére kijelenthetjük, hogy
Istenben hívő embereknek a nemzetek közötti megbékélésre törekedni kötelesség.

Korunk jellemzői közül nemcsak az elvilágiasodás akadályozza az etnikai
konfliktusok rendezését. Minden ilyen közeledéshez párbeszédre van szükség, s
napjainkban épp a párbeszédre való képesség látszik eltűntnek a vitakultúra
hanyatlásával, a társadalom szekértáborokba való rendeződésével.

A
párbeszéd akkor
sikeres, ha megértjük, mit akar mondani a
másik, és mi is kertelés nélkül kimondjuk a véleményünket. A párbeszéd nem
megalkuvás. Kizárja a türelmetlenséget, a vitapartner sértegetését és a meddő
szócsatát. Gyümölcsöző párbeszéd csak olyan emberek között lehetséges, akik
igazán átgondolták, és vállalják a maguk nézetét, de meghajolnak a tények előtt.
A párbeszédben mindig kapunk valamit a másiktól: valamiképpen behatolunk a másik
világába, s ez sokszor arra késztet, hogy revideáljuk saját álláspontunkat.

A
párbeszéd, a vita
akkor sikeres, ha a résztvevőknek van közös
célja, de másképp gondolják azt elérhetőnek. Száz évvel a „Nagy Háború”
befejeződése után régiónkban ilyen közös cél lehet, hogy egyetértés alakuljon ki
a Kárpát-medencében élő nemzetek együttélésének mikéntjéről. Teremtsünk
lehetőséget a problémák feltárására és keressük meg a mindenkinek elfogadható
megoldást. A sikeres párbeszédnek témájától függetlenül vannak jellegzetességei,
mondhatni feltételei. A párbeszéd nem pusztán az eszmék meddő egybevetése.
Feltételezi a megnyílást a másik felé, a másik partner tiszteletét, az ő
igazságának, ha meggyőző, az elfogadását, de legalább megismerését és
megértését.

A
párbeszéd akkor sem
reménytelen, ha a vitázó feleknek
homlokegyenest ellenkező a véleménye. Még ilyenkor is találhatunk egy
közös kiindulópontot:
olyan egyetemes emberi értéket, amelyeket mindkét fél elismer. Talán
részkérdésekben tudnak egyetérteni, ez is közelítheti a feleket egymáshoz.

A
párbeszéd csak akkor
lesz termékeny, ha nem mossák el a
nézetkülönbségeket, ha mindkét fél világosan kifejti álláspontját, de mindig
kész arra, hogy elfogadja — önmaga gazdagítására — a másik igazságát. A tények
eltérő értelmezése persze nehezítheti a párbeszédet. Jó, ha vita során a felek
valamiféle közös nevezőre jutnak legalább a tényekről, ha közös értelmezésük
(még) nem is lehetséges. A vita akkor sem hiábavaló, ha ez sem sikerül: a
határvonalak meghúzása — akár az egyetértés lehetetlenségének megállapítása is —
már eredmény. A párbeszédet meg kell kísérelni, az egyetértést nem kell
erőltetni.

Melyek a sikeres
párbeszéd feltételei? Mindenekelőtt
az igazság
és a szabadság légköre szükséges ahhoz, hogy a vita termékeny legyen. A
résztvevők ne legyőzni, hanem meggyőzni vagy legalább megérteni akarják egymást.
Az igazsághoz való hűség megköveteli, hogy világosan adják elő az
álláspontjukat. Ez nem mindig könnyű. A vitapartnerek adott esetben ugyanazon a
szón egészen mást értenek, még ha egy nyelven beszélnek, hát még ha fordítási
problémák is nehezítik a megértést. A kétértelműségek növelik a zűrzavart, mivel
elrejtik a különbségeket, vagy fordítva: az azonos véleményeket ellentéteseknek
mutatják.

A
párbeszéd ezenkívül
bátorságot
követel: minden kertelés nélkül elő kell adni a saját felfogásunkat és
ugyanakkor el kell ismerni a másik igazságát is; ez pedig sokszor arra késztet
bennünket, hogy revideáljuk saját állásfoglalásunkat. Ezenkívül a párbeszéd csak
akkor lesz gyümölcsöző, ha
szakavatott, hozzáértő, felkészült
partnerek között folyik.

Az
elmúlt száz év
tapasztalata alapján jó lenne intenzív, sok
csatornás, magánjellegű párbeszéd a Kárpát-medencében élő nemzetek között. Ezek
alapozzák meg, illetve ezek adnak hitelt az esetleges államközi megegyezéseknek,
amelyek nagy veszélye, hogy írott szóként elfekszenek a levéltárakban, s nem
fakad élet belőlük.

Szólni kell a párbeszéd
formáiról. A személyes jelenléten alapuló
konferenciákon lehet a legtöbb esély a félreértéseken alapuló viták
tisztázására. Van értelme az írott párbeszédnek is. Az újságban, folyóiratban,
könyvekben megjelenő gondolatok is részei lehetnek a dialógusnak. A nyilvános
párbeszédnek ez a formája még több körültekintést igényel: hiszen az írott szó
visszhangja szélesebb és maradandóbb, mint egy alkalmi felszólalásé. Viszont egy
cikk írásakor könnyebben elkerüljük az improvizációt és a felületes
véleménynyilvánítást.

A párbeszéd nem cél,
hanem eszköz, hogy ellentétes nézeteket
valló emberek közeledjenek egymáshoz. Létező sebeinket nem feltépni és nem
újakat okozni akarunk. A közeledésnek vannak lélektani feltételei, amelyeket már
1944-ben megfogalmazott Esterházy Lujza[2].

Először arra van szükség, hogy
mindkét fél belássa, hogy ő is hibás,
nem csupán a másik. A jó béke létrejöttének és tartósságának második lélektani
előfeltétele: az ellenünk elkövetett vétkek,
sérelmek megbocsátása.
A jó béke harmadik lélektani előfeltétele
a kölcsönös áldozatkész önmegtagadás
a béke érdekében.

Minden olyan
párbeszédnek, amelynek célja valamely
etnikai konfliktus rendezése, ez a három pont a titka.

A
keresztény elvek
gyakorlatba ültetésén és a párbeszéd
kultúrájának növelésén kívül a közeledést
egymás megismerése
szolgálhatja. Sokrétű ez a közeledés. Kiinduló pontja lehet például a
nyelvismeret. A kiegyezéskori magyar állam is természetesnek tekintette, meg is
követelte, hogy az állampolgárok ismerjék az állam nyelvét. Nem helyes, ha most
ott, ahol nem magyar az államnyelv, nem ismerjük el jogosnak a többségi nemzet
hasonló igényét. Ez egyrészt az érintettek boldogulásának feltétele, s egyben az
ismeretek két irányú áramlásának eszköze. Más kérdés, hogy vegyes lakosságú
vidékeken a többségiektől is elvárható a kisebbségi nyelvek ismerete. Lélekemelő
tapasztalat, ha az ember egy olyan többnemzetiségű társasággal találkozik, ahol
mindenki az anyanyelvén beszél, és kölcsönösen értik egymást. Persze nemcsak a
nyelvismeretről van szó. Egymás ismerete a kultúra egészére ki kell terjedjen.
Különösen az irodalomra, zenére gondoljunk. A képzőművészet is lehet közös
nyelv. Ne feledjük a táncházak jelentőségét, a közös énekeket. Ezek mind-mind
lehetnek a közeledést szolgáló hidak.

Érdekes tanulmányt
lehetne írni arról, hogy Trianon után hány
és hány magyar vetette fel a gondolatot, hogy utat kell nyitnunk a szomszédaink
felé. Most csak egy példát hozok: Kerkai Jenőjét, a KALOT mozgalom alapítójáét[3]:
„Az egymás szomszédságában élés az isteni
Gondviselés adta valóság, ilyen
közelségben akaratlanul is hatottunk és hatunk egymásra. S jelenleg egyazon
totális történelmi áramlat hatósugarába kerültünk. – Ne azt keressük, ami
elválaszt, hanem ami összeköt: közös történelmi időszakok, azonos hit. Ki kell
irtani magunkból a soviniszta becsmérlő hajlamot.” Hasonlóan időszerű ez a
mondata is: „Egyoldalú Nyugat-kultusz
helyett első sorban a szomszédok értékeit ismerjük meg: előbb Varsót, aztán
Párizst.”

Az
elmondottakból következik, hogy a feltétel nélküli megbocsátás is csak eszköz,
hogy célba érjünk, s a cél az, hogy a Kárpát-medence magyarságának és minden
népének a helyzete megnyugtató legyen. Ezen pedig dolgozni kell, s a munka
nemcsak a térség országai vezetőire hárul. Mindenki kiveheti a részét,
megtalálhatja a rászabott feladatot.

Ilyen például a
magyar-magyar kapcsolatok kérdése. Szépen
hangzik a jelszó, hogy minden magyar felelős miden magyarért, lelkesítő gondolat
a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítése. Érdemes egy alapos
lelkiismeretvizsgálatot tartani e téren. Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Járod-e
a magyar lakta vidéket az egyre légiesedő országhatáron túl is? Kötsz-e
barátságokat, amelyek átívelnek ezeken a határokon? Tudod-e, hogy Illyés Gyula
nemcsak ötágú sípnak nevezte a magyar irodalmat, hanem azt is mondta: nincs
összehangolva. Az összehangolás egyik eleme, ha nemcsak a saját sípunkkal
foglalkozunk, hanem a többit is „hallgatjuk”, azaz olvassuk. Hívsz-e magadhoz e
térségből vendéget nemzeti ünnepeinken? Milyen szép lenne például, ha papír
alapú vagy akár elektronikus üdvözlő lapok ezrei járnák keresztül-kasul a
Kárpát-medencét a nemzeti összetartozás napján! Mennyire vagy barátságos, ha egy
határon túli magyarral találkozol? Nem kezdesz-e románozni, szlovákozni?

Nagy feladat hárul a
hozzáértő értelmiségre. Hiszen szép és igaz
kimondani, hogy összeköt bennünket a közösen átélt történelem, de tudjuk, hogy
szomszédaink durván torzított történelmet tanultak, amiből épp a közös elem
hiányzik, de a magyarországi történelemtanítás is sok tényt elhallgatott,
részben azért, hogy elfelejtsük a fájdalmainkat, részben pedig azért, hogy ne
szembesüljünk saját hibáinkkal. Teszünk-e valamit azért, hogy megszülessenek
azok a művek, amelyek torzítás nélkül mutatják meg a múltat, hogy építhessünk rá
közös jövőt? A feladat nemcsak a történészeké. Minden szakterület képviselői
kereshetik a szakmai alapú kapcsolatot a szomszéd nemzet szakembereivel,
együttműködésük mindkét fél javára válik, s ez is tompítja az ellentéteket.

E
kérdéssor némelyikére
csak az állami vezetés tud megfelelően
válaszolni, ám minden egyes ember találhat magának tennivalót. Minél többen
vállalják, ami rájuk esik, annál több remény van, hogy a Kárpát-medence – közös
hazánk – arculata nem torzul tovább. Az erdélyi szász kultúra felszámolása
legyen intő jel mindannyiunknak. Ha a sajtót olvasva túl sokszor találkozunk
felháborító hírekkel, ne feledjük, hogy a „csillagok állása” most kedvező.
Régiónk népeinek összefogása mondhatni korparancs: azonos helyzetben vagyunk, és
közösek az érdekeink. Ha az energiáinkat egymás elleni csatákra pazaroljuk, nem
tudunk megmaradni. Egy olyan világban, amely a férfi és a nő közötti különbséget
is el akarja tüntetni, a kis nemzetek túlélésére kicsi az esély. De mind a nemi,
mind az etnikai homogenizálás az emberi természet ellen van. Ezért, ha a magunk
nemzeti különállását védeni értékeit megőrizni, sőt gyarapítani akarjuk, a többi
nemzetet is becsülnünk, s ki merem mondani, szeretnünk kell. Feltétel nélkül, de
azért, hogy megmaradhassunk, s hogy túllépjünk végre Trianon árnyékán.

[1] https://eszm.ro/2019/03/25/kozos-lesz-e-az-ut-konferencia-a-serelmekrol…

[2]

Esterházy Lujza: A Duna-völgyi
béke lélektani előfeltételeiről (Magyar Hírlap 1944. augusztus)

[3]
Dr.Takáts Ágoston: „IGNIS NUMQUAM
DICIT: SUFFICIT 64. o. (http://mek.oszk.hu/10500/10536/10536.pdf)