Április 10-én Ferenc pápa folytatta a Miatyánk imáról szóló katekézissorozatát. Az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett, amelyben azt kérjük, hogy az Úr engedje el adósságainkat, tartozásainkat, vétkeinket, amint mi is elengedjük embertársainkét.
Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd!
Április 10-én Ferenc pápa folytatta a Miatyánk imáról szóló katekézissorozatát.
Az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett, amelyben azt kérjük, hogy az Úr
engedje el adósságainkat, tartozásainkat, vétkeinket, amint mi is elengedjük
embertársainkét.
Ferenc
pápa beszédét magyar fordításban teljes egészében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Nincs túl szép napunk, de azért ugyanúgy jó
napot kívánok!
Miután kértük Istentől a mindennapi kenyeret, a Miatyánk ima a többi emberhez
fűződő kapcsolataink területére tér át. Jézus azt tanítja, hogy így kérjük az
Atyát: „Engedd el adósságainkat, amint mi is elengedjük a mi adósainkét” (Mt
6,12). Ahogyan szükségünk van kenyérre, úgy szükségünk van megbocsátásra is.
Mégpedig mindennap.
Az
imádkozó keresztény mindenekelőtt azt kéri Istentől, hogy engedje el az adósságait,
vagyis a bűneit, a rossz dolgokat, amelyeket elkövetett. Ez minden ima első
igazsága: ha hibátlan emberek lennénk, ha kristálytiszta szentek lennénk, akik
az erkölcsös élet útjáról sosem térnek le, akkor is mindig gyermekek maradunk,
akik mindent az Atyának köszönhetünk. Mi a legveszélyesebb magatartásforma a
keresztény életben? A gőg. Annak az embernek a magatartása, aki úgy áll Isten
elé, hogy azt hiszi, mindig rendezve vannak számlái Istennel. A gőgös azt hiszi,
hogy életében minden a helyén van. Mint a példabeszédbeli farizeus, aki azt
hiszi magáról a templomban, hogy imádkozik, pedig igazából csak dicsekszik Isten
előtt: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember” (Lk
18,11). Aki magát tökéletesnek gondolja, aki kritizálja a többieket, az gőgös.
Egyikünk sem tökéletes, senki sem! Ezzel szemben a vámszedő, a templom
hátuljában, egy mindenki által megvetett bűnös, megáll a templom küszöbénél, nem
érzi magát méltónak arra, hogy belépjen, és Isten irgalmára bízza magát. Jézus
pedig megjegyzi: „Ez, a másikkal ellentétben, megigazulva ment haza” (Lk 18,14),
vagyis megbocsátást nyerve, megmentve. Miért? Mert nem volt gőgös, mert
elismerte korlátait és bűneit.
Vannak bűnök, amelyek látszanak, és vannak bűnök, amelyek nem látszanak. Vannak
szembetűnő bűnök, amelyek zajt keltenek, de vannak alattomos bűnök is, amelyek
szívünkbe telepednek anélkül, hogy észrevennénk. Ezek közül a legsúlyosabb a
gőg, amely a legbuzgóbb vallásos embereket is megfertőzheti. Volt egyszer egy
híres apácakolostor, az 1600-1700-as években, a janzenizmus korában: tökélyre
vitték a tökéletességet, azt mondták róluk, hogy tiszták, mint az angyalok, de
gőgösek, mint az ördögök. Mennyire visszatetsző! A bűn megosztja a közösséget, a
bűn elhiteti velünk, hogy különbek vagyunk másoknál, elhiteti velünk, hogy
Istenhez vagyunk hasonlók.
Isten színe előtt viszont mindnyájan bűnösök vagyunk, és van okunk a mellünket
verni – mindnyájunknak! –, mint az a vámszedő a templomban. Első levelében Szent
János azt írja: „Ha azt mondjuk, hogy bűntelenek vagyunk, becsapjuk magunkat, és
nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). Ha be akarod csapni magadat, mondd
csak, hogy nincs bűnöd: így becsapod magad!
Elsősorban azért vagyunk adósak, mert oly sok mindent kaptunk ebben az életben:
létet, apát és anyát, barátságot, a teremtett világ csodáit… Bár mindnyájunkkal
előfordul, hogy nehéz időszakokon kell átmennünk, mégis mindig emlékeznünk kell
arra, hogy az élet kegyelem, olyan csoda, amelyet Isten a semmiből hozott létre.
Másodsorban azért vagyunk adósak, mert, ha sikerül is szeretnünk, arra egyikünk
sem a saját erejéből képes. Az igazi szeretet az, amikor képesek vagyunk
szeretni, de Isten kegyelméből. Egyikünk sem a saját fényétől ragyog. Létezik
egy jelenség, amelyet az ókori teológusok úgy hívtak: „mysterium lunae” – a hold
misztériuma. De ez nemcsak az Egyház valóságát jellemzi, hanem ott működik
mindannyiunk élettörténetében. Mit jelent a „mysterium lunae”? Azt, hogy az
Egyház olyan, mint a hold, nincs saját fénye: a nap fényét tükrözi vissza.
Nekünk sincs saját fényünk: a fény, amink van, Isten kegyelmének, Isten fényének
a tükröződése. Ha szeretsz, az azért lehetséges, mert volt valaki, rajtad kívül,
aki rád mosolygott, amikor csecsemő voltál, és megtanított visszamosolyogni. Ha
szeretsz, az azért lehetséges, mert volt valaki melletted, aki felébresztette
benned a szeretet képességét, aki megértette veled, hogy a lét értelme a
szeretet.
Hallgassuk
meg egy olyan ember történetét, aki hibázott: egy rabét, egy elítéltét, egy
kábítószerfüggőét… sok embert ismerünk, aki hibázott az életében. Nem érintve a
felelősséget, amely mindig személyes, időnként tedd fel magadnak a kérdést: ki
hibáztatható az ő elrontott életéért? Egyedül a lelkiismerete, vagy az a
gyűlölet- és elhagyatottságtörténet, amelyet ki-ki maga mögött cipel?
Ez
a hold misztériuma: mindenekelőtt azért szeretünk, mert bennünket is szerettek,
azért bocsátunk meg, mert nekünk is megbocsátottak. Ha valakit nem világít meg a
nap fénye, az fagyos lesz, mint a téli talaj.
Hogyan ne ismernénk fel a bennünket megelőző szeretetláncban Isten szeretetének
gondviselő jelenlétét is? Egyikünk sem szereti Istent annyira, amennyire ő
szeret bennünket. Elég egy feszület elé állnunk, hogy lássuk az aránybeli
különbséget. Ő mindig is előbb szeretett és előbb szeret minket!
Így
imádkozzunk hát: Add, Urunk, hogy aki legszentebb közöttünk, az is mindig
érezze, hogy a te adósod! Mennyei Atyánk, légy irgalmas mindannyiunkhoz!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír