Április 17-én a délelőtti általános kihallgatáson Ferenc pápa először arra mutatott rá, hogy a dicsőség fogalmának különleges jelentése van a Szentírásban; majd Jézusnak arról a három imájáról elmélkedett, amelyeket szenvedése előtt és közben mondott.
A
megpróbáltatásban mi is szólítgassuk az Atyát!
Április 17-én a délelőtti általános kihallgatáson Ferenc pápa először arra
mutatott rá, hogy a dicsőség fogalmának különleges jelentése van a Szentírásban;
majd Jézusnak arról a három imájáról elmélkedett, amelyeket szenvedése előtt és
közben mondott.
Ferenc
pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ezekben a hetekben a Miatyánk imáról elmélkedünk. Most, a húsvéti szent három
nap előtt, időzzünk el kicsit azoknál a szavaknál, amelyekkel szenvedései közben
imádkozott Jézus az Atyához.
Az
első fohász az utolsó vacsora után hangzik el, amikor az Úr „tekintetét az égre
emelve így szólt: »Atyám, eljött az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú
megdicsőítsen téged, […] most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a
dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett” (Jn
17,1.5). Jézus dicsőségért imádkozik. Ellentmondásosnak tűnik ez a kérés,
hiszen a szenvedés már a küszöbön áll. Miféle dicsőségről van itt szó? A
dicsőség a Szentírásban Isten önfeltárulását jelzi, a dicsőség az ő emberek
közti megmentő jelenlétének megkülönböztető jele. Most Jézus az, aki végérvényes
módon kinyilvánítja Isten jelenlétét és megmentését. Ezt húsvétkor teszi:
felmagasztaltatik a kereszten, s ezáltal megdicsőül (vö. Jn 12,23–33).
Ott Isten végre feltárja dicsőségét: elveszi az utolsó fátylat, és úgy lenyűgöz
bennünket, mint soha korábban. Azt fedezzük fel ugyanis, hogy Isten dicsősége
csupa szeretet: tiszta, őrült, képtelen, minden határt és mértéket meghaladó
szeretet.
Testvéreim, tegyük magunkévá Jézus imáját: kérjük az Atyát, vegye le a fátylat
szemünkről, hogy ezekben a napokban a megfeszített Jézusra nézve meglássuk, hogy
Isten szeretet. Hányszor előfordul, hogy parancsoló úrnak és nem Atyának, hogy
szigorú bírónak és nem irgalmas üdvözítőnek képzeljük! De húsvétkor Isten
áthidalja a távolságokat, és egy olyan szeretet alázatában mutatja meg magát,
amely a mi szeretetünket igényli. Mi tehát akkor dicsőítjük meg őt, amikor
mindent, amit teszünk, szeretettel élünk meg, amikor mindent szívből, mintegy
őáltala teszünk (vö. Kol 3,17). Az igazi dicsőség a szeretet dicsősége, mert
egyedül ez tud életet adni a világnak. Nyilvánvalóan ez a dicsőség ellentétben
áll a világias dicsőséggel, amikor csodálnak minket, dicsérnek minket,
éljeneznek minket: amikor én vagyok a figyelem középpontjában. Ezzel
szemben Isten dicsősége paradox: nincs taps, nincs közönség. A középpontban nem
az én, hanem a másik áll: húsvétkor azt látjuk ugyanis, hogy az Atya megdicsőíti
a Fiút, a Fiú pedig megdicsőíti az Atyát. Egyikük sem önmagát dicsőíti. Ma
feltehetjük magunknak a kérdést: „Én milyen dicsőségért élek? A sajátomért vagy
Istenéért? Másoktól csak kapni akarok, vagy hajlandó vagyok adni is másoknak?”
Az
utolsó vacsora után Jézus a Getszemáni-kertbe megy; és ott is az Atyához
imádkozik. Miközben a tanítványok nem bírnak ébren maradni, és Júdás
katonákkal érkezik, Jézus „félni és szorongani” kezd. Rendkívüli szorongás tölti
el mindattól, ami vár rá: árulás, megvetés, szenvedés, kudarc. „Szomorú”, és
ott, a mélységes mélyben, a vigasztalanságban mondja ki a leggyengédebb és
legkedvesebb szót az Atyának: Abba, vagyis papa (vö. Mk 14,33–36). A
megpróbáltatásban Jézus arra tanít bennünket, hogy öleljük át az Atyát, mert a
hozzá intézett imában nyerünk erőt ahhoz, hogy a szenvedésben előre tudjunk
haladni. A fáradozásban az imádság felfrissülés, ráhagyatkozás, megerősödés.
Amikor mindenki magára hagyja Jézust, belső vigasztalanságában nincs egyedül,
együtt van az Atyával. Mi ellenben Getszemáni-kertjeinkben azt választjuk, hogy
egyedül maradunk, ahelyett, hogy „Atyát” mondanánk, és rábíznánk magunkat, mint
Jézus, ahelyett, hogy akaratára bíznánk magunkat, amely a mi igazi javunk. De
amikor a megpróbáltatásokban magunkba zárkózunk, alagutat ásunk magunkban, egy
befelé haladó, fájdalmas utat, melynek csak egyetlen iránya van: mind mélyebbre
önmagunkba. A legsúlyosabb probléma nem a fájdalom, hanem az, hogy miként nézünk
szembe vele. A magány nem kínál kiutat; az imádság igen, mert az kapcsolat,
magunknak a másikra bízása. Jézus mindent az Atyára bíz, egészen rábízza
önmagát, eléje viszi azt, amit érez, őrá támaszkodik a küzdelemben. Amikor
bemegyünk saját Getszemáni-kertjeinkbe – mindannyiunknak megvannak a
Getszemáni-kertjeink, vagy megvoltak, vagy meglesznek –, emlékezzünk arra, hogy
így imádkozzunk: „Atyám!”
Végül
Jézus egy harmadik kérést is intéz az Atyához, mégpedig értünkimádkozik:
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Jézus
azokért imádkozik, akik gonoszul bántak vele, akik megölték. Az evangélium
kiemeli, hogy ez az ima Jézus keresztre feszítése közben hangzik el. Vélhetően a
legnagyobb fájdalom pillanatában, amikor a szögeket beverték csuklójába és
lábfejébe. Ekkor, a szenvedés csúcspontján éri el a szeretet is a csúcspontját:
érkezik a megbocsátás, vagyis a legmagasabb fokú ajándék, mely megtöri a
rossz ördögi körét.
Amikor ezekben a napokban a Miatyánkot imádkozzuk, kérhetjük ezek közül
valamelyik kegyelmet: hogy napjainkat Isten dicsőségére éljük, vagyis
szeretetben éljünk; hogy tudjuk rábízni magunkat az Atyára a megpróbáltatásban,
és tudjunk „papát” mondani az Atyának, s végül hogy az Atyával való
találkozásban megbocsátást nyerjünk és bátorságra leljünk a megbocsátásra. E két
utóbbi összetartozik. Az Atya megbocsát nekünk, de bátorságot is önt belénk,
hogy meg tudjunk bocsátani.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír