Átok vagy áldás lesz?

"...nem voltunk egyedül, akik számára egyszer csak fontos lett a nyelv, a múlt és az összetartozás. Akkor nem figyeltünk erre, mert legalábbis a környező és részben velünk élő nemzeteknél korábban indultunk el ezen az úton. Abból viszont, hogy az ő – a miénkhez nagyon is hasonló - igényeikre nem voltunk tekintettel, roppant sok baj származott. "

Átok vagy áldás lesz?

Arany János a jövőről teszi fel ezt a kérdést. De alkalmazhatjuk másra is,
például a nemzeti öntudat ébredésére. Nemzeti öntudatunkat máig meghatározza a
reformkor és a szabadságharc. Március 15-e fényét nem tudja beárnyékolni sem a
sokkal régebbi Szent István nap, sem az újabb forradalom, 56. Aligha van mégoly
picurka falu, ahol Kossuth utca ne lenne. Sokan és alighanem joggal úgy érzik,
hogy Herder pusztulásunkat előrevetítő jóslata azért nem teljesedett be, mert a
XIX században öntudatra ébredtünk. Hát persze, hogy áldás.

Ámde nem
voltunk egyedül, akik számára egyszer csak fontos lett a nyelv, a múlt és az
összetartozás. Akkor nem figyeltünk erre, mert legalábbis a környező és részben
velünk élő nemzeteknél korábban indultunk el ezen az úton. Abból viszont, hogy
az ő – a miénkhez nagyon is hasonló - igényeikre nem voltunk tekintettel,
roppant sok baj származott. Megkönnyítettük Bécsnek a megosztó politikát, ami
48-ban már súlyos bajokat okozott, de mivel nem sikerült minden érintett számára
kielégítő megoldást találni az un. nemzetiségi kérdésre, a bajok Trianon át
voltaképp máig itt vannak a nyakunkon. Ha Trianon, akkor pedig átok,
mondhatnánk. De ne keseregjünk holmi elháríthatatlan átokról beszélve, hanem
próbáljunk meg az átokból áldást fakasztani. Szükséges mutatványról van szó,
mert ahogy Európa ma kinéz, nem maradhatunk meg, csak ha erős, egymást szívvel
lélekkel támogató Közép-Európát nem alakítunk ki. Hogy ez sikerüljön, ahhoz nem
elég a közös veszedelemben keresni sorstársainkkal az együttműködést. Ez
időlegesen sikerülhet, de a tartós közösséghez több kell. A múlt sebeinek
feltárása, kitisztítása és meggyógyítása. E folyamat első lépése a múlt hiteles
ismerete.

Ezeket a gondolatokat
szem előtt tartva olvassuk Sokcsevits Dénes alábbi sorait[1].

„Köztudott,
hogy a Baltikumtól az Adriáig terjedő térség népeinek XIX. századi nemzeti
mozgalmai céljaikban, de eszközeikben is számos hasonlóságot mutatnak. Különösen
az egységes nemzeti (irodalmi) nyelv és nemzeti kultúra megteremtése érdekében
folytatott küzdelmek, illetve az e tényezőknek tulajdonított fontosság
valamennyi nemzeti mozgalomban rendkívül jelentős szerepet játszott Közép-Kelet
Európában. Ugyancsak közismert tény, hogy az első komolyabb magyar-horvát
politikai nézetkülönbségek is a hivatalos nyelv kérdésében jelentek meg már az
1790-es budai országgyűlésen, s ezek a későbbiekben, a reformkor idején
felerősödtek. A magyar-horvát politikai küzdelmek, melyek tulajdonképpen a
magyar nemzetállam politikai-területi egysége elleni törekvés és a horvát
autonómia védelme, illetve kiszélesítése ügyében folytak, a nyelvért folytatott
harc köntösében jelentek meg. A magyar államnyelv bevezetésével szemben a horvát
nemesség a középkor óta használt, s nemzeti szempontból semleges latin hivatalos
nyelvet védelmezte, s egészen a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus
megjelenéséig a középkori szokásjogon alapuló horvát autonómiát szegezte szembe
a modern magyar nemzetállami törekvésekkel.”

Nem
láttuk tehát, hogy akkor is együtt jártunk az úton, sőt elkövettük azt a hibát,
hogy amit magunknak követeltünk Bécstől, azt nem akartuk megadni sem Zágrábnak,
sem a még csak ébredező szlovákságnak, illetve a románoknak. Persze ez is
árnyalható és árnyalandó, mert a XIX századi Magyarország autonómiák kusza
hálózataként is leírható, s a nemzetiségek amikor többlet jogokat követeltek,
többnyire meglévő autonóm kereteiket akarták tágítani. Zárjuk ezt a
gondolatmenetet azzal, hogy a környező népekkel még akkor is egy cipőben
jártunk, amikor egymás ellen tusakodtunk. Ellentéteinknek is közös a gyökere.
Azaz Közép-Európának van mire támaszkodnia. 

Surján László