"Dicsérni jöttem én Pilinszkyt, nem temetni. Hisz Erdélyi György ez utóbbit nem engedé meg. Hadd szabadjon e profán felütéssel kezdenem ismert és szeretett előadóművészünk Pilinszky-estjéről megfogalmazott gondolataimat, mi több, hasonló mederben folytatni azokat. Ameddig ezt persze megengedi az a kivételes szellemi erőtér, mely szövetségükből létrejön." - Tamási Orosz János írása.
”Az
útból többé sose tér ki.”
Pilinszky
pódiumán Erdélyi György
Dicsérni jöttem
én Pilinszkyt,
nem temetni.
Hisz Erdélyi
György
ez utóbbit
nem engedé
meg. Hadd
szabadjon e
profán
felütéssel kezdenem
ismert és
szeretett
előadóművészünk Pilinszky-estjéről
megfogalmazott
gondolataimat, mi
több, hasonló
mederben
folytatni azokat.
Ameddig ezt persze megengedi az a kivételes
szellemi erőtér, mely szövetségükből létrejön. Addig is utalok
egy amúgy
közismert
furcsaságra: vannak
költők, akiket
meghallgatnunk,
ahogyan saját
verseiket
mondják, meglehetősen
veszélyes
próbálkozás. Költőnek
és hallgatónak
egyaránt. Elég
csak Weöresre,
vagy, hogy
ne időzzünk
sokáig e
vidéken,
Pilinszky kicsit
éles, kicsit
éneklő, kicsit
magas
hangfekvésben tolmácsolt
előadásmódjára
gondolnunk -
van, akit
elvarázsol az
egyéniség
sajátságossága,
van, aki
idegenkedve füleli
ugyanezt, ám
abban közös
terepen
mozognak, hogy
előbb-utóbb
maga alá
gyűri mindkettőt
a költő
személyisége,
a költő
egyedi
gondolkodásmódja, öntörvényűnek tűnő
hangsúlyozása, a
belső hangok
kiemelése; s
valahol
mindhárman eltávolodnak
a konkrét
költeménytől,
belesuhanva, belefeledkezve
a költészet
személyes
tereibe.
A csak
Pilinszkyt
jelentő s
megjelenítő
Pilinszky-táj szépségébe.
Ahonnan
a vers
hallgatójának
hosszabb utat
kell megtennie
a hallott
szavak örök
érvényű, az
ő befogadói
világára is
érvényes
értelmezéséig -
igaz, mindezért
megkapja
cserébe a
létből, létezésünkből fakadó mindenkori vershelyzet
lehetőségének
költői fölismerését.
Kap egy
amilyen könnyű,
annyira
bonyolult kulcsot
a költő
világába vezető
ajtóhoz, amely
egyetlen
csupán, de
azon a
zárak száma
végtelennek
tűnik.
S
majd onnan
is tovább
kell jutni,
egy belül
lévő kapun
át, a
társak közös
terébe, ahol
ők olykor
összegyűlnek,
reflektálnak egymásra,
pihennek, majd
elviszi,
hazaparancsolja őket
a vers
- s
a kéz
immár magányban
mozdul a
papír fölött.
Ám megannyi
lélek biccent
elégedetten,
fülelvén a
szavakra; mert
hát ők,
a költők,
ez általam
zártnak vázolt
rendszerben is
hallják
egymást.
Erdélyi
Györgyre sem
kevésbé igaz
ez. Nem
köntörfalazok:
hallottam már
tőle számomra
elrontottnak
tűnő -
bár, meglehet,
csupán a
felvétel volt
sikerületlen -
versmondást; ám
azok legföljebb
ha egy-két
versre
kiterjedő közreműködések
voltak; önálló
estekkel,
egyetlen költő
köré s
belőle
komponált szerkezetű
előadással –
Makkai, Rónay –
azonban még
sohasem okozott
csalódást.
Meglehet, ez
a titka:
bele kell
merülnie az
adott költő
erős sodrású,
széles medrű
folyamába, s
abban, ott,
a fogai
között tartva
kell áthoznia
a verset
ide, nekünk,
az innenső
partra.
Ehhez
persze ismernie
kell azt
a folyót,
hullámainak
belső törvényeit
is; látnia,
tapasztalnia,
tudnia, hogy
a vízcseppek,
miként a
szavak, nagyon
messziről
érkeztek ide,
épp ebbe
a hullámba,
ebbe a
mederbe, ebbe
a folyóba;
ezek a
szavak, miként
a vízcseppek,
már jártak
a föld
mélyében, a
felhők
magasában, s
még annál
is mélyebben,
magasabban;
üzenet szól
azokból, abból;
a teremtés
csodájának
üzenete.
Erdélyi
ért ehhez,
tudnunk kell,
ír ő
is;
prózaversekbe belefutó
esszéi,
emlékezései, s
a találkozások
villanásaiból
összeszövődő verspróza-szövegei
könyvében
olvashatóak; érti
tehát a
tolmácsolt
költők legbenső
hangjait -
de diszkréten
kezeli őket
s azokat.
Nem tárja
elénk, amit
a fent
említett
költő(k)nek viszont
muszáj s
elkerülhetetlen,
de ő
nem tárja
ki a
személyes térbe
vezető ajtót,
csupán jelzi,
hogy onnan
érkezett e
versekkel,
rábízatott erre
az estére
a költő
s a
magunk
világának összepárosítása.
Pilinszky-estje
ezért rendkívüli;
szuggesztív
módon idézi
meg a
költőt, ám
a teljes
életműből
merítve s
gondolatíveket
kötve pillérek
közé, egyszerre
szól a
versek
születésének koráról
s a
versek
befogadásának mai,
ránk rótt
föladatáról.
Persze,
a hangok
lényegesek. A
kiindulópontok
összhangzata. A
nyitány: mintha
maga Pilinszky
szólalna meg.
Az előadó
megközelíti a
jól ismert
hangfekvést,
kezdünk kicsit
aggódni is,
nem lesz
ez sok,
túl sok,
ám kiderül:
ez csak
a tisztelet
kifejezése és
a figyelem
kellő
fölborzolása. Mert
egy-két vers
után már
Erdélyi beszél,
hangja
elszakad, tónust
vált, s
néha
el-elszakad; mígnem
lassan fölfakad
elénk az
életmű üzenete;
a kárpit
- meghasad.
De ne
lépjek túl
azon a
kissé kópés
mozdulaton sem,
amely a
nyitányban
látható: a
művész
öngyújtót fog
kezébe, s
meggyújt egy
gyertyát az
asztalon, de
teszi ezt
azzal a
lassú mozdulattal,
melyet a
duplán
szerencsések -
mert még
saját szemükkel
látták ezt,
s még
ma is
közöttünk
ülhetnek -
azonnal
fölismernek; de
fölismerik azok
is, akik
Pilinszkyt
csupán a
digitalizálatlan, kicsit
ugráló,
fekete-fehér képkockákon
látták
cigarettára gyújtani.
A hasonlóság
szándékossága
itt még
- vagy
nem mindig
-, minden
műsorban -
fölismerhető,
de „jelen
van”,
s elő
is készíti
az előadóest
záróakkordját,
az egyértelműsítő
gesztust, mikor
- bő
óra múltán,
vagy tán
egy egész
élet végén
- Erdélyi
eloltja a
mécsest, s
az abból
felgomolygó
füstben látni
véljük
Pilinszky füstbe
tűnő arcát,
ha máshonnan
nem, az
említett filmre
emlékezvén
biztosan. A kettő egymásra vetítődik...
Lám,
a mozdulat
s a
mécses is
az övé;
s ezzel
el is
értünk az
Erdélyi-varázs
lényeges eleméhez:
a pódium
belakásának
fontosságához.
A lélekharanghoz,
ami talán
érettünk szól
általa, vagy
általunk most
és mindörökké
érette; varázs
ez, jelzés,
az a
bizonyos „nem-szabad-megfejteni”
titokzatossága.
Ahogyan a
szakrális terek
egymásba
olvadását épp
úgy jelzik
a tibeti
hangtálak
megszólalásai, miként
átnyújtja az
a hangüzenet,
szelíden,
nekünk, a
reánk váró
versutazás
meditációra ösztönző
fölkérését.
Mely meditációra
amúgy az
egyszerű
hangszerek fölbukkanásának
ritmusa is
ösztönöz;
pánsípok, dobok,
vagy
kavicshangok kísérik
s teszik
régi korok
sámánénekeihez,
varázslók s
táltosok
elrévedéséhez a
- balladát.
Mert
azt hallgatunk,
magunk is
révülten; a
mécses
lángjában hatalmas,
nagy tüzeket,
vagy régi
emlékek
eszméltető melegét
érezvén. Balladát,
melynek minden
sorát Pilinszky
írta s
ő élte
meg s
át, ám
ami itt
történik
velünk, ez
a mese,
az - Erdélyi
György
alkotása. A
teljes
életműből szemezgetve
rakott össze
egy szinte
új
szövegtestet, mely
persze egyetlen
pillanatra sem
feledteti
velünk az
eredeti
alkotót, s mégis
valami új
megközelítést
ad az
életműhöz. Kiteljesíti,
összefoglalja
azt -
úgy is
mondhatnám, túl
minden szójáték
apropóján, hogy
beteljesíti.
Kiemelve a
balladán belüli
három
legfontosabb kontextust,
amiről a
Pilinszkyt
gyakran olvasók
ugyan már
tudnak, de
ennyire
pontosan meglehet
előttük sem
rajzolódott ki
az a
pediglen
kézenfekvőnek s
kézzelfoghatónak
tűnő
Pilinszky-révülés, mely
létünket a
Genezisbe ágyazza;
azon belül
számadás a
történelem
egészéhez mérvén
morzsányi
sorsról, sorsunkról,
a korról
s annak
eseményeiről,
mit a
költő megélt,
átélt,
ráébredvén végül,
hogy itt
nem kell,
itt teher
a paradicsom
s közben
s végül
megtér a
hithez,
Istenhez -
az Atyához.
Megtanulja
újra, s
a tanítók
közé szegődvén
átadja immár
annak mélységét
ismervén, azt
a hatalmas,
néma nyelvet,
mely azt
mondja: a
világ van.
És lesz,
bár én,
ő, mi
csak egyért
küzdhetünk:
hogy kiérdemeljük
a feledés
jutalmát.
(Sorokat, félsorokat
idézek, hiszen
gondolattöredékek
abból az
egységes,
precíz, pontosan
szerkesztett
életmű-posztamensből, amely
talán nem
több Erdélyi
vállánál; odaül
elénk s
közénk, és
magasba emeli
a legsötétebb
fényt...)
Rá kell
eszmélnünk: hatalmas vállalkozás ez. Az életmű egészéből – amely életmű
egyébként sem mondható bőbeszédűnek – egymásba illeszteni az abban végighúzódó
alkotói következetesség mégis-mérföldköveit, s fölmutatni végül az emberiség
hosszú útját, az egyes ember olykor ennél is hosszabbnak érzett személyes
kálváriáját, s majd a megtérés bizonyosságát, mint egyetlen – mondhatni:
kézenfekvő – lehetőséget; figyelemreméltó munka. Olyan, ami mellett nem mehetünk
el szótlanul. Bár ennél többet sem nagyon mondhatunk – két gondolat mégis
idekívánkozik belőlem.
Elsőként a
nyitány, mikor az előadó még nem azonosul s lényegül át (miként később sem, ám
itt ez annak figyelemre méltó jelzése) – előadóvá, a ránk váró versélmény
tolmácsolójává. Akárha személyes bemutatkozása lenne az ekkor elhangzó vers: „Amiként
kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a
fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul űl
pohár bora előtt.” Íme, öt többszörös kataklizmát rejtő sor. Öt sor csupán,
de már az ebben feltett kérdések száma szinte végtelen. Amiként kezdted? Miként
is? Mikor kezdted? Fontos mozzanat: maradt-e időd magadénak választani a
személyes tér által kapott, megörökölt identitást? S mikor értetted meg, hogy
van egy annál is erősebb, egyetemes sorsközösség? Az első és a második sor –
világra jövetelünk emberi bölcsőnk eredendő konfliktus-halmaza.
Megoldhatatlannak tűnik, de szótlanságba hullván egyre biztosabban révedünk
vissza a csecsemő és a fa néma dialógusának hallgatásába. Majd a pódiumon
felépül a hármas oltár, a kiűzetett emberiség önvádra képtelen bolyongásának s a
ránk szabott történelem-morzsa megélésének fájdalmai – s a megbocsátás
elfogadásának alázata.
Ide vezet, ezzel
búcsúzik tőlünk az este: „Majd elnézem ahogy a víz csorog, / a tétova és
gyöngéd utakat, / a fájdalom és véletlen közös / betűvetését, hosszú-hosszú
rajzait - / halott köveken, élő arcokon - // elnézem őket, mielőtt a
feledést kiérdemelném.” Ez a summázat, a zárókő, az a szikla, melyen
felépült Pilinszky katedrálisa. Persze, nem ezt szokták idézni, közhellyé,
toposszá farigcsálni. De itt és most a legpontosabb helyére kerül minden
előzmény, ki értően figyel, föltárul előtte a már említett egyetemes és
személyes sors minden lenyomata, minden foszlánya annak, mit maradandónak vél a
kevélység, de ennél is fontosabb annak hangsúlyozása: a feledést ki kell
érdemelni. Hiszen mindenkit elfelednek, de legelsőbben azokat, akik életüket
szolgálattal töltötték: az Úréval, emberével, közösségével – jót s jól próbálván
cselekedni. A rossz példázata mindig gyorsabban merül föl az emlékezetben, mint
a jóé. Persze, ne magyarázzuk, de értsük és örüljünk Erdélyi zárókövének; s nem
csak azért, hogy megemlítsük: bár itt is betoldott egy szót, azt nem vettük
zokon, korántsem. (Levélben itt a mosolygó fej állana...)
Szép este volt.
Oda s mondandóm végére illesztek még egy mottót, melyre itt ugyan már többször
utaltam, ám miért ne engedjem át a végső summázatot Rónay Lászlónak, aki ezt oly
szépen megírta, évtizedekkel ezelőtt: „Pilinszky János életművével
kapcsolatban magától értetődő módon vetődik fel katolicizmusának kérdése.
Hívő volt és katolikus. A művészetről azonban azt vallotta, hogy az
akkor teljesítheti egyetemes küldetését, akkor felelhet meg
leginkább hivatásának, ha jó és igaz művészet.” Majd fejtegetését
később így folytatja: „egészen természetes volt a számára, hogy csak az
igazán maradandó műalkotások lehetnek annak a teljességnek a
homályos tükörképei, melynek elvesztése az egyetemes emberiség
legnagyobb drámája. Mert hite szerint valamennyien a kollektív dráma
részesei vagyunk, az ősi bűn terhe alatt görnyedezve keressük a
megoldást, de azt saját erőnkből nem küzdhetjük ki. A legnagyobbak épp
azzal segíthetnek, hogy még mélyebben hatolnak e dráma terébe, s még
többet mutatnak föl a bűn kiismerhetetlen természetéből.”
Miként Erdélyi
György teszi, mélyére hatolván Pilinszky életművének. Mesteri
alázattal.
***
Mit mondhatnánk
végül? Mit, épp ma, itt és most? Nincs személyes sors kollektív dráma megélése
nélkül, miként értelem nélkül sincs emberi s egyetemes érték. Tudnunk kell
mindkettőről: mikor van veszélyben. S emlékezni s cselekedni kell. Úgy, ahogyan
Gergely Ágnes tette azt Pilinszkytől búcsúzó versében; átölelte s
egyetemessé tette élethosszig tartó s mindörökkébe érő jelenlétét a költőnek.
Kimondván számunkra azon a kimondhatatlan szavakból áll néma nyelven: „A
költőm volt, nem a halottam. / Az útból többé sose tér ki. / Evezhetsz. Süllyedő
hajóban / nem illik élni.”
Tamási Orosz
János