Hatvan, hetven éve…

Dr. Jelenits István tanár úr beszéde, 2019.05.04-én, a Budapesti Piarista Kápolnában, két érettségi találkozó (60 ill. 70 éves) diákjainak bemutatott szentmisén

Hatvan, hetven éve…

Dr. Jelenits István
tanár úr beszéde, 2019.05.04-én, a Budapesti
Piarista Kápolnában, két érettségi találkozó (60 ill. 70 éves) diákjainak
bemutatott szentmisén

Bevezető köszöntés.

Hálaadásra jöttünk össze, két különböző csoport (60 éve ill. 70 éve
érettségizett volt diákok), mindakettő sokminden tapasztalattal a háta mögött,
és azután emlékezünk szeretettel valaha volt tanáraitokra, osztálytársaitokra,
családtagjaitokra, szüleitekre. Sokminden személyes emlék: arc, hanglejtés,
mosoly, harag, öröm kapcsolódik ezekhez az emlékekhez. Ezek mind felelevenednek
most bennünk. Együtt imádkozunk most, és ezeknek az emlékeknek a szálai erősítik
a kapcsolatot az Úristennel, emberrel. Elsősorban Neki köszönjük ezt az egészet,
és adunk hálát, és előtte tárjuk ki a szívünket az örömmel, megemlékezéssel,
hogy találkozhatunk mi, és aztán itt összerakhatjuk az emlékezésnek a morzsáit,
és valahogyan közösen, megilletődés és áhítat borul ránk, hogy eljöttünk erre a
szentmisére. Hálát adunk érte és a piaristaságért, gyerekeitekkért, unokáitokért,
másokért, a mai tanárokért, akik már talán nem is piaristák mind, hanem jórészt
világiak, de a azért a szellemét élik. Imádkozunk, hogy az Úristen a maga
akarata szerint formálja ennek a közösségnek, ennek a nagy múltú történelmi
csapatnak a jövőjét itt, hogy be tudja tölteni azt a hivatást, amit a jövő
nemzedék formálására bizonyára neki szánt az Úristen.

 (Olvasmányok:
Apcsel 5,27, Jel 5,11, János 21,1-19)

Szentbeszéd

Megilletődve olvassuk ezt a hosszú evangéliumi szakaszt. A negyedik
Evangéliumnak utolsó fejezete ez (még néhány mondat van benne, nem illeszkedik
ide, ebbe a szentmisébe), de mindenképp ezzel a két felvonásos jelenettel
végződik tulajdonképpen az egész negyedik Evangélium. És végződik János szerint
Jézusnak a húsvéti története, megjelenéseinek sora. Számba is veszi: kétszer
megjelent, és most harmadszor jelenik meg, hogy ezekkel a tanítványokkal még
beszéljen. Tudjuk az Apostolok Cselekedeteiből is, meg más evangéliumokból is,
meg Szent Pál leveleiből is, hogy Jézus feltámadása után sokszor meg-megjelent,
volt, hogy egyszerre több, mint ötszáz testvérnek is. De hát az evangelista ezek
közül kiemelt néhány jelentős megjelenést és azokat illesztette be az
evangeliumába és azokkal zárta Jézusról szóló mondanivalóját.

Milyen nagy dolog ez! Mi megszoktuk, megtanultuk, hogy hiszünk a feltámadásban,
Jézuséban is. Feltámadt! Nemcsak azért, hogy az életét megnyújtsa még
húsz-harminc-negyven-ötven évvel, és aztán újra meghaljon, most már igazán,
hanem, hogy azért, hogy örök életre támadjon föl. Nemcsak a lelke jutott el az
Üdvösségre, az örök életre, hogy visszaszálljon az Atyához, hanem test szerint
is föltámadt és a mennybe ment, és ott van, és föltámaszt minket is, benne
hivőket.

Milyen nagyszerű dolog ez, hogy a földi életünk nem utolsó kincsünk, veszendő
kincsünk, hanem arra való, hogy fölkészítsen az Örök Életre. Milyen csodálatos,
hogy az örökkévalóság kibontakozik előttünk, de sokat nem tudunk róla, „szem nem
látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak
készített, aki szeretik Őt”. Beteljesedés, valahogy az életünkben lévő sok vágy,
sok szépség ami csírában megjelenik itt a földön, beteljesül ott, ahol Krisztus
maga köré gyűjt bennünket, benne hívőket. Talán még azokat az embereket is, akik
szélütötten botorkáltak itt a földi életükben, de valami jó mégiscsak volt
bennük, és valami titokzatos szálakkal reménységük odakapcsolta őket
Krisztushoz, akik talán nem ismerték őt, de mégis neki szolgáltak.

Nagy megrendüléssel gondolunk minderre, és ahogy elmúlnak fölöttünk az évek, a
földi élet, de inkább visszanézünk már, és hát valahogy érezzük már, hogy ennek
a boldog egész életnek véget kell érnie. Annál nagyobb figyelemmel
tanulmányozzuk ezeket a szövegeket, és azután nézünk beléjük, foglalkozunk
velük, hogy mi is erre várunk, hogy egyszer becsukódik mögöttünk a földi élet
világa, és megnyílik előttünk az az ajtó, amelyik az Örökkévalóságba vezet.

Nagyon érdekes ez a jelenet, a maga titokzatosságában, hogy Jézus valamikor a
tóparton gyűjtötte össze tanítványait. A csodálatos halfogás akkor azt
jelentette, hogy fognak újra halat, megtelik a háló. Most is megtelik a háló, de
ez már képe annak, hogy mi magunk is ilyen Isten népe vagyunk, és az Isten
bennünket is, nemcsak úgy mint a halakat a vízből rak partra, hanem arra fog
össze, és vezet tovább, minket földieket, hogy a Mennyei Otthonnak a vendégei,
polgárai legyünk. És milyen érdekes ez a megbízás, hogy megadja nekünk, hogy
addig itt lesztek, maradjatok. Magatok sem tudjátok mi minden vár még rátok a
földi életben, de ha ennek a mennyei boldogságnak, a velem való, Istennel való
örök találkozásnak, együttlétnek, hazatalálásnak a hite él bennetek, akkor
könnyű lesz elviselni a földi életnek hátralévő esetleges fájdalmait,
megpróbáltatásait, a vértanúságot is, amin ezek az emberek mind keresztülmentek.

Mi
valahogy szintén így állunk, és örülünk annak, hogy az örök életnek a hite segít
abban, hogy a földi életnek emiatt az utolsó sok fáradsága miatt ne rendüljünk
meg. És aztán bizalom éljen bennünk, és nem valami ujjongó fizikai öröm ami
elér, hanem akkor amikor azok megfogyatkoznak bennünk, akkor is a Lélek bizalma,
ereje. Nem vész el az, amit az Isten ekkora szeretettel építgetett bennünk,
beteljesül, ami itt a földi életünket is széppé, értékessé, drágává teszi.

És
milyen érdekes ugye, ahogy Péter is, ahogy a szeretett tanítvány is megkapja a
feladatát a világban, hogy még itt sokmindent tenniük kell. Péter lesz az, aki
az egész, Krisztus nevében összegyűlő közösséget összetartja, és azután
tanúságtételüket megszervezi. Jézus mondja ezt a Máté evangéliumban: „Menjetek
és tegyetek tanítványommá minden népet.” Nemcsak az a dolguk, hogy Galileaban,
Jeruzsálemben, Jézus valaha volt ellenségei előtt tanúságot tegyenek róla, hanem
el kell jutniuk az ismeretlen világba. Mennyire ismeretlen volt, azt mi tudjuk,
mert még Róma is ismeretlen volt számukra, na azt meg még kevésbé tudták, hogy
kínaiak is laknak a földön, hogy Amerika is van, amit majd később, századok
múlva fedeznek fel.

Mi
magunk is bámulva látjuk, hogy a világ maga sokkal tágasabb, mint valaha
elgondoltuk És ez a tágas világ ez még mindig kicsi ahhoz a világhoz képest, ami
az örökkévalóságban kinyílik előttünk. Milyen érdekes megöregedni azok között a
megpróbáltatások között, amelyek itt a földi életünkben éppen miránk vártak.
Ugye milyen viharos is volt ez a huszadik század, világháborukkal, és ezután
megpróbáltatásokkal, épített, rombolt, szokatlan találmányokkal, pusztító
fegyverekkel, soha el nem képzelt méretekben gyötörve embereket, és összerontva
sokmindent, amit a századok építettek, mégis reményt keresve, botorkálva,
ígérve, sokszor hazudva, valahogy mégis ebből az összevisszaságból elevenen
tovább él köztünk az a remény, hogy Krisztus az Úr.

Az
Egyház is valahogy ezt a hajdanvolt vezető szerepét mintha elvesztette volna
ebben a huszadik században a világban is, Európában is, itt köztünk magyarok
között is. Hányszor halljuk hogy még olyan emberekkel találkozunk, akik
meghaladott régiségnek tartják a hitünket. Valahogy ilyen fiatalos erővel
álljunk meg előttük, nem hangosan, de bizakodva abban amit ránkbízott az Isten,
és csöndesen, derűsen, az életnek a maga csöndes, mindent átjáró erejével
igyekszünk tanúságot tenni arról, ami gazdaggá tesz bennünket is, azokat is,
akik elfordulnak tőle. Ez tesz igazán gazdaggá. Az életünknek ez ad igazán
értelmet. Van hová!

Valahol így hallottuk ezt a csodálatos halfogásról szóló csöndes, szelíd
elbeszélést, és Jézusnak a meghívását, amellyel Péterhez fordul. Nem mondja ki,
hogy Péter add örökül a feladatot, de világos hogy Péterrel nem lett vége a
világnak, és a kereszténység történetének, hanem újabb emberek, pápák jönnek és
Péter adja tovább, és amit örökölt ő, amit kapott: hivatást, kegyelmet, igéretet,
azt fenntartja az Egyház magában, változó viszonyok között, katasztrófák idején,
elvilágiasodás idején, nagy feledések korában. Akkor, amikor a világról szóló
ismereteink annyira hirtelen földúsulnak, szinte elveszni látszódunk ebben,
akkor is ennek a szent örökségnek a tanúiként élünk. Nem hangoskodva, de
bizakodó szívvel. Tanúságtételünkkel jelen vagyunk, emberek sorsát megváltoztani,
megnyitva előttük, ha máskor nem, esetleg utolsó evilági pillanatukban annak
reményét, hogy nem ez a föld az igazi hazájuk. Családra visszagondolva, saját
életünkre, ami lassanként lezárul, kérjük az Istennek az áldását az iskola
életére, az itt folyó munkára, a családok életére, amelyek innen kinőttek és
akik országunknak továbbadják, hogy az otthonukban ennek az Örök Othonnak az
ígérete legyen igazán szép, áldott kincs és örökség az utánunk következő
nemzedéknek.

Kedves Testvérek! Péter szégyenkezett, hogy háromszor megtagadta Jézust. Mikor
harmadszor is kérdezte tőle, hogy „szeretsz engem?”, akkor észre kellett vennie,
hogy nagyon finoman emlékeztette, hogy háromszor megtagadtál. De hát mentsége is
volt, mert maga se tudta, hogy ez komolyra megy. Ott volt, ahol Jézust
megvádolták, mellette akart maradni, akkor, amikor lefogták. Azért tagadta le,
nem azért hogy az irháját mentse, hanem hogy ott maradhasson, ki ne dobják. Most
bánkódik, de biztatást kap Jézustól: „tudom, tudom, tudom, hogy szeretsz, és
megkérdezem, de tudom, hogy igenis jobban szeretsz, minthogy a félelmednek a
prédájává légy. Ennek a szeretetnek a mentén feltámadást tapasztaltál meg, újra
magadtól sietsz hozzám, és nem rendült meg a beléd vetett bizalmam, rád bízom az
Egyházam sorsát”. Ilyen törékeny emberekre bízta. Kőszálnak nevezte Pétert, de
ez a kőszál ember, húsból volt.

Valahogy így jár közöttünk is Jézus, erősít meg válságunk korában, testet,
közösséget, minket egymáshoz kapcsol ilyen feszültségeiben is áldottá,
szegénységében, kifosztottságában is gazdaggá. Akkor is gazdag, vagy talán a
leggazdagabb, amikor a legtöbb siratnivaló van rajta, seb, heg, fájdalom vagy
pusztulás. Új lehetőségek nyílnak meg előtte amik ugyanakkor hát szinte
meghódíthatatlanok azokkal az erőkkel amelyekkel rendelkezünk .

És
mégis elindulunk, és mégis hisszük, hogy velünk van az Isten. Nem emberi
mértékkel mérhető gesztusokkal dolgozik, hanem a kicsivel is nagy tud lenni, és
a világot őrzi azoknak az embereknek a hitében, akik hozzánk hasonlóan vállalják
egész szívvel az Ő szolgálatát. Erre nevelt bennünket ez a piarista iskola,
ebben nevel talán most is amikor a ballagás van, és neveli azokat akik
idejönnek, és azután tanúságot tesz a maga szerény, alázatos és sokszor
tökéletlen módján, mégis a Krisztus igéjének a hatalmáról, amely az emberi
törékenységnek is fölébe kerekedik. Nem óvja meg az embert a bajtól, a rossztól,
de kisegít belőle és áldás születik még a kellemetlenségekből is, fájdalmakból
is, törésekből is.

Ezekre gondolunk, így állunk itt Húsvét után ezen az érettségi találkozón.
Kérjük az Úristen áldását egymásra, magunkra, munkánkra, családunkra, a rendre,
piaristaságra, magyarságra, s a világra hogy csapjon le a húsvéti szél, fújja át
ezt a huszonegyedik századot, a harmadik évezredben a világot

És
ezután segítsen abban, hogy elevenen rátaláljunk Krisztusra, a Tőle kapott
kincsekkel élni tudjunk, hogy ezután körülöttünk ez a világ is megtalálja azt az
utat, amit Isten írt elébe, mert Isten írja bátorító és szelíd szóval, hatalmas
jókedvvel.

Hát
valahogy így imádkozzunk ebben a szentmisében és kérjük a Jóisten áldását
életünkre, a csöndes és mégis oly hatalmas igéreteket hozó áldott munkára. Amen