Május 22-én Ferenc pápa befejezte a Miatyánknak szentelt katekézissorozatát. Figyelmeztetett, hogy állandóan ápolnunk kell az imádság szellemét, és minden élethelyzetben kapcsolatban maradhatunk az Atyával, ha engedjük, hogy a Lélek imádkozzon bennünk.
Hogy imádkozni tudjunk, együgyűvé kell válnunk!
Május 22-én Ferenc pápa befejezte a Miatyánknak szentelt katekézissorozatát.
Figyelmeztetett, hogy állandóan ápolnunk kell az imádság szellemét, és minden
élethelyzetben kapcsolatban maradhatunk az Atyával, ha engedjük, hogy a Lélek
imádkozzon bennünk.
Ferenc
pápa magyarra fordított katekézisét teljes egészében közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma
végére érünk a Miatyánkról szóló katekéziseknek. Kijelenthetjük, hogy a
keresztény imádság abból a merészségből születik, hogy Istent „Atyának” hívjuk.
Ez a keresztény imádság gyökere: azt mondani Istennek, hogy „Atya”. Bátorság
kell hozzá! Nem egy formuláról van szó, hanem egy gyermeki meghitt kapcsolatról,
amelybe kegyelemből kaptunk bevezetést: Jézus az Atya kinyilatkoztatója, ő hoz
bennünket bizalmas kapcsolatba Istennel. „Jézus nem egy gépiesen ismétlendő
formulát hagyott ránk. Mint minden szóbeli imában, a Szentlélek tanítja Isten
igéje által Isten gyermekeit Atyjukhoz imádkozni” (Katolikus Egyház katekizmusa,
2766). Maga Jézus többféle formában imádkozott az Atyához. Ha figyelmesen
olvassuk az evangéliumokat, felfedezhetjük, hogy ezek a Jézus ajkán fakadó
imádságos megfogalmazások a Miatyánk szövegére utalnak vissza.
Például a Getszemáni-kertben töltött éjszakán Jézus így imádkozik: „Abba, Atyám!
Minden lehetséges neked, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én
akarom, hanem ahogy te!” (Mk 14,36). Már utaltunk Márk evangéliumának erre a
szövegére. Hogyan ne ismernénk fel ebben az imában – bármennyire rövid is – a
Miatyánk nyomát? A sötétségben Jézus az „Abba” névvel hívja Istent, gyermeki
bizalommal, bár félve és szorongva, kéri, hogy az ő akarata valósuljon meg.
Az
evangélium más helyein Jézus arra biztatja tanítványait, hogy ápolják az imádság
szellemét. Az imának mint kérlelésnek kitartónak kell lennie, és mindenekelőtt
testvéreink emlékét kell hordoznia, kivált, amikor nehézzé válik a kapcsolatunk
velük. Jézus azt mondja: „Amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha
nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa a ti bűneiteket” (Mk
11,25). Hogyan ne ismernénk fel ezekben a megfogalmazásokban az egybecsengést a
Miatyánkkal? És számtalan példát hozhatnánk még, akár a saját imáinkból is.
Szent Pál írásaiban nem találjuk a Miatyánk szövegét, de jelenléte érzékelhetővé
válik abban a gyönyörű összefoglalásban, amelyben a keresztény ember
fohászkodása egyetlen szóba sűrűsödik: „Abba!” (vö. Róm 8,15; Gal 4,6).
Lukács evangéliumában Jézus teljesíti a tanítványok kérését, akik, mivel gyakran
látják őt félrevonulni és imába merülni, egyszer kifejezetten kérik tőle: „Uram,
taníts meg bennünket imádkozni, ahogy János – a keresztelő – is megtanította
tanítványait” (Lk 11,1). És akkor a Mester megtanította nekik az Atyához
intézett imát.
Az
egész Újszövetséget tekintve világosan látszik, hogy minden keresztény imádság
elsődleges főszereplője a Szentlélek. Ne felejtsük el ezt: minden keresztény
imádság főszereplője a Szentlélek! A Szentlélek ereje nélkül sosem tudnánk
imádkozni! Ő az, aki imádkozik bennünk, ő mozgat bennünket, hogy helyesen
imádkozzunk. Kérhetjük a Lelket, hogy tanítson meg imádkozni, hiszen ő a
főszereplő, aki az igazi imát mondja bennünk. Ő ott fúj mindannyiunk szívében,
akik Jézus tanítványai vagyunk. A Lélek képessé tesz bennünket úgy imádkozni,
mint Isten gyermekei, akik ténylegesen vagyunk a keresztség révén. A Lélek
támogat bennünket, hogy azon a „nyomvonalon” imádkozzunk, amelyet Jézus ásott ki
nekünk. Ez a keresztény imádság misztériuma: kegyelemből bevonattunk a
Szentháromság szeretetpárbeszédébe.
Jézus így imádkozott. Bizonyos alkalmakkor használt olyan kifejezéseket, amelyek
nyilvánvalóan meglehetősen messze vannak a Miatyánk szövegétől. Gondoljunk csak
a huszonkettedik zsoltár kezdőszavaira, amelyeket Jézus kimond a kereszten:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46). Vajon a mennyei Atya el
tudja-e hagyni a Fiát? Egyértelmű, hogy nem. Mégis az irántunk, bűnösökért
érzett szeretete egészen odáig vitte Jézust: odáig, hogy megtapasztalja az
Istentől való elhagyatást, az ő távolságát, amiért magára vette összes
bűneinket. De még ebben a fájdalmas kiáltásában is nem azt mondja, hogy „Isten,
Isten”, hanem „Istenem, Istenem”. Ebben az „én” Istenemben rejlik az Atyával
való kapcsolat rejtett középpontja, a hitnek és az imádságnak a középpontja.
Ebből a középpontból válik érthetővé, miért tud egy keresztény minden
élethelyzetben imádkozni. Felhasználhatja a Biblia összes imáját, főleg a
zsoltárokat, de imádkozhat azzal a számtalan szöveggel is, amelyek az emberek
szívében az évezredek során megfogalmazódtak. És sose feledkezzünk el mesélni az
Atyának azokról, akik az emberségben fivéreink és nővéreink, hogy egyikük se
maradjon vigasz és egy morzsányi szeretet nélkül, különösen a szegények nem!
Most, a katekézis végén, megismételhetjük Jézus imáját: „Magasztallak, Atyám,
menny és föld Ura, amiért a bölcsek és kiműveltek elől elrejtetted ezeket, de
kinyilatkoztattad az együgyűeknek” (Lk 10,21). Együgyűvé kell válnunk ahhoz,
hogy imádkozni tudjunk, hogy a Szentlélek belénk költözzön, és ő vezessen
bennünket az imában!
A Szentatya felhívása a kihallgatás végén:
Május 24-én, pénteken tartjuk a Boldogságos Szűz Máriának, a „Keresztények
segítségének” ünnepét, akit különösen tisztelnek a kínai „Sheshani Miasszonyunk”
kegyhelyen, Sanghaj közelében.
Ebből az alkalomból szeretném kifejezni különleges közelségemet és szeretetemet
a Kínában élő összes katolikus iránt, akik a mindennapi fáradalmak és
megpróbáltatások között kitartóan hisznek, remélnek és szeretnek.
Kínában élő kedves hívek, mennyei édesanyánk segítsen benneteket, hogy a
tevékeny szeretet és a testvériség tanúi legyetek, mindig egységben maradva az
egyetemes Egyházzal. Imádkozom értetek, és megáldalak benneteket.
Imádkozzunk közösen a Szűzanyához: Üdvöz légy, Mária…
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó:
Vatican News
Forrás: Magyar Kurír