"Esős vasárnap délután. Hideg. Az Anyák napja mégis összehozza a családot, barátokat. Ha másképp nem, telefonon kapcsolódnak a távolabb élők. Emlékezés. Kezünkben egy régi emlék, egy valahai „hosszú, forró nyár” terméke." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Schéner Mihály a Notre Dame-ra emlékezett
Esős
vasárnap délután. Hideg. Az Anyák napja mégis összehozza a családot, barátokat.
Ha másképp nem, telefonon kapcsolódnak a távolabb élők. Emlékezés. Kezünkben egy
régi emlék, egy valahai „hosszú, forró nyár” terméke. Schéner Mihály 151 kép
című albuma, én írtam a bevezetőjét. Egy neves ideggyógyászunk, amikor
átnyújtottam neki a kötetet, belelapozott, és borzongva megjegyzi: tömény
depresszió. Mi most éppen ezt kezdjük vitatni, amikor belém villan a szomszéd
szobámban, íróasztalomon odatámasztva élő Schéner-kép. Valaha Misi Párizsban jól
érezte magát, és ennek emlékeként lefestette a Notre Dame-ot. Nekünk dedikálta a
hátlapján.
Épp most
nyert aktualitást az élő templomcsoda, még létező huszártornyával. Marianne
rögtön áthozza, és döbbenten emlékezünk. Tamás fiam lefényképezi, és küldi is a
gépemre:
Körbejár
a festmény. Valamelyikünk megfordítja, onnan a dedikáció békét sugárzó szövege
napjaink eseményének éppen az ellenkezőjére emlékeztet. A békére.
Drága
Miska barátunk, ha visszapillantasz túlvilágodból, lássad, hogy a te békére intő
emlékezésed élteti barátaidat, nemzedékbéli utódaidat.
Aztán eszembe
jut, hogy íróasztalomon ott van a festmény mellett, a márvány tintatartóba zárva
egy belépő. Évtizede már, hogy megőrzött belépőjegyek között találtam rá erre a
kis kártyára. Belépő a World Trade Center kéttornyú épületébe. Ott mi jártunk,
feleségemmel, egy irodalomtörténeti kongresszus idején. A Manhattan csúcsán
szerettünk volna, a zöldben hűsölni az augusztusi párás hőségben. De nem volt
maradásunk. Közben megismerkedtünk egy – ma így nevezzük: – afroamerikai párral.
Elbeszélgettünk. A fiú, alkatára nézve kicsit a későbbi Obamára emlékeztet,
útikönyvünkbe beleírta, mi az, amit okvetlen meg kell néznünk. Majd hirtelen
ötlettel megszólalt: most menjenek megnézni a tornyokat, még világos van, így
fentről láthatják a várost világosban. És ha várnak kicsit, besötétedik, és
akkor megtekinthetik a kivilágított New Yorkot is. Örökké hálásak lehetünk az
ismeretlen pár okos tanácsának. A kártyácska nem ilyen óriási, csak a gép
nagyította fel olvashatóvá:
Óh,
boldog békeidők! Amikor a világ csodálatos békéjére gondolhattunk. Tudtuk, hogy
nincs igazi béke. De hittük, hogy lehet.