Szabó Lőrinc és a lengyelek

"Ó ég Ura, kérünk, légy te velünk, halld buzgó imánkat, ó, óvjad szeretett hazánkat, / Hogy a magyar szabad legyen, ősi áldott földeken, / Isten, halld meg fohászunkat, fohászunkat, ó óvjad, óvjad, óvjad a magyart!" - Kabdebó Lóránt írása

Kabdebó Lóránt

Szabó
Lőrinc és a lengyelek

Előadásom elhangzott a Lengyel Köztársaság magyarországi Nagykövetsége és a
budapesti Lengyel Intézet szervezésében a Boże, coś Polskę (Isten,
ki Lengyelhont) – 200 éves története és hatása című tudományos
konferencián, melyet Jerzy Snopek professzor, a Lengyel Köztársaság nagykövete
szervezett Budapesten, 2018. október 25-én. Annak idején Hon-Lapunk is
meghirdette a nagysikerű konferenciát. Az előadások szövege a tudós nagykövet
szerkesztésében most jelent meg a szombathelyi Életünk című folyóirat
(főszerkesztője Alexa Károly kollégánk) 2019. 3. számában, az 56–87. oldalakon.

Előadásom inkább figyelem felhívást tartalmaz, arra emlékeztet, miként élt és
hatott Szabó Lőrinc tudatában családja anyai ágú származásának öntudata.
Különösen akkor, amikor Európa zsarnoki és diktatórikus hatalmai együtt kezdték
ismét feldarabolni, és megsemmisíteni a lengyel államot. Amikor e nagyhatalmak
terrorja ellenében a magyar állam a menekülő lengyelek segítségére sietett,
biztosította katonáik menekülő útvonalát és segített az ide menekülő civil
lakosoknak is a vészeket túlélni. Szemében a lengyelek imádságos hívő éneke, a
nemzet második himnusza (miként nálunk a Szózat) éppen a szabadság
jelképévé magasztosult.

Magam pedig a Szabó
Lőrinc-kutatás egyik fontos feladatára figyelhettem fel előadásom készítése
során: A nagy költő anyai ági elődeinek, a Panyiczkyaknak fel kell kutatni a
családfáját. És kell tudatosítanunk, amit a konferencia előadásai is jeleztek,
hogy az
Isten, ki Lengyelhont
vallásos himnusz Magyarországon is zarándokénekként élt már a 19. században is,
nem véletlen, hogy a költő lengyel származására büszke édesanyja gyermekei
nevelésekor ennek a szabadságdalnak a szövegét énekelte. És végül ide jegyzek
egy kérdést, melyet Dobos Marianne küldött a gépemre másnap: lehet-e, hogy a
Bánk bán
opera szövegkönyvébe éppen ennek a himnusznak az ihletése is beillesztődött. Nem
a mai, sokadik átdolgozásba, hanem az Egressy Béni szövegkönyvébe. Amelyet a
miskolci Fráter Gimnázium kórusa fedezett fel újra, és keresztlányunk feltett a
you tube-ra. Zenéje inkább Verdi Nabucco-kórusára emlékeztet, de szövege a
lengyel zarándokének ismeretére utal[1]:

 ,,Ó
ég Ura, kérünk, légy te velünk, halld buzgó imánkat, ó, óvjad szeretett
hazánkat, / Hogy a magyar szabad legyen, ősi áldott földeken, / Isten, halld meg
fohászunkat, fohászunkat, ó óvjad, óvjad, óvjad a magyart!"...

 „Anyám
dalolt”

(Édesanyjára emlékezik a költő)

Szabó Lőrincnek a Budapest
második világháborús ostroma utáni nyáron elkezdett, és 1947 tavaszán Püski
Sándor Magyar Élet kiadója által megjelentetett verskötete, a
Tücsökzene
tele van rejtéllyel. Az előbb önéletrajziként emlegetett, majd az alkotás
folyamatában a költő által „spirituális”-nak nevezett személyiséglátomás
telítődött a háború és a szovjet megszállás idején kimondhatatlan gondolatok és
érzelmek „rejtekút”-tal történő megfogalmazásaival. Miként maga ki is mondja
utóbb sejttetően a barátja felesége, Flóra asszony által áldozatos munkával
lejegyzett „sírontúli üzenetek”-ben, a
Vers és valóságban.
„Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden […] érdekesség rejlik
ezekben a versekben!” És „rengeteg dugott fájdalom bujkál” ezekben az életrajzi
jelenetekben[2].
Már a munka folyamatában tudatosodik mindez a költőben. Baráti meghívásra az
ország különböző helyiségeiben tartózkodva írja a kötet darabjait, régi és újabb
barátok igyekeznek kiszabadítani a pasaréti elzártságból és nélkülözések közül a
költőt hosszabb-rövidebb időre. Ezek az alkotóhelyek azután a jelen valóságának
ismeretét is tágítják, tájékozódását versei szemléletének alakításában is
segítik. Meg is írja leveleiben feleségének, amint vendéglátói körében felemeli
versei rejtélyességének szintjét. De nemcsak az újabban készített versekre
vonatkozóan beszél minderről, hanem azt is jelzi, hogy a már elkészült darabokat
is átdolgozza. ,,Ezek túlnyomórészt nehezebb témák […] nagyon sok elképesztően
meglepő lesz, s oly fokon viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én
eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű
kompozíciója miatt a már meglevők egésze némi áthangolásra szorul” (1946. január
11., Sóstóhegy). „Hát elég jól haladtam, tíz darabbal előbbre jutott az egész
mű, viszont rájöttem, hogy a meglevőből nagyon sok a használhatatlan. Ugyanis
háttérbe kell szorítani a pusztán életrajzi jellegűeket, s vagy másképp kezelni
az anyagukat, másképp feldolgozni, vagy pedig egészen mellőzni, úgyhogy a teljes
könyv elsősorban, legelsősorban lírai hatású legyen.” (1946. július 23., Igal)[3].
Csakhogy az ekkor tudatosodott ars poetica egész életművét behálózta,
tulajdonképpen versei korábbi állandó átírásai ennek a törekvésnek a valóra
váltásai. Költői életműve egészére jellemző sajátosságok. Először az emlékezet
rögzíti verseiben a sokszor keserves tárgyi valóságot, majd átiratuk az ebből
kivezető remény felvillantását is megkísérli. Legtöbbször verseinek
rejtélyességét megteremtve.

Jelen
előadással egyetlen ilyen téma felvetését, majd spirituális kibontását és
elrejtését szeretném végigvezetni. Ami a költő nemzettudatának kiegészítéseként
jelenik meg önéletrajz-elbeszélése során. Saját származásának tudatosításával
Közép-Európa két szakrális nemzetállamát hangsúlyosan kapcsolja össze, éppen
azokban a negyvenes években, amikor Európa mindkét szörnyállama, a náci és a
szovjet is a magyar nemzet kiszolgáltatottságát és a lengyel nép elpusztítását
tűzte ki céljául. Két, egymásra utaló című versét mutatom be ennek a poétai
szempontnak a figyelembe vételével: Anyám mesélte, Anyám dalolt.
Az egyik még a korai Kalibán kötetből ismert, a másik a Tücsökzene
gyerekkori, balassagyarmati részének jelenti a magaspontját.

A húszas évek elején
édesanyja alakjának versbe idézése még nem kapcsolódik hangsúlyos család- és
nemzettörténettel. Kezdetben „[é]desanyám, néhai Panyiczky Ilona, falusi
gépésznek a lánya volt”, miként ezt egy 1951-es önéletrajzában utóbb tényként
közli[4].
Bárha ez Az Est napilap 1923. április 29-i számának 9. oldalán, majd a
Kalibán-kötetben megjelent vers csak a „boldog békeidők” nyugalma és a kötet a
jelent jellemző fejezetcímét („Vas-korban élünk, nincs mit menteni!”)
követő valósága közötti feszültséget mutatja fel, mégis ez lesz a később
kiteljesedő személyiség- és családrajz elindító kerete[5]:

Anyám mesélte, régen, amikor

még együtt ültünk a kapunk elé

padnak kidöntött tölgyfa
derekán,

hogy lánykorában mily szelídek
és

egyszerűek voltak az emberek.

Nem volt még ennyi baj,
mondotta, nem volt

ilyen gonosz a nép: mint mezei

virágok nőttek s minden
nemzedék

egymás mellett s egymás után
nyugodt

derűvel ment meghalni, – rá se
gondolt,

hogy szomorúnak tartsa a halált

vagy lázadozzon ős végzete
ellen.

Ma romlott a világ, mondotta,
és

más még a levegő is: íze nincs,

nincs nedve, s a szeretet is
hideg,

mint a februárvégi napsugár.

Tizenöt éve már, hogy így
beszélt.

Azóta megöregedett s
talán

el is feledte szép
emlékeit,

de én, ki akkor nem
hittem neki,

emlékszem, pontosan,
minden szavára,

s ha esténként egyedül
maradok,

el-eltünődöm rajtuk,
mintha most is

együtt ülnénk a kis kapu
elé

padnak kidöntött tölgyfa
derekán.

„Abból
a 180–200 költeményből, amely a négy első kötetemet összeadja, vagyis amit 1926
előtt írtam, ezt a verset dolgoztam át és bővítettem ki legjobban. Eredeti
változata nagyon híg volt, de elsőrendű keretet adott egy később elképzelt
családéletrajzi műhöz. Ennélfogva időben legkésőbbre maradt. Tulajdonképpen már
benne van az (öntudatlanul elképzelt)
Tücsökzene
gondolata vagy vágya. Minden adat az édesanyámtól való benne. A város-, illetve
falunevek és az emberi nevek rokonokéi és ismerősökéi, valamennyi helytálló.
Hogy anyukáék »megégtek«, vagyis, hogy leégett a házuk, arról sokszor beszélt,
és a nagy szekérutazásról Miskolcra, és arról, hogy a zsákban vitt cica a
Tiszába esett és vízbe fúlt. Anyai nagyapámnak, Panyiczky János cséplőgépésznek
a halála is ilyenféle lehetett, ahogy a vers leírja. Ez a P. János még tudott
lengyelül. Nyaranta cséplőgépével faluról falura járt, és úgy látszik, nagy
ritkaság volt akkor még a masina. (Előtte csupán hadaróval csépeltek vagy lóval
nyomtattak.) Így szerezte meg a télirevalót. És szerzett is kisebb földeket,
azokat aztán elitta és teherbe ejtett lányok kártalanítására elherdálta. Nagyon
jókedvű, nagy, erős ember volt. »Nálunk szakajtóban állt a kamrában az
ezüstpénz, csupa 5 forintos!« – dicsekedett számtalanszor anyám a régi
dicsőséggel. De Isten megbüntette öregkorára Jánost, aki már a vasútnál fejezte
be gépészi életét, ott fázott meg a lába és lett halálos beteg ő maga. Felesége
Kubányi Julianna volt, én még ismertem, János nagyapámat már nem. […] P. János
azonban a halála előtt Istenhez tért, mert szörnyen szégyellte, hogy betegsége
során nem tudott kimenni a szobából és ott végezte a szükségleteit az ágyban, és
szégyellte magát, hogy a feleségének kellett hordania tőle az edényt. Mindezt
elmondja a versben az anyám.”[6]
És közli a költő a verset a háborús időkben is az értelmiségi körök kedvelt
irodalmi lapjában, az Uj Idők 1943. május 22-iszámának 18. oldalán, és
ugyanekkor, a könyvnapon megjelent
Összes versei
között.

Amikor átírja az
Összes versei
számára ezt a hosszúra nyújtott költeményt, Magyarország éppen kiállt a világ
színe előtt, a német szövetség ellenére az általuk lerohant, és elüldözött
lengyelek mellett. Ennek az öntudatos vállalása lesz az
Anyám mesélte
című vers, beleírva, és ezzel felvállalva hangsúlyosan a lengyel származás akkor
veszélyessé is válható nemzeti jellegét is, miként a szabadságára büszke finn
néppel is vállalta a közösséget, egy hazánkban járt ösztöndíjas finn
újságírónővel együttérző interjúval és a barátság levelekkel tartott kapcsolatát
folytatva[7].

Említett
versében pedig leírja szülei családjaikból kiszegényesedésének anyai felét, de
származása nemzeti nagyságát is hangsúlyoztatja anyjával a versben mondatott
összefoglalójában:

Apánk, szegény, ott halt meg a
vasutnál.

Ezermester volt, gépész; ősei

Lengyelországból jöttek,
valahogy

a trónhoz is közük volt, s ő
maga

még tudott lengyelűl.

 A
valaha jobb időket megélt családok leszármazottjaként id. gáborjáni Szabó Lőrinc
és Panyiczky Ilona életben maradott gyermekei, az egy évvel idősebb Zoltán és
ifjabb Lőrinc a tanulásban kiválóak, az egyik mérnök lesz, és megmarad a
nagyszülők munkahelyénél, a MÁV-nál, Lőrinc követi az 1627-ben Gyulafehérvárott
Bethlen Gábor fejedelemtől „gáborjáni” előnévvel nemességet nyert gáborjáni
Szabók, valaha vitézek, utóbb református papok, tanítók, nyomdászok
érdeklődését, ő az irodalomnál köt ki. Bölcsésznek készül, majd az első
világháborús frontok összeomlása után a Nyugat szerkesztőségében, egy szerencsés
megismerkedés révén a kor legjelentősebb magyar költőjének, Babits Mihálynak
barátságát nyeri el, járja ki emberi és költői iskoláját. A század első felének
legfontosabb európai költői közé növi ki magát. Költészetében az élet
kétségbeejtő voltát végiggondoló Gottfried Benn és a létezésben nehezen
viselhető történetekbe hulló, de ellenében a teremtés ideális sugárzását is
elérni remélő elégikus hangot megtaláló T. S. Eliot párbeszédének egymásba
játszását vélhetem felfedezni. A második világháború ellentmondásainak, majd az
ostrom idejének, utóbb pedig a szinte elhallgattatásig üldöző megpróbáltatások
idején kezdi számba venni a huszadik századi közép-európai sorsot. Ifjúsága
emlékeibe burkolja legjelenebb kétségbeesését: „ott kezdtem álmodni álmaidat”.
Ennek a
Tücsökzenének
lesz egyik kiemelkedő remeke az
Anyám dalolt
című verse. Társ darabja
A gályarabok szobrának,
amelynek zárásában a protestáns mártírokra való visszaemlékezésében[8]
idézi fel az elhurcoltak, a „malenkij robot” szenvedőinek sorsát. „És mintha az
a titkos Nyomozás […] Iengem vert / volna őseim helyett / vasra, kínpadra”.
Benne a már említett
finn újságírónőnek a szovjet ellenes védekezésre utaló levele mondatait
visszhangozva siratja a magyarság pusztulását, a remény szavait fogalmazva
közben:

                     
Gyanú s ami van

emberség bennem, mind abból
fakadt,

hogy sirattam áldozataidat;

mert hiszek benned, jóság,
türelem,

hiszek benned, isteni értelem,
–

hiszek benned, szabadság,
szeretet,

s hiszem, hogy győztök, tiszta
fegyverek.

 A
költői emlékezet és a jelen ijesztő valóságának, és az ebből kiemelő reménynek
az egybefont rejtelme születik meg ekként a
Tücsökzene
verseiben. Utóbb
maga Szabó Lőrinc is utal erre a
Vers és valóság
már idézett magyarázataiban. Bár ekkor is rejtélyesen, formai elemekre mutatva
csak. Már szakadozottan idéztem a rejtvény voltukra való figyelmeztetését, most
megismétlem a teljes szövegét, hogy folytathassam a rejtvényre utalás súlyának
jelzésével: „Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden metrikai
érdekesség rejlik ezekben a versekben! S tán még inkább a kompozíció
tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen
kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. Zenei ismétlődések, szavakkal,
sorkezdetekkel, teljes sorújrázásokkal, a dramatizálás különféle fajtáival
szépen emelték a kívánt változatosság fokát, s velük egy időben a kifejezés
különleges tömörsége valami olyan stílust, nyelvhasználatot teremtett, amilyenre
én addig talán sohasem voltam képes.[…] Ahogyan az egész mű kikerekedni kezdett,
úgy szülte a saját kompozíciós formáját az egész mű. Egyes darabok előre és
hátra mutattak benne, némelyik azonos ismétlődéseket forgat le egy spirálkörön,
mint például a gyermekkori kör volt, […] és rengeteg dugott fájdalom bujkál a
mind elvontabbakká váló kései versekben. Végül pedig már csak nagy jelképek
ábrázolhatták egyes vetületeiben a kimondhatatlan valóságot, úgyhogy itt
bizonyos értelemben akár szürrealistának volnék mondható… Kerülni kellett persze
a dolgok konkrét ábrázolását emberi viszonylatokban is”[9].

Az
Anyám dalolt
a címével is kapcsolódik a lengyelséget hangsúlyosan vállaló
Anyám mesélte
darabhoz. Így kapcsolható lett a gyermekséget felidéző „tragic joy”
hangoltsághoz. A „kis kacsa” kiszámolós mondóka-népdal már eleve egy rejtélyes
kapcsolatot jelent a két szenvedő nemzet között. És alkalmat, hogy a vers
egészében a titkos fájdalom és remény egyszerre való oximoronját felvillantsa.
És mindezt jelzi is a
Vers és valóság
soraiban: „Anyám
dalolt – Szép hangja
volt. A megfagyott fiú
Eötvös-mese volt, anyám szavalta és énekelte is. A másik dal:
Kis kacsa fürdik fekete tóban.
Akkor még, és a mi környékünkön nagy volt a lengyel rokonság. Legfájdalmasabb
zeneszám a lengyel himnusz volt csakugyan; még inkább az lett számomra, amikor
ezt a verset írva 46-ban a saját helyzetünkre gondoltam. A verset Nyíregyházán
egy parasztpárti gyülekezetben felolvastam. Tudtam, hogy közben könnyek gyűltek
a szemembe, de azt hittem, senki nem látja. Tévedtem. Évek múlva egy ottani
ember, nevét már nem tudom, megsúgta, hogy ő látta azokat a könnyeket.”[10]

Anyám dalolt. Legtöbbször
szomorú

szövegeket. A megfagyott fiú

szívszaggató volt, s
édes-kedves a

fekete tóban fürdő kis kacsa.

De a legjobban az tetszett,
ahogy

a Lengyel Himnuszt – szinte
lobogott,

mikor azt énekelte: oly üdén

szárnyalt a hangja, s oly
szomoru fény

ragyogta be, hogy szívem
reszketett,

s bár azt se tudtam, kik a
lengyelek,

letérdeltem (így biztosan
nagyobb

foganatja lesz!): háromszor
csapott

égig a hang, a szent oltár
előtt,

a térdrehullásnál, s amikor Őt,

Istent kértük: „Szabad
hazánkat, óh,

add vissza nékünk!…” S hogy a
zokogó

ima elnémult, csend lett, nagy
szünet.

Ez után csak hallgatni
lehetett.

 Ezután
valóban „csak hallgatni lehet”. És végig gondolni életünket és történelmünket.
Mindkét nép sorsát és történetét.