"BELPOLITIKAI CSATÁKAT KÜLFÖLDÖN MEGVÍVNI A LEGNAGYOBB BŰNÖK KÖZÉ TARTOZIK "
Surján
László
A valós
magyarságkép nyomában
BELPOLITIKAI CSATÁKAT
KÜLFÖLDÖN MEGVÍVNI A LEGNAGYOBB BŰNÖK KÖZÉ TARTOZIK
A Magyar Nemzetben a
világban való hírünkről és helyünkről indult vita közügy. Balogh Józsefnek,
Illyés Gyulának, Keresztury Dezsőnek a Magyar Csillagban 1943-ban erről közölt
gondolatait betemette a háború. Keresztury Dezső optimista volt: „Hogy mit
kellene s mit lehetne ezen a téren tennünk, oly kérdés azonban, amelynek
megvitatása külön alkalmat kíván.
Talán lesz még mód,
hogy visszatérjünk rá.” Nem lett. Illyés Gyula tudta: nincs folytatás. Jött a
német megszállás, Balogh Józsefet a Gestapo megölte. 1945 után sem lehetett a
nemzeti önismeret témáját érdemben tárgyalni.
Ballai Attilának igaza
van: vágjunk bele. Mikor, ha nem most? Keresztury annak idején kimondta:
„Ellenséges közhangulatban élünk, legalább kétszáz éve egyre gyűlöltebben és
megvetettebben.”
A XX. század második
fele megváltoztatta a rólunk Nyugaton kialakult képet: 1956 emléke és a
vasfüggöny lebontása a szabadságharcosok élvonalába helyezte a magyarságot.
Ezért 1990-ben szinte sütkéreztünk az elismerés fényében.
Az első lépések
egyértelműek. Tudnunk kell, hogy mások mit gondolnak rólunk. Rögzítsük a
tényeket, vegyük hiteles leltárba a jót is, rosszat is. Azután értékeljük,
melyik vád alapos, melyik túlzó, melyik torzított. Melyik dicséret indokolt,
melyik hízelgő. Mérjük fel, hogy mi mit gondolunk önmagunkról. Sok lesz az
ellentétes vélemény.
Az önismereti leltárba
kerüljön be mind, és mérlegeljünk: mi igaz, mi nem. Lesz tiltakozás, sértődés,
hazaárulózás, de osztom Ballai Attila véleményét: a valóság a szövetségesünk.
Ráadásul minden olyan kritika, amit megszívlelünk, egyben cáfolat például a
„magyar gőgöt” (olykor bizony joggal) emlegető sztereotípiára.
Miért rossz a külföld
magyarságképe? A valós hibáink mellett ott találjuk a tévedések nem rövid
listáját, továbbá a tudatos ferdítéseket, de sajnos az is áll, amit Keresztury
írt: a negatív „hírek hordozói és alakítói között mind nagyobb szerep jutott az
itthoni és külföldi magyarság változatos csoportjainak is”. Tehát nem új
jelenség ez, csak épp most ért el ipari méreteket. A belpolitikai csatát
külföldön vívni a nemzet elleni legnagyobb bűnök közé tartozik.
Sajnos történelmünk
során erre számos példa volt. Nagy kár, hogy vannak, akik nem a maguk
programjához kérik a szavazók támogatását, hanem külföldi „tekintélyektől”
várják a hazai választások befolyásolását. Megosztottak vagyunk, pedig elvben
mind a nemzeti önismeret, mint a nemzetpropaganda pártok feletti.
Nekünk mi a
véleményünk a kintiekről? Az elemzés különválik Nyugat- és Közép-Európára.
Amióta Batsányi kiadta a jelszót: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”, az
iránytűnk mindig Nyugatra mutatott. Oda igazodtunk, oda vágyakoztunk. Most a
Nyugat szekerével mintha szakadék felé vágtatnának a megvadult paripák.
Hihetetlen.
Sokan nem is hiszik.
Szerintük továbbra is arra van a progresszió, ott a jövő. Mások – pillanatnyilag
a magyarok többsége – biztosak abban, hogy ezt az utat nem szabad követni. Ez
nem egyszerű, hiszen egyazon szövetségi rendszeren belül élünk, minket is
magával ragadhat az apokalipszis négy vad lova. Ráadásul még bennünk van a
felzárkózás vágya.
Ez az életszínvonal
tekintetében indokolt, de morális és lelki vonatkozásban nem. A széteső, talajt
vesztett nyugati társadalom anyagi szempontból még vonzerő, de a tömeges
migráció megmutatta, hogy a Nyugat integrációs ereje meggyengült, politikai
vezetése csak sodródik az eseményekkel, nem képes irányítani.
Arról, hogy a Nyugat
utat tévesztett, náluk a politikai korrektség jegyében nem illik beszélni. Az is
vihart zúdít a fejére, aki rámutat: a liberalizmusra hivatkozva sorra szűkítik a
szabadságjogokat, korlátozzák a véleménynyilvánítást, a vallás szabad
gyakorlását, s közben az emberi természettel merőben ellentétes magatartási
formákat erőltetnek rá a társadalomra. Aligha szolgálja nemzetünk javát, ha
ezeknek a talajt vesztett embereknek akarunk tetszeni.
A Nyugat alkonyának
dekadenseitől nem igénylünk elismerést. Vállalnunk kell, hogy ha kitartunk a
magunk értékei, nemzeti és keresztény hagyományaink mellett, akkor a régi
„tiporjátok el a gyalázatost” dühével támadnak ránk.
Mégis van
mozgásterünk. Nem vagyunk egyedül. Száz éve nem voltak a Kárpát-medence népei
ilyen közel egymáshoz. Közép-Európa nem dobta ki a kereszténységet az
értéktárból. A nyugati politikai és médiaelit elszakadt az emberektől, akik a
kereszténységről, mint kulturális értékről nem akarnak lemondani, ha a vallástól
és az egyháztól el is távolodtak.
A józan eszét sem
veszítette el mindenki: nem lelkesednek a gondolatért, hogy nyelvükből
kiiktassanak lényeges elemeket, mint például a női és férfi nemet. Nem vágynak
uniszex mosdókra, nem tartják reálisnak a harmadik nem számára a külön WC
kiépítését. Azt sem gondolják, hogy a jogállam azt jelenti, hogy meg kell
szüntetni a határátlépés szabályait. Nem hiszik, hogy a betegség elől a halálba
kell menekülni. Nem örülnek, hogy a sajtó nem közölheti a bűnelkövetők
nemzetiségét, s folytathatnánk még hosszan a sort.
Sokan látják már, fel
is kiáltanak: a király mezítelen. De ki hallja ezt meg? A mai
országpropagandának feladata a kiáltást közvetíteni, bár a „politikai
korrektségre” törekvő fősodrású média egy ilyen üzenetet blokkol, vagy legalább
torzít. Az internet korában viszont nem lehet a vélemények terjedését érdemben
korlátozni.
Különleges alkalom
lesz egy rólunk s egyben a Nyugatról szóló értékvita, amikor a „három bölcs”
idejön, és megpróbálja felmérni: összeegyeztethető-e az Európai Néppárt
gondolatvilága és értékfelfogása a Fideszével. Önmagán messze túlmutató vitára
lehet számítani.
Az a gyakorlati
politikai együttműködés, ami ma Közép-Európa, különösen pedig a V4 kormányai
között kialakult, parancsolóvá teszi, hogy e térség népei közötti viszonyt is
áttekintsük. A napi politika ugyan szőnyeg alá söpörheti a problémákat, de
ahhoz, hogy egy elveit és eszét vesztett Nyugat szomszédságában Közép-Európa
megőrizze magamagát, ki kell beszélni egymás közötti feszültségeinket, és
rendezni kell kapcsolatainkat.
Ne kerülgessük a forró
kását: Trianonról van szó, pontosabban Trianonról is szó van. Ha meg akarjuk
vetni a Kárpát-medencében élő nemzetek közötti jó kapcsolat alapjait, akkor azt
is vizsgálni kell: mit gondolunk mi másokról. A szlovákokról, ruszinokról,
ukránokról, románokról, szerbekről, horvátokról, szlovénekről, osztrákokról.
Keresztury joggal mondhatta, hogy külföldön „nem ismernek vagy félreismernek
bennünket”. Ám ez fordítva is igaz: nem ismerjük, sőt félreismerjük még a
szomszéd nemzeteket is.
Tettünk már lépéseket,
hogy ez a helyzet változzék. Szlovákia például kétszer is díszvendége volt a
budapesti nemzetközi könyvfesztiválnak, egyszer önállóan, majd a V4 részeként.
Csökkenteni kell az ismereteink hiányát, de ez a könnyebbik része a dolognak.
Nehezebb levetkőzni előítéleteinket, és megbocsátani a rajtunk esett sérelmeket.
Még nehezebb, de
megkerülhetetlen elismerni az általunk elkövetett sérelmeket. Pedig ez a teendő:
megbocsátani és bocsánatot kérni. Az oly igen szükséges közép-európai egységnek
ez lesz a biztos alapja. Az érdekvezérelt közeledéstől jussunk el az
összetartozás melegéig. Sok az akadály: szomszédaink gondolkodását a
politikavezérelt történelemhamisítás durván befolyásolta.
A mi
történelemtudásunk is torzított. A valóság a szövetségesünk, de az előítéletes
gondolkodás foggal-körömmel ragaszkodik a tévedéseihez.
Szomszédaink mintha
félnének. Újra meg újra előhozzák a revíziós veszélyt. Ők is tudják, hogy a
Trianonban a nagyhatalmak által meghúzott határok mélységesen igazságtalanok.
Ezért egyfajta végső megoldásra törekedtek, hogy ne legyen náluk magyarkérdés.
De nem a kisebbség
jogos igényeinek kielégítésével, hanem azok elnyomásával akarták ezt elérni: a
magyarság féljen, olvadjon be vagy meneküljön el.
Olyan iparpolitikát
folytattak, amely megváltoztatta a lakosság etnikai összetételét, olyan
oktatáspolitikát, ami nem segítette a magyar kultúra elsajátítását vagy a
hiteles magyar történelem ismeretét. Ezt esetenként még a közigazgatás
átszervezésével is kiegészítették. A régi bűnöknek hosszú az árnyéka.
Azóta generációk
nőttek fel, akik elődeik bűneiért nem felelnek, de némelyikükben még él a
magyargyűlölet. Naponta jön hír szomorú példákról. Fel tudnak-e nőni
szomszédaink a feladathoz?
A mi leckénk sem
könnyű. Fájdalmas szembenézni azzal, hogy a rólunk való vélekedésnek van
igazságtartalma is, hogy Trianon nemcsak azért szakadt ránk, mert ez volt a
nagyhatalmak vélt érdeke vagy mert eleink elmulasztották a valós magyarságképpel
megismertetni a világot. Szerepe volt ebben némely tettünknek s némely
mulasztásunknak is.
A hírünk/helyünk a
világban téma tehát úgyszólván mindent felölel. Remélem, hogy sokan
megszólalnak: történészek, irodalmárok, költők, újságírók, egyháziak, tudósok,
sportolók. Szedjük össze magunkat és tegyük össze gondolatainkat arról, hogy
hírünk a világban, de főleg a környező nemzetekben hogyan javuljon, s hogy
mindannyian felismerjük: helyünk
Közép-Európa.
A cikk megjelent a
Magyar Nemzet május 16-i számában