„Tóth Sándor jeles költő-kortársunk új könyvé(t)... olvasván adekvát módon ébredünk rá arra: a költészet az, ami körülvesz bennünket eszmélésünk pillanataitól; lelkiségünk kiteljesítője, minden dolgok lényegének értelmezője és magyarázója, minden élő és élet esszenciája; az a belső parancs, amire még csak ösztöneink, s majdan később tudatunk reagál, összegző életmintájával vizsgázván abból."- Tamási Orosz János írása.
„...békességgel
számot
vetni...”
Tóth
Sándor
újabb
verseiről
Bár
a költészet
korántsem halott,
miképp ezt
néhány évtizede
kijelenteni volt
bátor egy
irodalomtörténész, annyiban
igazat adhatunk
neki, hogy
a költészet
egyre inkább
emberivé lényegül.
Ami nem
föltétlenül jelent
itt dicséretet.
Mert hogyan
él, viselkedik
az ember?
Mindazt, ami
körülveszi, birtokolni
akarja; meghódítja,
kitermeli, hasznosítja,
szétszedi és
összerakja – remélve,
hogy ugyanolyan
marad. De
nem. Így
tett kezdeteitől
fogva, s
nem adja
föl – talán
már készülnek
valahol annak
az óriási
fagyasztómasinának a
tervrajzai, mely
(kétszer annyi
billióért, mint
amennyit eddig
költöttünk környezetünk
rombolására) – visszanöveszti
a sarkvidék
jéghegyeit. De
ne tréfáljam
túl mondandóm
lényegét, Tóth
Sándor jeles
költő-kortársunk új
könyvének (Elfelejtett
harmóniák) apropóján
különösen vétek
lenne ez,
hiszen őt
olvasván adekvát
módon ébredünk
rá arra:
a költészet
az, ami
körülvesz bennünket
eszmélésünk pillanataitól;
lelkiségünk kiteljesítője,
minden dolgok
lényegének értelmezője
és magyarázója,
minden élő és élet esszenciája; az
a belső
parancs, amire
még csak
ösztöneink, s
majdan később
tudatunk reagál,
összegző életmintájával
vizsgázván abból.
Ha
csak el
nem utasítja,
süketen és
vakon élve
napjait, mindazt
a harmóniát,
ami körbefonja;
amikor „zsongását
hallatja nyírek
kórusa /
orgonaregiszter
fenyők sok
toboza /
peremizs-karcsú szárakkal
a virág
/
madárszárny-árnyakkal játszó-kedvre
vált”;
amikor „érezni
jó ízét
a nyárnak
/ kert
csöndjén a
bokrok hűsét
/ mosolygásból
áldást kérni
/ megnyílt
kapuk irgalmával
/ felhők
útját koszorúzni
/ feloldó
gyönyörűség”;
amikor „zizzen
a szél
fáktól fákig
/ föld
szívén alvó
regösnek /
keltegeti hangjait”;
mert „szunnyadoznak
/ legendái
múlt időknek
/
mindig-újan-érkezőnek /
napos tájról
hegyvidékre”;
amikor „bársony
parolin a
vadszőlő levél
/ borzolja
simítja becézi
a szél
/ rokokó-állásban
fecsegnek a
fák /
karikába gyűjtik
játszmák garmadát
// emitt
magyar bogáncs
amott cickafark /
erre ezüst
nyársor arra
köves part”;
amikor „ág
az ághoz
görnyed egymást
támogatja /
ősvázként merevül
hálószerű csontja
/ bölcs
fejjel néz
mégis messzi
csillagokba”;
hiszen „mindig
csak egyetlen
/ a
kezdeti ének”;
mert „Így
az ember
gyötörje bár
ezer gyalázat
/ egyetlen
Mederből élteti
magát, /
mely mélyebb,
jóval mélyebb
/ mint
bármely patakágy”.
Az
ember világra
jövetele az
egyszeri, az
egyedi, a
neki szánt,
számára elrendeltetett
harmónia, melyben
a megelőző
pillanatig ő
volt a
hiányzó hangjegy.
Eszmélését ennek
fölismerése határozza
meg, életútját
ennek keretei
között futhatja
be óvandó
örömben, fájdalmas
áron megszerzett
bölcsességben, gyötrelmes
boldogságban. A
legnagyobb ár
annak átszűrése,
tanítássá lényegítése,
életpéldázattá emelése,
hogy „a
csönd energiája
/ Isten
cselekvésében /
érhető tetten
aki ha
pihen /
is cselekszik
és cselekvése
mű”.
Amely mű
ma veszélyben
van. Talán
sohasem látott
veszélyben. Erre
figyelmeztet Robert
Sarah bíboros
profetikus erejű
könyveiben, cikkeiben
– mindenképp tudatos
jelzésként kell
értékelnünk azt,
hogy Tóth
Sándor verseskötetének
rejtett mottója
Sarah bíborost
emeli versei
élére. Rejtett,
hiszen az
iménti idézet
a bíboros
könyve mellé
szánt megjegyzés,
jegyzet; még
az sem
biztos, hogy
teljes
véleményegyezést fejezne
ki a
bíborossal. Bár
ez csak
gondolatkísérlet, de
tűnődjünk el
azon: Sarah
bíboros – ahogyan
a katolikus
egyház immár
fél évszázada
(ha ugyan
nem helyesebb
ezt létrejötte
pillanatától datálnunk)
teszi – az
evangelizálás megújítását,
megerősítését hirdeti,
oly annyira,
hogy a
bíboros egyes
európai országokban
már szinte
reménytelennek látja
ennek megvalósulását;
mert, miként
egy beszélgetésben
említi: „Az
ember vette
át Isten
helyét. Olyan
törvényeket hoz,
amelyek szöges
ellentétben állnak
Isten, illetve
a természet
törvényeivel.” Ám
hitében rendíthetetlen,
szavai szomorúságára
ellenére; mert
büszkén kiáltja
ugyanott: „A
Nyugatot egyre
nehezebb lesz
evangelizálni. De
mégis hozzá
kell látni,
lángoló
lelkesedéssel, félelem
és szégyen
nélkül. A
hit hirdetése
nem konfrontáció.”
A
valódi kérdés
persze az,
hogy konfrontálódhat-e,
ha a
közélet, és
különösen ha
a politika
céljává, tétjévé,
eszközévé válik?
A lényege
semmiképp, a
formái esetleg,
de tartalma
mindenképp szilárd
és rendíthetetlen.
Itt éreztem
s érzek
némi szerény,
ki sem
mondott, legfeljebb
a költővel
való együtt-gondolkodás
során jerlentkező
valaminő
vélemény-különbséget, vagy
inkább a
lelki-szellemi szféra
markánsabb
elkülönülését-elválasztását e
helyzetjelentésektől. Mert
Isten útjai
talán igen,
de szándékai
nem kifürkészhetetlenek.
Isten velünk
van – ha
bennünk él,
ha engedjük
Őt bennünk
élni. A
belső csöndünk
felelet a
külvilág zajára,
a belső
csönd a
Mű diadalát
szolgálhatja – Isten
a teremtett
világban tárta
föl titkait,
nem az
emberi elme
szörnyeiben vagy
csodáiban; az
utóbbit mi
hoztuk létre,
tehát el
is pusztíthatjuk –
de Isten
Művét, miként
életünket, kölcsönbe
kaptuk. Ha
elvesztegetjük, mi
veszítjük ezt
el, nem
Ő.
Fuvallatnyi
különbség, mondtam,
túl sokat
nem is
időznék itt,
hiszen alapvető
célunk Tóth
Sándor jelentős
kortárs katolikus
költőnk munkáinak,
új verslapjainak
számba vétele –
de mindenképp
fel akartam
hívni a
figyelmet azon
különlegességre, mit éppen
itt és
éppen most
e kötet
jelent, jelenthet
számunkra. Istenkereső,
ebben épp
csak újra
szabaddá vált
világunk példátlan
krízisen megy
át, utal
erre Sarah
bíboros is,
nem tehetünk
tehát úgy,
mint aki
nem érzékeli
ezt a
veszélyt mindennél
erősebbnek. És
mégis tehetünk
úgy – elegendő
figyelnünk csupán
a teremtés
és a
teremtett világ
türelmére. S
hát, persze,
annak költészetére –
abban is,
most, Tóth
Sándor Sarah
bíboros szomorúságát
osztó, de
mégis a
hit erejét
fölmutató zsoltáros,
gyönyörűen kínzó,
boldogságos áhítatára.
Az
élet számadás
és számvetés,
s kivált
azzá válik
a végső
szakasz, a
mérleg megvonása.
Ahogyan Isten
kínálja föl
szeretetét minden
embernek, s
ebben s
így foglalható
össze – ha
egyetlen szóval
kell – a
keresztény hit
útjának követése,
épp így
foglalható össze
egyetlen szóban
Tóth Sándor
könyvének üzenete,
tanítása, lényege:
jóval. Persze,
meg kell
látnunk azt,
s bátran
kiemelnünk rejtekéből.
Fentebb már
idéztem a
verset, annak
egy sorát,
így olvashatták: „Így
az ember
gyötörje bár
ezer gyalázat
/ egyetlen
Mederből élteti
magát, /
mely mélyebb,
jóval mélyebb
/ mint
bármely patakágy”
A szó, az elbújt, elrejtett szó természetesen
kontextusában mást jelent, másképp jelenik meg, mint kiragadván abból – de
ahogyan ott a Meder eredendőségét jeleníti elénk, határozza meg, úgy a kiemelt
szó már arra utal: az ember csak a jóval érheti el, nyerheti el a Meder éltető
támaszát, erejét. Mert csak a jó tarthatja életben a reményt s a reményt a
szeretet táplálja – a szeretet, mely élteti a jót.
Mint egy bölcs
középkori szerzetes, talán egy kis lélekszámú közösség lelkiatyja, aki már
félig-meddig búcsúzik a földi léttől, a létezés örömeitől és fájdalmaitól, ám
eközben ébred rá, avagy erősödik inkább meg benne a hit legyőzhetetlensége - úgy
olvashatjuk e kötet verseit. Észleleteit. A földi hívságok megbánásai buknak föl
bennük, „Lefoglalt önző életem / kapdosó siker-rongya”; „Hittem a vég
beláthatatlan / Kezed hiába kopogtatott / bezártam daccal-öntudattal / az
egyetlen bárkaablakot”; „elfoszlottak mind az álmok / ifjúkori zöld ábrándok”;
„...az emlék sors-időben / hosszú néma zöld mezőben / emel siratófalat”; de
– hallani már s még a harangot, látni már a reményt: „dombon templom
temetővel / üzenetek ködjelével / élet és feltámadás”. Hiszen „templom és
a hegytető / csendes nyitánya az éjnek / hol a lelkek összeérnek”. Mert „így
épül századok katedrálisában / kezdő mozdulat szelíden kövekbe / régi és új
termő közegében / jelent pillanat pihentető csendje”.
Tóth Sándor
természetesen az egyetemes katolicizmus magyar költője. Szelíd erejű
elkötelezettsége szinte védjegye életművének; a főhajtás-megidézés gesztusai eme
kötetéből sem maradtak-maradhattak ki. Reánk köszön Rákóczi platánja,
szoros kötéssel, megoldó reménnyel: „ősvázként merevül hálószerű csontja /
bölcs fejjel néz mégis messzi csillagokra”; egy visegrádi lantszóból
Mátyás király szól hozzánk, ott „hol Visegrád szentély - / Felkéklő világ
– nemzetek határa”; Petőfi nélkül „kihűl a kert a gyönge század /
siratni kezd a nyárfalevél”. De nagyjaink bár hagyománnyá, példává s
példázattá nemesedtek, a legnagyobb mégis az őket (is) fölnevelő nemzet. Az a
nemzet, amely, ha kell, tanulhat egy fügefától is: „mindig a megkapaszkodást
/ bármely korszakban megleli / több a föld ha szent a gondja / gazdájának s jobb
neki”. Mert a fügefa kész „gyümölcseit megvédeni”, ahogy az ország is
képes megvédeni nemzetét, akkor, ha a nemzet hazájaként tekint rá arra. S nem
gyöngíti, nem rontja erős várait, semmiképp ne mondassék rá joggal, hogy „Minden
erődöd olyan, mint a fügefa korai gyümölcse: aki enni akar, csak megrázza, és a
füge a szájába hull.” (Náh. 3:12).
Lám, egy egyszerű,
talán könnyed asszociációval átléptünk a Biblia végtelen tágas világába, s ezzel
mintegy hazaértünk, megtértünk Tóth Sándor verseinek kozmikus mélységeibe.
Persze, a kötet rendjéhez igazodván s nem magunk értékrendje szerint szólnunk
kell még a kötet utolsó blokkjáról, a műfordítóként is József Attila díjas költő
kötetének Milan Rufust nyelvünkön megszólaltató ciklusáról. Rufust
a szlovák irodalomban nemzeti költőként tartják számon, költészetében a Biblia
örök üzeneteit örökíti tovább, egyéb munkái mellett s tán azokban is. Lelki
rokonságuk nem mai keletű, de összekapaszkodásukra bízvást mondhatjuk: soha
maibb, jelenvalóbb, idejébben érkezőbb gesztust nem akarhatunk. Hiszen ez a
kézszorítás a két nemzet összetartozásának jelzése is; s aligha lehet ma ennél
fontosabb dolga, hivatása az írástudóknak. E térség megmaradásának záloga a
megbékélés és együttműködés – másképp, mint Rufus írja s Tóth tolmácsolja - „Javíthatatlanok
/ és vadak, háttal egymásnak / élünk Uram, akár az állatok”. És „csak
kezed, amit / a szeretet mélységéből / nekik nyújtasz”. Mert ott erednek s
onnan érkeznek hozzánk e szavak, miként Tóth Sándor makacs-szelíd missziója: az
emberi tudás összemérése a mérhetetlen tudással. Munkái a lélek legbenső tájait
kutatják, onnan gyűjtik s hozzák föl tapasztalataikat, ahol ez a mélység a
magassággal ér össze s onnan a végül térdre hulló embercsönd lélekpatakként fut
a Mederbe, mely így lesz általa s véle továbbra is jóval mélyebb.
Tamási Orosz János
(Tóth Sándor:
Elfelejtett harmóniák.
Versek és műfordítások.
Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2018)