Június 12-én Ferenc pápa folytatta az Apostolok cselekedeteiről megkezdett katekézissorozatát. Annak jelentőségéről elmélkedett, hogy az apostolok új tagot választottak a Júdás miatt megüresedett helyre, hogy a tizenkettes szám újra teljes legyen. Ferenc pápa katekézisét, magyarra fordítva, teljes egészében közöljük.
Fel kell fedeznünk a Feltámadottról való tanúságtétel szépségét!
Június 12-én Ferenc pápa
folytatta az Apostolok cselekedeteiről
megkezdett katekézissorozatát. Annak jelentőségéről elmélkedett, hogy az
apostolok új tagot választottak a Júdás miatt megüresedett helyre, hogy a
tizenkettes szám újra teljes legyen. Ferenc pápa katekézisét, magyarra fordítva,
teljes egészében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Egy
olyan katekézissorozatot kezdtünk, amely az „utat” követi: az evangélium útját,
ahogyan azt az Apostolok cselekedetei elbeszéli. Ez a könyv ugyanis világosan
bemutatja az evangélium útját, azt, hogy miként haladt az egyre tovább, tovább
és tovább. Minden Krisztus feltámadásától indul el. Ez ugyanis nem egy
akármilyen esemény, hanem az új élet forrása. A tanítványok tudják ezt, és Jézus
parancsának engedelmesen együtt maradnak, egy szívvel-lélekkel, állhatatosan az
imádságban. Mária köré, az anya köré gyűlnek, és felkészülnek, hogy befogadják
Isten erejét, nem passzívan, hanem megszilárdítva a köztük lévő egységet.
Ezt
az első közösséget körülbelül százhúsz fivér és nővér alkotta: olyan szám ez,
amely a tizenkettes számot foglalja magában, mely emblematikus Izrael számára,
mert a tizenkét törzset jelképezi, és emblematikus az Egyház számára, a Jézus
által választott tizenkét apostol miatt. De most, az Úr passiójának fájdalmas
eseményei után, az apostolok már nem tizenketten, hanem tizenegyen vannak.
Egyikőjük, Júdás, nincs többé: lelkiismeret-furdalása miatt kioltotta saját
életét.
Már
korábban elkezdett kiválni az Úrral és a többiekkel való közösségből, a maga
útját járta, elkülönült, annyira pénzsóvár lett, hogy a szegényeken is
élősködött, szem elől tévesztette az ingyenesség és áldozatosság horizontját,
hagyta, hogy a gőg vírusa megfertőzze értelmét és szívét, és barátból (Mt 26,50)
ellenséggé változtassa őt, „vezetőjévé azoknak, akik elfogták Jézust” (ApCsel
1,17). Júdás abban a nagy kegyelemben részesült, hogy Jézus legbelső
csoportjához tartozott, részt vehetett az ő szolgálatában, de egy bizonyos pont
után saját maga akarta „megmenteni” életét, aminek az lett a következménye, hogy
elveszítette azt (vö. Lk 9,24). Szívében már nem tartozott Jézushoz, kilépett a
vele és az övéivel való közösségből. Felhagyott a tanítványsággal, és a Mester
fölé helyezte magát. Eladta őt, és „gonosztettének jutalmából” földet vett,
amely gyümölcsöt nem termett, csak saját vérét itta be (vö. ApCsel 1,18–19).
Míg
Júdás a halált választotta az élet helyett (vö. MTörv 30,19; Sir 15,17), és az
istentelenek példáját követte, akiknek útja olyan, mint a sötét éjszaka, és
pusztulásba visz (vö. Péld 4,19; Zsolt 1,6), addig a tizenegy az életet, az
áldást választja, és felelősen vállalja, hogy ez az élet és áldás továbbáradjon
a történelemben, nemzedékről nemzedékre, Izrael népéből az Egyházba.
Lukács evangélista rámutat arra, hogy mivel a tizenkettő közül egy elhagyta
őket, és ezzel sebet ütött a közösség testén, megbízatását egy másik személynek
kell megkapnia. Ki vállalhatná el? Péter felsorolja a követelményeket: az új
tagnak olyannak kell lennie, aki a kezdetektől, vagyis a Jordánban történt
megkeresztelkedéstől Jézus tanítványa volt, mindvégig, vagyis a mennybemenetelig
(vö. ApCsel 1,21–22). Helyre kell állítani a tizenkettő csoportját. Ezen a
ponton bevezetik a közösségi megkülönböztetés gyakorlatát, amelynek az a
lényege, hogy a valóságot Isten szemével látjuk, az egység és a közösség
szemszögéből.
Két
jelölt van a megüresedett helyre: József Barszabbász és Mátyás. Ekkor az egész
közösség így imádkozik: „Urunk, minden szív ismerője, mutasd meg, e kettő közül
melyiket választottad ki, hogy megkapja […] azt a helyet, amelyet Júdás
elhagyott” (ApCsel 1,24–25). És sorsvetéssel az Úr Mátyást jelöli ki, akit a
tizenegyhez sorolnak. Így helyreáll a tizenkettő testülete, a közösség jele,
annak jele, hogy a közösség győz a megosztottság, az elszigetelődés, a
magánszférát abszolutizáló gondolkodásmód felett, hogy a közösség az első
tanúságtétel, melyet az apostolok nyújtanak. Jézus megmondta: „Arról fogja
megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).
Az
Apostolok cselekedeteiben a tizenkettő megmutatja az Úr stílusát. Ők a krisztusi
üdvözítő mű által hitelesített tanúk, és nem a maguk vélt tökéletességét
mutatják a világnak, hanem az egység kegyelmén keresztül Másvalakit mutatnak
fel, aki immár új módon él népe körében. És ki ő? Az Úr Jézus! Az apostolok azt
választják, hogy a Feltámadott királyi uralma alatt élnek, a testvérek közötti
egységben, mely az igazi önátadás egyetlen lehetséges légkörévé válik.
Nekünk is fel kell fedeznünk a Feltámadottról való tanúságtétel szépségét, ki
kell lépnünk az autoreferenciális magatartásformákból [az önmagunk körül
forgásból], nem szabad magunknak megtartani Isten adományait, és nem szabad
engednünk a középszerűségnek! Az apostoli testület újbóli teljessé tétele
rámutat arra, hogy a keresztény közösség DNS-ben benne van az egység és az
önmagunktól való szabadság, melyek lehetővé teszik, hogy ne féljünk a
különbözőségektől, ne ragaszkodjunk a dolgokhoz és az adományokhoz, és hogy
mártírokká, vagyis az élő és a történelemben tevékenykedő Isten tündöklő tanúivá
váljunk.
Fordította: Tőzsér
Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír