Hívő keresztényként sokaknak nehéz elfogadni, hogy ami nekik az életük, az másnak csak politikai termék, avagy kommunikációs fogás – vetette fel Márkus Tamás református lelkésznek Martí Zoltán a 777 riportereként.
A
missziós korparancs
Hívő
keresztényként sokaknak nehéz elfogadni, hogy ami nekik az életük, az másnak
csak politikai termék, avagy kommunikációs fogás – vetette fel Márkus Tamás
református lelkésznek
Martí Zoltán a 777 riportereként.
Az
egész interjút érdemes elolvasni, itt most csak ehhez a részhez fűzök néhány
gondolatot. Először nézzük a választ.
„A
hitnek soha nem tesz jót, ha megpróbálja kisajátítani magának egy politikai
oldal. De önmagában az, hogy egy politikai oldal hangsúlyozza a keresztyén
kultúra és hit fontosságát, még nem kisajátítás. Ma ezzel a váddal is szeretnek
hadonászni. Ezen a téren mindig önvizsgálatra szorulunk, és hangsúlyoznunk kell,
hogy a keresztény kultúra nagyon fontos, de nem egyenlő magával a hittel, vagy
az üdvösséggel. Minden, a keresztyén kultúrával, a keresztyén etikai elvekkel
szimpatizáló embernek személyesen hitre kell jutnia, és el kell fogadnia a
Názáreti Jézus Krisztust megváltójának és élete urának.”
Vegyük észre, hogy a problémafelvetésben egy ítéletet húzódik meg. Mire
alapozzuk azt a kijelentést, hogy a „másik” számára csak politikai termék
vagy kommunikációs fogás a kereszténység? Belelátunk a lelkébe? Esetleg tudunk
korábbi kijelentéseiről, amelyek nem egyeztethetők össze a kereszténységgel és
nem hisszük el, hogy ma másképp gondolja, mint akkor? Ne ítélj, hogy ne
ítéltess! Erről bizony gyakran elfeledkezünk, pedig fontos. Nem azért vagyunk a
világon, hogy a másikat meg- vagy elítéljük, hanem hogy szeressük. A lelkész út
okosan válaszol. Kimond egy vitathatatlan tételt: a hit nem kisajátítható. Még a
mai megosztott magyar világban sincs jogom kétségbe vonni bárkinek is a hitét,
ha más politikai nézetet vall, mint én, legyen bármilyen elítélő véleményem
azokról a nézetekről. Kételkedhetem az illető józan eszében, de nem a hitében.
Ennek a leszögezése után jön az a fogalomtisztázás, hogy a keresztény kultúra
nem egyenlő a hittel. A keresztény kultúrára sokak véleménye szerint szüksége
van a világnak, azaz közügy, s persze nemcsak képzőművészetre, zenére vagy
építészetre gondolok, hanem a kultúra részeként az erkölcsre és az oktatásra is.
Az
interjúban a témát Márkus Tamásnak az a kijelentése vetette fel, hogy „ki
kell használnunk azt, ha a kormány a keresztény kultúrát támogatja, még ha az
nem is egyenlő a keresztény hittel.”
Mivel ma már, mindenki, hívő és hitetlen egyaránt a lelkiismereti szabadság
talaján áll, nem is várhatjuk, sőt nem is vágyhatjuk, hogy a politika terjessze
a kereszténységet. Köszönet sem volna benne. Az viszont igaz, amit a lelkész úr
mond: jobb, ha az állam támogatja a keresztény kultúrát, mintha rombolná.
Ahhoz, hogy az életünk jobbra forduljon, ennél többre, keresztény megújulásra
van szükség. Ez azonban nem állami feladat. Ez az egyházra vár, feltéve, hogy az
egyházon a hívők egész közösségét, s nem a hierarchiát értjük. A hit terjesztése
a hívők feladata. Sürgető feladat, mert élő hit nélkül a keresztény kultúrából
múzeumi tárgy lesz, nem élet. Ezért a keresztényeknek minden este meg kell
kérdezniük maguktól: mit tettem ma, hogy terjedjen az evangélium?
Surján László