Pápalátogatás Romániában „Chartás szemmel”

Hogy ki mit várt ettől a látogatástól, nehéz felmérni. Hogy ki hogyan értékeli, az pedig vérmérséklet kérdése. Az alábbiakban először a csíksomlyói, jászvásári és balázsfalvi beszéd, valamint a repülőgépen zajlott sajtótájékoztató alapján azokat a gondolatokat emelem ki, amelyek a régiónk nemzetei közötti megbékélés szempontjából fontosak lehetnek, aminek az érdekében a Charta XXI mozgalom dolgozik.

Pápalátogatás Romániában „Chartás szemmel”

Hogy
ki mit várt ettől a látogatástól, nehéz felmérni. Hogy ki hogyan értékeli, az
pedig vérmérséklet kérdése. Az alábbiakban először a csíksomlyói, jászvásári és
balázsfalvi beszéd, valamint a repülőgépen zajlott sajtótájékoztató alapján
azokat a gondolatokat emelem ki, amelyek a régiónk nemzetei közötti megbékélés
szempontjából fontosak lehetnek, aminek az érdekében a

Charta XXI mozgalom
dolgozik.

Elöljáróban azonban érdemes felidézni azt a tanmesét, amelyet Ráduly Róbert
Kálmán Csíkszereda polgármestere mondott el egy rádióinterjúban. Történt, hogy
Jézus urunk egyszer elment egy futballmeccsre. Az első gólnál felugrott és jól
láthatóan örvendezett. Hamarosan azonban jött a kiegyenlítő gól és Jézus
hasonlóképp örült. Voltaképp akkor te kivel vagy? – kérdezték az emberek.
Mindenkivel. Azért jöttem, hogy élvezzem a játék szépségét, nem azért, hogy
valamelyik csapatnak kedvezzek. A pápától sem lehet azt várni, hogy a
magyarokkal legyen, vagy a románokkal legyen, értelmezte a történetet a
polgármester.

A
csíksomlyói szentbeszéd számunkra kedvezően indult: „Minden évben, a pünkösd
előtti szombaton ide zarándokoltok, hogy teljesítsétek őseitek fogadalmát, és
megerősítsétek Istenbe vetett hiteteket és a Szűzanya iránti áhítatotokat, akit
ez a fából készült, hatalmas szobor ábrázol. Ez az évente ismétlődő zarándoklat
Erdély öröksége”. A folytatás azonban már zavaró: örökség, „de
tiszteletben tartja a román és a magyar vallási hagyományokat is; más
felekezetekhez tartozó hívők is részt vesznek rajta, a párbeszéd, az egység és a
testvériség jelképe; felhívás arra, hogy összegyűjtsük az életté vált hitnek és
a reménnyé vált életnek a tanúságtételeit”.

Bajban lennék, ha ki kellene fejtenem, milyen román vallási hagyományról van
szó. A vallási toleranciára utalnak ezek a mondatok, és másutt Ferenc pápa utalt
a tordai országgyűlésre, a felekezeti türelemre – ebben azonban a román elem
nehezen található meg.

Azonnal ez után a zarándokló népről volt szó, Isten hívő, szent népéről,
amelynek gazdagságához tartozik ezernyi kultúra, nyelv és hagyomány. Ezt
követően olyan mondatok hangoztak el, amelyek világossá teszik, hogy a pápa
tudatában volt sebeinknek. Máriára hivatkozott, aki közbenjár, nemcsak
Fiánál, hanem valamennyiünknél, hogy ne engedjük, hogy elrabolják a
testvériséget olyan hangok és sebek, amelyek a szakadást és a szétesést
táplálják. A múlt bonyolult és szomorú történéseit nem kell elfelejteni vagy
letagadni, de akadályát sem képezhetik az óhajtott testvéri együttélésnek, sem
azt gátló ürügyet nem jelenthetnek!

Ízlelgessük egy kicsit ezeket a szavakat. Bonyolult és szomorú történések vannak
mögöttünk. Bonyolult, mert nehéz igazságot tenni és szomorú, hiszen ma is vannak
belőlük fakadó sebek. Ezeket nem kell elfelejteni, főleg nem letagadni!
Sajnos mindkettőnek vannak hívei, de ezt a törekvést a pápa elutasítja.
Ugyanakkor az öröklött sebek nem lehetnek akadályai a testvéri együttélésnek.
Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a megbékélési mozgalmunk egy évtizede
erre törekszik.

Az
a bizonyos együttélés, amiről a pápa beszél, adottság, mégpedig kényszerű
adottság. Erdélyben az együttélésnek évszázados hagyományai vannak, lehet
kiemelt szerepben az egyik vagy a másik nemzet, de az együttélés, a közös sors
nem szűnik meg amíg a két nép létezik. Elüldözhetők, kitelepíthetők, ahogy – ha
nem is teljesen, de majdnem – megtörtént ez a szászokkal. Ebből fakad a félelem,
hogy a többség a kisebbség felszámolására törekszik, illetve, hogy a kisebbség a
terület el, pontosabban visszacsatolására törekszik. Mindkét fél bizalmatlanul
néz a másikra.

Aki
zarándokol, az érzi, hogy arra kapott meghívást és ösztönzést, hogy másokkal
együtt járjon, és kéri az Úrtól a kegyelmet, hogy változtassa a régi és
mostani nehezteléseket és bizalmatlanságokat közösséghez vezető új
lehetőségekké. A zarándoklás azt jelenti, hogy kiszakadunk biztos és kényelmes
világunkból, és egy új föld keresésére indulunk, melyet az Úr akar nekünk
ajándékozni. A pápa – egy tömegeket mozgató zarándokhelyen beszélve az
együttélést zarándoklatnak fogja fel, egy „kissé kaotikus népáradatnak, ami a
testvériség igazi megtapasztalásává válhat, történelmet építő, mindig szolidáris
karavánná. A zarándoklás azt jelenti, hogy nem annyira arra figyelünk, mi
lehetett volna (de nem lett), hanem mindarra, ami vár ránk, és amit nem
halogathatunk. … És ez, fivéreim és nővéreim, a jövő közös szövésének kézműves
munkáját igényli. Ezért vagyunk hát itt, hogy együtt mondjuk: Édesanyánk,
tanítsd meg nekünk, hogyan varrjuk egybe a jövőt!”

Tehát tanításra szorulunk, és nem a pápa lép fel a katedrára, hanem
természetfeletti segítséget kér. De arról szó sincs, hogy erre, mint valami
sültgalambra várjunk. Elébe kell menni a dolgoknak. „Fivéreim és nővéreim,
- fejezte be a beszédet a pápa - ne felejtsük: aki kockáztat, annak az Úr nem
okoz csalódást! Járjunk, járjunk együtt, kockáztassunk, engedjük, hogy az
evangélium legyen az a kovász, amely képes átjárni mindent és megadja az
üdvösség örömét népeinknek, egységben és testvériségben!”

Jászvásáron máshol voltak a hangsúlyok, de azért előbukkant a minket most
kiemelten érdeklő kérdés:

„Örömmel
szereztem tudomást arról, hogy ezen a téren … vannak itt Moldovából érkezettek
is, sőt olyanok is, akik a Prut folyó túlpartjáról jöttek, csángó, lengyel és
orosz nyelvű hívők. A Szentlélek egybehív valamennyiünket, és segít, hogy
felfedezzük annak szépségét, hogy együtt vagyunk, találkozhatunk, hogy együtt
járjunk. Mindenki a saját nyelvét beszéli és a saját hagyományát követi, mégis
boldog, hogy testvérek között lehet”.

Sajnos itt érvényesül a hivatalos román felfogás, hogy a csángók csángóul
beszélnek, vagy legalábbis ekként is értelmezhető ez a mondat. A jövendő fogja
megmutatni, hogy megmarad-e legalább a havonta egyszeri magyar mise, illetve
gyakrabban is kerülhet-e sor rá, vagy pedig a pápalátogatásnak szóló kirakat
akció volt csupán.

A
beszédnek egy része összekapcsol a Csíksomlyón elhangzottakkal: „Nehéz dolog
együtt járni, nemde? Ajándék ez, amelyet kérnünk kell, kézműves munka, amelyen
dolgoznunk kell, és szép ajándék, melyet tovább kell adnunk másoknak”.
Megismétlem: kézműves munka, amelyen dolgoznunk kell! Bár minél többen
megértenék ezt a felhívást és tennének is egyet s mást a Kárpát-medencén belüli
megbékélés érdekében!

„A
gonosz megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt. Azt
akarja, hogy „elszakadjunk” másoktól és magunktól. A Lélek épp ellenkezőleg,
emlékeztet bennünket arra, hogy … létezik egy roppant erős lelki kötelék, amely
összekapcsol bennünket, egymáshoz „csatlakoztat” és támogat bennünket, és amely
erősebb minden másfajta összeköttetésnél. És ezt a hálót a gyökerek adják: annak
tudata, hogy egymáshoz tartozunk”.

Hogy hogyan és miképp, nem fejtette kik a pápa, de felidézett egy tanítást.
Egyszer Galaction Ilie nevű szerzetes találkozott egy remetével és azt kérdezte
tőle: mikor jön el a világ vége? A válasz meglepő: „Amikor nem lesznek
szomszédtól szomszédig vezető utak!”

A
napi sajtót olvasva, az az érzése az embernek, hogy többen vannak az utak
felszámolásával elfoglalva, mint azok kiépítésével. A gonosz itt van és megoszt,
szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt.

Balázsfalván a beszéd központja érthetően a hét püspök boldoggá avatása volt.
Ahogy Csíksomlyó ízig-vérig magyar, úgy Balázsfalva ízig-vérig román. A
szabadság, amelyről a mező a nevét kapta, a magyar királytól való szabadságot és
a császárnak való alávetettséget jelenti. 1848-ban és később 61-ben is
kézzel-lábbal tiltakoztak a Magyarországgal való unió ellen. Ferenc pápa egy
másfajta, spirituális szabadságról beszélt, illetve a szabadság hiányáról, ami
vértanúságra kényszerített hét püspököt is. Diktatórikus és ateista rezsimről
beszélt, és egy szóval sem tért ki arra, hogy az ortodoxia milyen mértékben
együttműködött a diktatúrával. Talán nem ezt vártuk, de érthető. Mintha a pápa
azt akarná, hogy nőjünk fel az irgalomnak arra a szintjére, amit például fogsága
alatt Iuliu Hossu püspök mondott: „Isten azért küldött minket a szenvedés eme
sötétségébe, hogy megbocsássunk és imádkozzunk mindenki megtéréséért.” Ki is
mondta, hogy ez mindannyiunknak szól: „Ez az irgalmas magatartás a
foglárokkal szemben prófétai üzenet, mert ma mindenkihez szóló
felhívásként hangzik el, felhívásként arra, hogy szeretettel és megbocsátással
győzzük le a haragot”. Talán a pápa nem is tudta, hogy mennyire időszerű és
milyen hihetetlenül nehezen megvalósítható, amit kér.

A
következő gondolat napjainknak egy másik feszültségpontját említi, ami csak
közvetve tartozik elemzésünk témájához. De a jelenség, amelyet Ferenc pápa
kárhoztat egyarát ártalmas magyarra és románra, ekként közösség képző erőnek is
láthatjuk. „Ma is megjelennek új ideológiák, amelyek lopakodva próbálnak
népszerűségre szert tenni és megfosztani népeinket legértékesebb kulturális és
vallási hagyományaiktól. Ideológiai gyarmatosító törekvések, amelyek nem
becsülik a személynek, az életnek, a házasságnak és a családnak az értékét …
arra ösztönzi az embert, hogy használja ki a többieket, és úgy bánjon velük,
mint puszta tárgyakkal. Olyan hangok ezek, amelyek félelmet és megosztottságot
keltenek, eltörölni és eltemetni akarják a legértékesebb örökséget, melyet ez a
föld világra hozott. Eme örökség részeként gondolok például az 1568-as tordai
egyezményre, amely büntetett minden radikalizmust, és Európában az elsők között
mozdította elő a vallási toleranciát.”

Végezetül elhangzott a felszólítás: „Harcoljatok, mint ezek a boldogok, ezek
ellen a most támadó új ideológiák ellen. Most rajtunk a sor, hogy harcoljunk,
ahogyan akkoriban őrajtuk volt a sor! Legyetek a szabadság és az irgalomtanúi,
tartsátok fontosabbnak a testvériséget és a párbeszédet a megosztottságokkal
szemben, erősítsétek meg a vér testvériségét, [a vértanúságból fakadó
testvériséget,] melynek kezdete a szenvedés időszakába nyúlik vissza, amikor a
történelem során egymástól elszakadt keresztények közelebb kerültek és
szolidárisabbá váltak egymáshoz!”

Lehet, hogy az én ismereteim hiányosak, de tudtommal ez a közeledés a magyar
katolikusok és a román görögkatolikusok között alakult ki, s jelezte ezt például
Márton Áron püspöknek azon igyekezete, hogy kinyissa a görögkatolikusok előtt a
római katolikusok templomait.

A repülőgépen
a romániai Mária Rádiótól Cristian Micaci, aki nevével
ellentétben magyar ember, azt kérdezte: Milyeneknek kellene lenniük a
felekezetek, különösen a katolikus Egyház és az ortodox egyház – a katolikus
kisebbség és az ortodox többség közötti kapcsolatoknak, a nemzetiségek közötti
kapcsolatnak, valamint a politika világa és a civil társadalom közötti
kapcsolatnak? Egy csomagban tudakolta tehát a kisebbség és a többség
kapcsolatát. Ferenc pápa szerint „mindig
közeledési folyamatot kell megvalósítani, mindig: a különböző nemzetiségek, a
különböző vallások, és elsősorban a két keresztény felekezet között… Ez az első:
mindig a kinyújtott kéz, a másik meghallgatása”.

A
sajtóbeszélgetés végén a pápa még a következőket mondta, amellyel
megörvendeztetett minden erdélyit: „Az időjárási körülmények miatt tegnap
autóval kell mennem: két óra negyven percen át. Isten ajándéka volt: csodás
tájat láttam, amilyet még sosem. Keresztülutaztam egész Erdélyen: lenyűgöző
szépség! Sosem láttam ehhez foghatót! És ma, amikor Balázsfalvára mentünk,
ugyanaz: gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű ennek az országnak a tája. Köszönetet
mondok az esőnek is, amely rákényszerített, hogy így és ne helikopterrel
utazzam, hogy közelebb kerüljek a valósághoz.”

Összefoglalva: ha valaki egyfajta magyar igazságtételt várt a pápától, hiába
várta. Ha viszont eligazítást, az út megjelölését remélte, az megkapta. A
látogatás jelszava, az együtt járás volt, ami igaz ortodox-katolikus
kapcsolatokra épp úgy, mint a román-magyar kapcsolatokra. A feladatot nem
könnyítette meg és nem is vette át tőlünk. Világossá tette, hogy egyfajta
harcról van szó, és azt is, hogy nem várható hirtelen nagy áttörés: apró,
kézműves munkára van szükség.

Ráduly Róbert Kálmán polgármester urat idéztem az elején. Hadd fejezzem be egy
ugyancsak tőle hallott dologgal. Amikor a helyi hatalmasságok (prefektus, megye
elnök, polgármester) köszöntötték megérkezésekor Ferenc pápát, a pápa hozzá
fordult és azt mondta magyarul: Isten hozott!

A
polgármester úr ezt magára a pápára vonatkoztatta. Számomra ez annak a
bizonyítéka, hogy a pápa a román szervek minden mesterkedése ellenére pontosan
tudta, magyar környezetben van Csíksomlyón. Szavait ennek fényében kell
értelmezni.

Surján László