„Két költő, két szív, egy család. Egyazon hazáért dobognak. Csupán néhány szívverésnyire tőlünk, s még annyival sem a megtalált Istentől."- Tamási Orosz János írása.
"...a
történelmet
vonszoljátok..."
Turbók
Gyula
és Turbók
Attila
kézszorítása
A
költői és
nemzedéki
összekapaszkodás ritkán
olvasható
mesteri eredménye
a „Könyörgés
a
megtalált Istenhez”
(Hét Krajcár
Kiadó) címen
föllelhető
verseskötet – Turbók
Gyula
sok évtizede
lappangó,
többségében most
először
olvasható hagyatéka,
fia, Turbók
Attila
édesapjához szóló
írásainak
foglalatában. Aki
maga is
költő, első
kötete sok
évtizede látott
napvilágot, már
amennyire az
akkori idők
annak
nevezhetőek, majd
hosszú időre
elnyelte a
lapszerkesztői,
újságírói munka
robotja, hogy
bő évtizede
újra publikálja
versremekeit.
Örökségét sohasem
cserbenhagyva,
erre nem
csupán az
apai életmű
írásaiban
állandóan tapasztalható
tisztelete,
hanem már
említett első
kötetének
címválasztása is
vélhetően
amolyan „ráutaló”
gesztus: Turbók
Gyula két
nemzedéki
antológiát is
megjelentetett
Június címmel
(1941 és
1942
könyvnapjaira), így
hát
kézenfekvőnek tűnik
Turbók Attila
évtizedekkel
későbbi – és
immár
évtizedekkel ezelőtti...
- első
kötetének címe:
Július.
Folytathatnánk
itt, de
mindenképp
szükséges kitérőt
tennünk. Költői
és nemzedéki
összekapaszkodásról
írtam fentebb,
ám
pontosítsunk: egy
személyes,
példamutató és
példaértékű
történetet takar.
Azon kivételek
egyikét, mely
egy szomorú
szabályt
erősít: a
mindenkori
kortárs irodalom-
és
művelődéstörténet hajlamos
saját
dimenziójából ítélni,
rekonstruálni.
Valamely korra
visszatekintve
az annak
felszínén érzékelhető
egymásnak
feszülésekből alkot
képet, építi
föl, rekonstruálja
a kor
irodalmi
teljesítményeit; feledvén,
hogy a
nagy viharok
örvényei mennyi
értéket
szippantottak be
iszapos
mélységeikbe – létrehozván,
a történelmi
változások
ciklusainak ritmusához
igazítva, az
elsüllyedt
nemzedékeket. Az
arctalan
halottakat. Akiknek
arcot az
utókor már
csak egy-egy
véletlennek
köszönhetően ad.
Mire gondolok?
Hadd világítsak
rá egy
ennél is
pontosabb apró
történettel.
Néhány
hónapja, fél
éve talán,
Pásztor
Béla eddig kiadatlan
versgyűjteményének bemutatóján
jártam. Szép
este volt,
s szolgálni
fogja
remélhetőleg Pásztor
Béla újabb
fölfedezését;
mert ez
olykor, húsz,
negyven
évenként mindenkivel
megesik, de
jó lenne,
ha kapaszkodót
is találna
az emlékezet
néhány új
hajtása –
rögzítettem akkor
meglehetősen
rapszodikusan vezetett
naplómba. Nos,
lapozgatván a
kötetet,
ráfutott a
szemem
Benjámin László
régről oda
emelt
visszaemlékező soraira
(Benjáminnak
amúgy, mielőtt
minden lezúdul
a fürdővízzel
együtt, érdemes
lenne eltűnődni
a Tengerek
fogságában
című kötetén),
nos, Pásztorral
kapcsolatban
Govrik Elemért
említi, aki
egyébként
karpaszományos tizedesként
esett el
1942-ben (vagy
43-ban, ha
más forrásba
lapozunk bele)
s Benjámin
– persze
korábban -
Govrikkal
küldte el
néhány versét
Pásztornak.
Nos, a
lényeg: sok
évtizeddel
ezelőtt megemlítettem
Govrik nevét
Vas
Istvánnak, mert akkoriban
került kezembe
a kötete,
föltűnt a
versek jó
minősége, s
ha már
hosszasabb
dialógusba keveredtünk,
egy hirtelen
ötlet kapcsán
megkérdeztem:
az Egy
szerelem három
éjszakájának
egyik mellékalakja
nem lehet
Govrik? Vagy
nem tudta,
vagy újabb
köröket akart
velem futtatni,
vagy csak
bosszantotta,
hogy valóságos
személyekkel
akarom kitölteni
s így
kisebbíteni az
ábrázolt drámai
jelenet
lényegét, no,
nem bonyolítom,
a lényeg
itt az,
hogy kis
tűnődés után
azt mondta,
lehet, de
lehet Pásztor
Béla is
– kérdezzem meg
Hubayt.
Akivel jóval
többet
beszélgethettem, szerencsés
voltam, de
meglehetősen
szívélyes volt
ő is,
hiszen sokáig
közöttünk
maradt, de
ezt valahogy
soha nem
jutott eszembe
megkérdezni.
Így a
konkrét kérdésemre
nincs konkrét
válaszom, csak
azt tudom
elmondani az
említett
kirakós játékról,
hogy a
máig tartó
huszadik század
magyar
költészetének első
világháborújából
sok, túl
sok hősi
halottat
tarthatunk nyilván.
Hatalmas volt
a
véráldozatunk. Ki
ilyen, ki
olyan nációból.
A második
világháború
alatt volt,
aki
karpaszományosként, s
volt, aki
munkaszolgálatosként
vesztette el
az életét,
ugyanazon
baráti társaságból,
ugyanazon
véráztatta időben,
s egyazon
por lepi
be életük,
személyiségük
konkrét tényeit,
sorsukat az
ezen vagy
azon oly
szívesen
pörlekedő utókor
elvonatkoztató
emlékezete. S
vegyük hozzá
a világégések
utáni
veszteségeinket; a
húszas években,
a negyvenes
években, az
ötvenhatos
forradalmat követő
fél évben,
s – messze
nem végül
- a „puha
évtizedek”
súlya miatt
(akár csak
belső
emigrációba) eltűnő
nemzedékek
hiányát. Ki
fogja
megrajzolni az
ő
arcvonásaikat? A
szinte
másfél-két évtizedenként
fölbukó
elsüllyedt nemzedékekét?
A
kérdés
jelentőségét ez
a pillanat
is aláhúzza:
itt állunk
Turbók Gyula
írott és
fotografált
arcképe előtt,
mely egyszerre
elevenedik
majdhogynem végtelenített
filmmé, és
merevedik ki
sárguló, fakuló
polaroidként.
Mert pillanatok
peregnek le
előttünk, olyan
villanások,
melyekről egyenként
is alig-alig
tudunk, de
akár
évtizedenként képesek
vagyunk arról
a korábbival
ellentétes
könyveket, nézeteket
tükröző
véleményalkotásra. Pedig
a sajátunk
helyett –
legyen az
bármennyire
távlatos, empatikus,
kiérlelt –
elegendő lenne
közelebbről
szemügyre vennünk
a vizsgált
kor fiatal,
küszködő
robotosait, akiknek
mindig nehezen
megvívott
csaták közepette
kellett
dönteniük a
körülöttük
összecsapó világnézetek
értékei és
értéktelenségei
felől; saját
életáldozataikat,
sikereiket és
kudarcaikat
rögzítették írásaikba,
tevékenységükbe,
végső
szembenézéseikbe. Mint
költőnk, aki
1919-ben
született, Ady
halálának
évében, s
akinek sorsa
szinte
beteljesítette mindazt
a jövendölést,
mit Adytól
még ma
is
elvitatnának, kétségbe
vonnának. De
versei arra
is
följogosítanak bennünket,
hogy Turbók
Gyulát
Ady-követő, őt
mélyen értő
s általa
mélyen
megérintett költőként
fedezzük fel.
Mert
fölfoghatjuk, definiálhatjuk
költői
hatásként is
ezt a
négy sort:
„Halál-ösvényen
sírva
szánom /
Magam
s anyám,
ki
fényre bontott
/ S
az
örök rendben
megmutatta
/ a
temetőt
s a
horizontot...”
Ám, ha
eltűnődünk
azon, hogy
ezt a
verset a
negyvenes
években írta
egy húszas
éveiben járó
fiatalember, a
második
világégés közepette,
akkor ez
már
sorsparafrázis – hazáé,
nemzeté, alkotó
erőé. Tovább
lapozván,
haladván, olvasván
a sorokban
és a
sorok fölött,
között, egyre
több jelzős
szerkezet,
metafora, témaválasztás
jelzi számunkra
azt, hogy
joggal élhetünk
az említett
gyanúpörrel –
költőnk bár
meg-megérint
egy-egy Ady-hangsúlyt,
de körbe
építi azt
saját korának
nem változott
hangulatával;
mondhatnánk, hogy
Adyval pöröl,
ha kell,
Ady ellen
is, a
hazáért: „A
szent
gyökér, terpedjen
tisztán
szét a
földben,
/ hogy
egyszer,
ha söpör
nyugat,
s fojt
dudva,
gyom: /
meg
tudjunk állni,
új /
kalászok,
mi –
a régi
ugaron.”
- írja,
mert „ezerszer
jaj
nekünk, ha
a /
vihar
ma és
holnap
közt hazátlanul
talál”
(Üzenet egykorú
társaimhoz).
S talán
fel sem
kell hívnom
a figyelmet
a cím
nyilvánvaló
áthallására, az
üzenet
aktualizálására; s
a közismert
Ady-versben
megnevezett hónapra:
június.
De bízvást
menjünk ennél
tovább, vessük
össze a
két vers
néhány sorát:
„Bár
zord a
harc,
megéri a
világ,
/ Ha
az
ember az
marad,
ami volt:”
- így
Ady, s
a tanítást
az újabb
történelmi
vihar magjában
imigyen ismétli
Turbók: „Tán
a
züllött emberiség
utolsó
/ roncsa,
láng,
mely nemsokára
ki
fog hunyni,
/ tán
az
eljövendő dúsabb
/
idők előharcosai
vagyunk
mi.”
Még
hosszan
szemelgethetnénk a „negyedszázad
élet”-ből
fakadó versek
véseteit, de
– mint mindig
– most sem ezt
téve inkább
arra biztatnék
minden
verskedvelő olvasót,
minden
szöveggyűjtemény-szerkesztőt, hogy
fedezzék föl
ezt a
nagyszerű és
mindenek előtt
a magyar
múzsába
kapaszkodó költőt.
Markoljunk bele
nemzetféltő
érméibe: „a
múlt
ma száz
jövővel
felér”; „századok
gerince”;
„ezt
a bölcsőt,
ezt a
földet,
/ ezt
a
tájat kergetem”;
„sorsod
ezeréves hegyét”;
„menni
Napkeletre”; „csak
magyarul
szólva”; „új
jövendő
épül /
történelmi
nyárban”;
„magyar
nép, benned
érik
az öröklét”.
Hazáját,
múltját, a
nemzet
gyökereinek a
mélységekben
összeérő, egymásba
kapaszkodó, a
hajszálaktól az
ezeréves
tölgyek lombkoronájáig
futó
rezdüléseket értő
s magába
szívó
költészetről van
szó; ami
megfelel ugyan
a kor
kihívásaiból
fakadó elvárásoknak,
ám azt
sokkal
erőteljesebb eszközökkel,
sajátosan
egyedi költői
világ
megteremtésével vonultatja
föl. S
van két
monumentális
vers a
gyűjteményben, melyek
semmiképp sem
elhanyagolhatóak –
beleillenek a
magyar
költészet évszázadait
átfogó
reprezentatív gyűjteményekbe.
Ahogy
rövidebben mondani
szokták:
mindenkori antológia-darabok.
Ilyen
a Véres
szakadék –
olyan,
háromszázötvenhat sorból
álló éposz,
melyből formát
és tartalmat
egyaránt
tanítani lehetne,
kellene. Önmaga
addigi költői
útjának
összefoglalása, nem
annak szánt,
de a
sors akarata
miatti mintegy
záróakkordja;
egy megszemélyesített
nemzet ezer
esztendős
kálváriájának méltóságos –
s egy
himnikus fohász
fortissimójába
csapó -
pannója. Életrajz,
korrajz,
sorskörkép. Sorait
minden apró
részletbe
menően kibontani
itt nem
áll módunkban,
de mindenképp
utaljunk a
formaválasztás
tudatosságára: a
magyar
költészet klasszikus
felező
tizenkettese kizárt,
hogy ösztönösen
párosult a
bujdosó – avagy
talán keserves
- énekek
hangjával. A
gondolkodásában,
fölismert
identitásának erőteljes
kifejezésmódjában
félreérthetetlenül
valló költőről
már szóltunk;
itt, a
Véres szakadék
kapcsán tegyük
hozzá, hogy
a magyar
költészet
hagyományaiból bátran
merítő, azt
biztos kézzel
alkalmazó, „verstechnikai”
értelemben is
kiforrott
költőre lehetünk
büszkék Turbók
Gyula
személyében. Másik
antológia-darabja
e gyűjteménynek
az E
napon
kezdem címet
viseli. Egy
ma is
aktuális intő,
figyelmeztető,
fölemelt ujj
lenne ez,
ha szoborba
kellene
öntenem; rávésve
az óvó
sorokkal.
Alcíme egy
dátum: 1944.
március
19. Magyarország
német
megszállásának napja. „...ilyen
hajnalunk
még
nem volt,
/ ily
reménytelen
tíz
évszázad óta,
/ így
nem
csapolták még
meg
ereinket /
s nem
ütött
ránk ily
dühvel
Európa.” -
olvashatjuk a
költeményben s
akár láthatjuk
magunk előtt
azt a
hajnalt, a
dübörgő
Tigriseket, a
csikorgó
lánctalpakat, s
akár magunk
is
végiggondolhatjuk e
szűk fél
évtizedet
Telekitől Kállayig.
De ne
zökkenjünk át
Turbók
invitálását elfogadván
sem a
történelem
útvesztőibe, bár
a meghívás
beavatásszerűen
sürgető; az
identitásában
és verstechnikai
eszközeiben
érett, magabiztos
költő itt
vátesszé lép
elő; így
intézi
intelmeit a
versben fiának,
bölcsője fölé
hajolva. „Csak
magyar
légy, nem
több,
de kevesebb
se, /
ha
több vagy,
talán
árulóvá züllessz,
/ ha
kevesebb,
elhullasz
térdre
esve /
és új
bitangság
lesz,
ami körülvesz.
/
Idők fölött
és
századokon túlra
/
nézőn légy
magyar,
ki végre
messze
lát, /
kit
nem kötnek
e
korhoz semmi
durva,
/ jelvényes,
őrült,
csip-csup komédiák.”
S a
vers
záróakkordja egyben
jóslattal
fölérő nyitány;
számvetés bár,
de intő
számonkérése a
talán újra
utat
tévesztőknek: „sorsunk
hogy
tűrt, sírt,
remegett,
félt
sokat /
és
elbuktunk, mert
másokban
kerestünk /
magyart-emelő
új,
roppant célokat.”
Személyes-
és nemzetsorson
átszűrt,
megértett és
továbbadott
tanulság, mely,
persze, szűrlet
az addigi
versekből
megismert alkotó
súlyos, önmagát
tudatosan építő
immár
életművéből – s
benne, emeljük
ki ismét,
két nagyon
fontos verset
köszönhetünk e
kötetnek. Ám
mindeddig csak
érintőlegesen
beszéltünk a
csapatépítő
szerkesztőről, a
tőle szellemi
karnyújtásnyira
lévő alkotók
megszólítójáról.
Két említett
antológiája
további irodalomtörténeti
utazást kíván,
von maga
után, mert
aligha
kétséges, hogy
így együtt
megjeleníteni
azt az
elsüllyedt nemzedéket,
melynek
kiemelkedőbb – szerencsés
túlélésük
folytán Turbóknál
kicsit
ismertebb – alakjait
is lassan
már elfedi
a könyvespolcok
fölött szálló
por. Elég
csak átfutnunk
a neveket
– 1941-ben
ifj. Ambrózy
Ágoston,
Békeffy Gábor,
Dobozy
Imre, Puszta
Sándor,
Rolla Margit,
cserei
Szász László,
Taksonyi
Pál, majd
1942-ben
Békeffy Gábor,
Dobozy
Imre, Erdélyi
József,
Gesztelyi László,
és
Taksonyi Pál –
ahhoz, hogy
lássunk néhány
hiátust mai
tudásunkban. S
a kör
bővíthető; hadd
adjak ezért
arra is
magyarázatot, miért
szőttem ide
a persze
tartalmában is
fontosnak
gondolt történetemet
Govrik
Elemérről. Nos,
bár az
együtt „röpülés”
nem feltétlenül
jelent
személyes barátságot,
ám a
többszöri
azonos lapszámon
belüli
együtt-publikálás akár
ennek
kutatásához is
fölsejtet egy
ajtót. Ami
a Napkeletből,
Tormay
Cecile folyóiratából
nyílik a
ma irányába;
abban ugyanis
több alkalommal
is egyszerre
találhatóak meg
Turbók Gyula
és Govrik
Elemér versei.
Ki tudja,
Vas Istvánt
talán
mindkettőjükről kérdeznem
kellett
volna...
Nem
úgy Turbók
Attilát, e
kötet
közreadóját, aki
azzal teszi
teljessé
édesapja előtti
főhajtását,
hogy – a
gondosan megírt,
pályaívet
bemutató bevezető
esszén túl
– csokorba
gyűjtve mintegy „kései
koszorúként” a
kötetbe helyezi
saját,
édesapjához írt
verseit.
Meglepetést nem
okoz, eddig
is tudtuk
költészete
értékeit, jómagam
a megjelenés
pillanatától
birtoklom 1975-ben
megjelent első
kötetét, ez
úton is
fölhívom a
figyelmet (nem
először teszem)
a már
abban olvasható
Földem című
versre, amely
mindenképp
kiemelt figyelmet
érdemel,
mondjuk, a
hamarosan
kezdődő emlékévben.
Teszem ezt
azért is,
mert mostanában
emlékévek
jöttek s
mentek, megannyi
alkalom
adódott, ami
figyelmet
irányíthatott volna
Turbók Attila
itt és
máshol
olvasható apa-verseire.
Gondolok itt
a
Kommunizmus Áldozatainak
Emléknapjára
akár, melyen
(melyeken) mind
a mai
napig
méltatlanul kevés
szó esik
az árván
maradtakról.
Akikről, személyes
sorsára
vetítve, vagy
inkább abból
kivajúdva, így
írt s
ír Turbók
Attila: „Hazám
/
kiporolt szőnyeg
/
Európa udvarán.
//
Lánctalpak gyorsírását
/
betűzöm a
porban.”
De akár
a teljes
itt közölt
ciklus
megérdemelne egy
válogatást, apa
és fia
páros
repülését, az
említett
évfordulók kiadványainak
sorában – így
a Vakondnyár
(1946-1956),
mely folytatás
és felelet
a fentebb
általam kiemelt
két Turbók
Gyula nagy
lélegzetű
versre. Summázzuk,
éreztessük ezt
egy szűkebb
részlettel: „Germán
bilincsek,
írtad
egykoron, /
végső
ítéletként a
romokon,
/ nem
tudhattad
még,
csak a
csizma
más, /
az
önkény mindig
vér
és agymosás.”
Felizzó,
parázsló vers,
ítélete átég
minden koron,
a halottnak
s a
holtaknak szóló
számadásában a
fiú keserűsége
talán erősebb,
mint az
édesapa
pusztulásban is
reményt üzenő
biztatása. De
érthető ez,
hiszen mennyien
pusztultak el
a holnapért
– s vált
volna valóban
értelmetlenné a
tett? „Százezrek
hallgattak,
vak
milliók. /
Ricsajban
kelt
tészta, szunnyadt
a
nép. /
Szobrok
öntődtek, csizmának
valók.
/ Három
rámába
feszült ezer
év.
// Mértéke
vesztett
gőg és
gyűlölet
/ harsogta
fennen,
övé a
jövő.
/ Emberöltővel
korábban
vetett /
termést
kaszált az
ál-szántóvető.”
- csattan
az asztalon
a vers
ökle, melyet
nem nyit,
nem old
békévé talán
semminő
emlékezet.
Ha
kívülről nézzük
azt, amelynek
persze jócskán
közepén állunk
magunk is,
ki-ki eltérő
úton érkezvén
e Krétakörbe,
akkor válik
igazán
izgalmassá két
szellem, két
lélek, két
szív
intertextuális kézszorítása. „Koncot
rágó
küzdők zsivaja
tombol”,
így az
apa, „unokáik
ma új
vagyonért
ácsingóznak”,
triumfál a
fiú. „Divatos
jelszavak,
hazug,
hamis strófák:
/ ez
gyilkolt
minket és
sok
alávalóság” olvassuk
ott, s
folytatja az
itt: „Ez
már
csak ország,
nem
haza, /
érdekek
bomlott halmaza”.
S a
személyes
én-ek legszemélyesebb,
legbensőbb
dialógusa: „Mint
kitépett
szív, a
föld
úgy nyög,
pereg.
/ Veled
akartam
élni itt,
csak
veled.” -
szól az
édesapa élettől
szóló
búcsúverse, s
felel a
fiú: „Vagyok
veled,
csak így
lehet,
/ édes
testvérként:
gyermeked.”
Két
költő, két
szív, egy
család. Egyazon
hazáért
dobognak. Csupán
néhány
szívverésnyire tőlünk,
s még
annyival sem
a megtalált
Istentől.
(Turbók Attila,
Turbók
Gyula: Könyörgés
a
megtalált istenhez.
Hét
Krajcár Kiadó,
2018).
Tamási
Orosz
János