A Magyar Hírlap 1930. június 5-én így számolt be a parlament június 4-ei ülésén elhangzottakról
Visszapillantó
Béke, szerződés, törvény
A
Magyar Hírlap 1930. június 5-én így számolt be a parlament június 4-ei ülésén
elhangzottakról:
A képviselőház szerdai ülésén napirend előtt gróf Apponyi Albert és Farkas
István kértek szót. Népes padsorok előtt állt fel Apponyi Albert s kifejtette,
hogy van egy törvény, amelynek hivatalos kiadványa a törvénytárban
gyászszegéllyel jelent meg. Erről a törvényről óhajt a képviselőház összes
polgári pártjainak megbízásából néhány szót elmondani ma, amidőn elérkezett a
trianoni békeszerződés aláírásának tizedik évfordulója. Béke, szerződés,
törvény! Ahány szó, annyi belső valótlanság.
A béke csak annyiban van meg, hogy megszűnt a háborús öldöklés, de hol van a
kedélyeknek, a lelkeknek belenyugvása?
A szerződés annyiban van meg, hogy egymással szembenálló felek kötötték, de hol
van az egyik oldal beleegyezésének szabadsága?
Csak annyiban törvény, hogy becikkelyezték, de hol van a törvényjavaslat
lényege: a nemzeti törvényhozói akarat szabad megnyilvánulása? Formailag törvény
ez, valójában azonban kikényszerített diktátum.
Azt nem érhették el ellenfeleink, hogy meglegyen ennél a jog tulajdonképpeni
tartalma is: az erkölcsi igazság, mert azt Trianon teljésen nélkülözi. Ez a
békeszerződés nem állja meg a helyét a történelem ítélőszéke előtt. Legmélyebben
sújtotta azt a nemzetet, amely valamennyi között a legkevésbé volt felelős, mert
hiszen nem bírt teljes függetlenségének önrendelkezésével.
…
A képviselőház zajos ovációval fogadta Apponyi beszédét és utolsó szavait
felállva hallgatta végig. Ugyancsak lelkesen fogadta a baloldal a következő
szónokot, Farkas Istvánt, aki kifejtette, hogy a szociáldemokrácia ellensége
minden háborúnak, és ellenezte 1914-ben is a háborút. A trianoni szerződést nem
tartják szerződésnek, mert nem a népek önrendelkezési joga hozta létre.
A szociáldemokrata párt ismételten állást foglalt már a trianoni
békeszerződésekkel szemben. Már 1923-ban kimondta a pártválasztmány, hogy a
trianoni békeszerződés revízióra szorul az önrendelkezési jog alapján.
Nyolcvankilenc évvel később egyrészt irigykedve olvasom, hogy a jobb és baloldal
lényegében egy hangon tudott beszélni Trianon kérdéséről. Másrészt szomorúan
állapítom meg, hogy a történtek igazságtalan voltának hangoztatásán túl mást
egyik szónok sem tudott mondani. A tizedik évfordulón még talán volt realitása a
történelem ítélőszékére hivatkozni, bármit is jelentsen ez. Ma már elég
világosan láthatnánk, hogy ebbe az ítélőszékbe senki nem ül be, nemhogy
bármiféle ítélet születnék. Épp ezért mélységesen szomorú, hogy bizony ma is
vannak, akik képtelenek kimozdulni az akkor még jogos, de ma már igen-igen
felelőtlen és bűnös sültgalamb várástól.
Az
nem baj, ha június 4-én valakinek eszébe jut a 17 éves József Attila
verspróbálkozása: „Szép
kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége /Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! /
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! /Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”
Az viszont tragédia, ha június 5-én nem jut
eszébe a felnőtt költő üzenete: „A
harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre
közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Ha
pedig nem kevés, nincs erkölcsi jog, nincs idő sem sültgalambra várni. Csoda,
hogy száz év alatt meg tudott maradni a szétszakított magyarság. De ha nem
rendezzük közös dolgainkat erre nincs további garancia. A megmaradás érdekét
szolgálja, ha a nemzetünk határmódosítás nélküli újraegyesítésén dolgozunk. Aki
ez ellen tesz, vagy aki ennek érdekében semmit sem tesz, voltaképp sírásónk. De
feleslegesen ássa a sírt: nem fekszünk bele. A nemzet él, és élni akar. Ahogy
Bartis Ferenc mondta: „és mégis élünk...”
Surján László