„...nekünk történelmi érdekeink fűződnek ahhoz, hogy olvassunk minél több Filep Tamás Gusztávot."- Tamási Orosz János írása.
"...elmehetnék. Minden visszatart..."
Filep Tamás Gusztáv Ligeti-monográfiájáról
Kezdjük egy komolytalannak tűnő játékkal: mi az eltérés az „érdekei” és az
„érdemei” szavak jelentése között? Persze, ezt mindenki tudja, ám most
gondoljunk bele: akár rossz szájízt, kellemetlen érzéseket is kelthet az
olvasóban az, ha valakiről azt olvassa: csupán egyéni érdekei vezették,
motiválták közösségi cselekedeteiben. Árnyékot vet arra, mindenképp. Ám ekkor
érkezik a szakmai munkásságára jellemző precizitással Filep Tamás Gusztáv,
kinek másfél évtized alatt nagyon jelentőssé érett művelődéstörténészi
munkásságát szinte beárnyékolja az egyre szélesebb szakmai körökben terjedő
anekdotahalmaz, melyek szinte mindegyike egy-egy általa elhelyezett lábjegyzet
értékéről szólnak. Helyi- és egyetemes értékéről egyaránt. Amiben persze az
anekdotikus az, ahogyan komplett kötetkéziratokat, hosszú tanulmányokat képes
hevesen visszatartani a nyomdába adástól mindaddig, amíg egy-két lábjegyzet
pontos, precíz, s legfőképp ellenőrzött összevetése az eredetivel meg nem
történik.
Bár
a mód lehet anekdotába illő, de akár még épp az ilyen történetek is növelik
Filep munkáinak jelentőségét, megbízhatóságát, ami a tudományos továbbgondolás
alapvetése. Mert, bár ez mostanában mintha egyre kevésbé lenne elfogadott
alaptézis, szögezzük le: a történész nem véleménycikkeket ír. S Filep
lábjegyzet-almanachjai is erről szólnak – egy-egy megjegyzés sokszor épp a
korábbi hivatkozások félreértelmezéseit korrigálják, s a legjobb esetben is
olyan enciklopédikus tudás, ismeret forrását mutatják meg az olvasónak, amelyért
aligha lehetünk általában sem eléggé hálásak.
Miképp szerzőnknek sem, s térjünk rá végtére is most tárgyalt könyvére: a
Ligeti Ernőről szóló monográfiájára (Ligeti Ernő – Egy urbánus
transzszilvanista). Filep régi vesszőparipája ez, ha szabad így mondanom,
magam vagy három évtizede hallottam erről első ízben, de hát mindig volt úgy
húsz-harminc könyvterve, s mindig dolgozott valamelyiken (vagy valami menet
közben adódott érdekességen), így a Ligetire mindeddig nem került sor. Bevallom,
nem is dörömbölt bennem valami nagyon erős hiányérzet, úgy voltam vele:
ismerjük, az erdélyi magyar szellemi élet szorgos alakja, szerkesztő, közíró,
több műfajban kísérletező alkotó, több meghatározó erdélyi műhely (mint az
Erdélyi Szépmíves Céh) egyik alapítója, tagja a Helikon közösségének, lapokat „gründolt”,
újságíró szervezet ügyvezetője; s lényegében mindent megírt a Súly alatt a
pálma címen közölt könyvében. Ám korántsem mindent, s ami abban olvasható,
az is kiegészítésekre szorul, tudhatjuk most meg Fileptől, mert „Ligeti e
könyvében túl sokszor hagyatkozott az emlékezetére, sok forrását nem tudta újra
föllapozni”. Ezért annak új kiadásában feltétlenül „lábjegyzetben” kellett
volna „javítani az eredetiben tévesen vagy „elkenve” közölt bibliográfiai
adatokat”. Ám ezt egy elhamarkodott új – jegyzeteletlen – kiadása hosszú
időre lehetetlenné tette, sajnálkozik Filep, de bennünket épp ez a megjegyzés
közelít újra a szerző alapos, tényeket és történéseket részletgazdag
áttekintéssel összevető munkáihoz. Melyeket ugyanakkor úgy olvasunk, meglehet,
én vagyok így ezzel, hát úgy olvasom, hogy azon kapom magam: a tárgyalt kor
részeseként élem át mindazt, ami Ligetivel és Ligetiben történik – ám pillanatra
sem felejtvén azt, honnan pillantok bele a lapokba.
És
hadd beszéljek erről, mert hát e pillanatban nem feltétlenül Ligeti Ernőre
hívnám föl a figyelmet, de remélem, hogy nem is kell különösebben nógatnom
senkit erre. Elengedhetetlen ismeretanyaghoz juthatunk e kötetből (is) ahhoz,
hogy friss képet alkossunk a két háború közötti erdélyi magyar kulturális
életről, annak nehézségeiről, napi szintű kataklizmáiról, a megmaradásért vívott
küzdelem ezerarcú csatáiról. Ezeket Filep oly tárgyszerű vizsgálattal követi,
szálazza, boncolja a kisebbnek látszó eseményeket, helyezi-rendezi azokat a
korszak átfogó értelmezési struktúrájába, hogy mindennek lényegét szinte
észrevétlenül szívjuk magunkba. Mert egész egyszerűen föleszmélni sincs időnk
abból a sodrásból, ami magával ragad bennünket. Regény, de mégsem, hiszen
életrajzi adatok datálása, soron s nyomon követése. Életrajz hát, no de ami
közben megtörténik a főszereplővel, az a történelem a maga szikár valóságában –
s nem az a történelem, amiről szeretünk úgy beszélni, csak jóval később történik
meg, hiszen a kortárs előtt nagyon sok az ismeretlen tényező. Ám vannak mégis
olyanok, s mindig vannak, akik valóban a történelem ütőerén tartják kezüket,
tekintetüket, miközben mint rög ott vergődnek abban az ütőérben. Bocsánat, nehéz
metaforák nélkül definiálnom egy olyan könyvet, amely regényes életrajz,
életrajzi regény, s maradván a műfaji meghatározásánál, nem egy életmű, hanem
egy élet monográfiája. Olyan súlyos izgalmakat tartogatván, amit címszavakban is
nehéz belefoglalnunk egy recenzióba. Született 1891-ben – azon nemzedék tagja s
alkotó résztvevője tehát, aki ismeri a háború borzalmait, annak idegsokkját,
maga is elszenvedője; majd kisebbségiként küzd kultúrája, nyelve megmaradásáért,
szellemi autonómiájáért, egy olyan szorításban, mely távolabbról nézve
felfejthető, vizsgálható, ám a lélek, a szív mélyén , a szellem belső
autonómiájában föloldhatatlan. Zsidó származású, ám, mint írja, „erdélyi
ember vagyok, nyíltan vállaltam a magyar sorsközösséget, nem bújtam más népiség
szárnya alá”. Nem bújt, de tébolyok idején nehéz is bárhová bújni – Ligetit
végül már Budapesten, 1945 január 10-én egy védett házból hurcolják el a
nyilasok, hogy agyonlőjék őket a Liszt Ferenc téren. Ember, te tetted ezt,
mondhatjuk keserűen, s még csak nem is ez a korregény páratlanul izgalmas része.
Hanem ha az: hogyan érkezik el ez a végkifejlet? Hogyan kommentálódik egy olyan
közíró észrevételei által, aki a kor változásaira reflektálva ír a demokrácia
kiüresedéséről, megvalósíthatatlanságáról, hiszen „pszichológiailag nem
elégítheti ki” az elitet; górcső alá veszi a diktatúrák kialakulásának
realitását, mi több, annak a tömegek általi kifejezett elvárását; a pártok és
párttöredékek koalíciójából alakult pártok kompromisszum-kényszerét, mely nem
hozhat létre valós társadalmi fejlődést; de szembenéz az európai nemzetek
egységének lehetőségével; izgalmas kordokumentum, visszatekintés: esszéi
elevenen világítják meg számunkra a kor világ-, magyar- és kisebbség-politikai
lehetőségeit, fokozatosan kialakuló kényszerpályáit – és, mint föntebb
említettem, meglehet, nem csak én érzem magam úgy sorai olvasása közben, hogy
napjaink konfliktusai fölött késztet tűnődésre egy hatvannégy éve halott,
ráadásul sokak számára ismeretlen erdélyi közíró. Akiről azonban ezt állítani
recenzensi teatralitás. Beismerem. Hiszen Kántor Lajos mégis csak
azt írta Ligeti Ernőről: „Ideje elmondani: Ligeti Ernő az erdélyi magyar
irodalom Radnótija volt.”
De
hadd szóljak arról is, korántsem végezetül: a kötet – és általában Filep
munkásságának – hatalmas előnye a nyelv olykor szépírói eszközkezelése. Irónia,
humor lengi be; természetesen kizárólag az erre alkalmas szövegkörnyezetben;
esetenkénti szarkazmusa pedig frenetikus módon villantja ki a textusok
szőtteséből olykori éles magánvéleményét; azzal a bölcs derűvel enyhítvén, mely
e kötetben, tárgyával soha nem kerülve ellentmondásba, talán minden korábbinál
erősebben van jelen. S teszi azt letehetetlenné, tudatván ismét velünk:
megoldást mindig a lehetetlen ad s vesz. Két szó eltérésével kezdtem, adós
maradtam ezzel eddig, nem véletlenül, nos, Ligetiről írta egy kortárs méltatás,
hogy „történelmi érdekei vannak”. Filep azonban lábjegyzetben helyesbíti,
kikövetkeztetvén az eredeti megjelenés szövegkörnyezete alapján, hogy helyesen
úgy olvasandó: „történelmi érdemei vannak”. Mert nyilván nyomdahiba
történt. (És a nyomda ördögének keze mindenhová beteszi a lábát, ezt jól tudjuk,
bizonyításként lásd Filep könyvének azon bekezdését, annak második sorát,
amelyben az itt tárgyalt korabeli sajtóhiba történetét tárja föl. A zárójel
bezárása előtt általam kéretik ideképzelni az ismert mosolygó fejet...)
Mivel zárhatnám másképp, ha nem azzal: nekünk viszont történelmi érdekeink
fűződnek ahhoz, hogy olvassunk minél több Filep Tamás Gusztávot. Abban, hogy ezt
tudatosította bennünk, mint e Ligeti-monográfiával is, Filep történelmi érdemei
immár elvitathatatlanok.
(Filep Tamás Gusztáv: Ligeti Ernő. Egy urbánus transzszilvanista. MMA Kiadó,
2019)
Tamási Orosz János