"Hogyan ébredtél annak tudatára, hogy tetteidért felelős vagy? Hogyan tudod gyerekeiddel megértetni: az, hogy tetteikről maguk dönthetnek, egyúttal azt is jelenti, hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget? ” - Bíró László püspök úr júliusi levele.
cc
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2019.
július
A
tudományos egyesület ünnepi ülést tartott fennállásának 30. évfordulóján. Az
ünnepségre érkező főmérnöknek feltűnt, hogy volt évfolyamtársnője, aki most az
egyetemen tanszéki adjunktus, a tanszék egyik tudományos kutatójának karján
lépett be, pedig jelen volt az a közös évfolyamtársuk is, akivel a kolléganőjük
már az egyetemi évek alatt váltakozó intenzitású kapcsolatban volt, később pedig
– mindnyájuk nagy örömére, hiszen jó barátok voltak –, összeházasodtak, majd
gyerekeik is születtek. A főmérnök a terem hátsó részén foglalt helyet, jól
látta, az első sorban ülő adjunktusnőt és a tudományos kutatót. Megállapította,
hogy valószínűleg nem csak munkatársak. Közös évfolyamtársuk, az adjunktusnő
(volt?) férje, aki szintén eljött az ünnepségre, ügyet sem vetett rájuk. Majd az
ünnepség után, az állófogadáson – gondolta a főmérnök –, megpróbálok beszélgetni
velük, talán sikerül megértenem, hogy ki kivel milyen kapcsolatban van.
Az ember
társas lény, a világon mindenütt valamilyen kapcsolatrendszerben él.
Kapcsolatban áll önmagával, Istennel és a többi emberrel. Az ember önmagával
való kapcsolatát a sajátmagára vonatkozó igazság föltétel nélküli megismerésének
vágya határozza meg, szeretné megérteni, megismerni önmagát, helyét a világban,
és létének értelmét és célját. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek
épülnie kell, maga a teremtettség, a lét esetlegessége, végessége, és az a tény,
hogy az ember egyszerre testi és szellemi lény és Istentől kap ajándékba
mindent: testét és lelkét, képességeit és lehetőségeit, tehetségét, testi-lelki
adottságait, legfőképpen a túláradó kegyelmeket. Az embert Isten azzal, hogy a
saját képmására teremtette, személyi méltósággal ruházta föl. Az emberi személyt
Isten értelmesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek és felelős
értük. „Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni, hogy a maga
elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a
teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)
Hogyan ébredtél annak tudatára, hogy tetteidért felelős vagy? Hogyan tudod
gyerekeiddel megértetni: az, hogy tetteikről maguk dönthetnek, egyúttal azt is
jelenti, hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget?
Az
önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezik egymást, a kettő nincs egymás
nélkül. Az Istennel való kapcsolat döntő tényezője a helyes istenkép kialakítása
és állandó tökéletesítése. A valóság ateista megközelítése az embert egyik
alapvető összetevőjétől, a lelkitől fosztja meg. Az az ember, aki magát Istentől
és az Ő törvényeitől függetlennek tartja, önmaga és önzése rabjává lesz és
megfosztja magát a boldogító emberi kapcsolatok kialakításától. A többi emberrel
való kapcsolat kulcskérdése ugyanis az, hogy tudunk-e minden emberhez úgy
közeledni, hogy mindenben a javát akarjuk szolgálni, még akkor is, ha ő nem
ilyen szándékkal közeledik hozzánk. Más szóval az, hogy követi-e a krisztusi
parancsot: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én
szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)
Korunk egyre szekularizálódó világában hogyan tudjátok a kisgyermekkori
istenképet a gyermekek fejlődésével lépést tartva felnőtt istenképpé alakítani?
Óvodás és iskolatársakkal való kapcsolatukban hogyan lehet megértetni velük a
szeretet parancsát?
Az
Isten-képmás ember személyi méltósága megnyilvánul szabad akaratában is. A
személy szabadon dönthet a jó és a rossz között, Isten mellett vagy ellene.
Isten az embert saját döntésére bízta, döntése a földi életében történik, de
döntő befolyása van üdvösségére. Ha döntéseinek alapját a sinai kőtáblákban (Kiv
20; MTörv 5), a hegyi beszéd tanításában (Mt 5-7), Jézus követésre szóló
fölszólításában (Mk 1-től; Jn 21) összefoglalt erkölcsi törvények képezik, akkor
a Jó, az Igaz és a Szép mellett dönt, megindul Isten felé. Szent II. János Pál
pápa Veritatis Splendor c. enciklikájában figyelmeztet, hogy óvakodjunk attól a
hamis fölfogásától, amely szerint a teremtett dolgok függetlenek lennének
Istentől és az igazságtól, az ember tehát anélkül dönthet velük kapcsolatban,
hogy döntését összefüggésbe hozná a Teremtővel és a tőle kapott törvénnyel.
Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga
elhatározásából keresse a Teremtőjét. Ebben az értelemben mondható, hogy a
felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára
vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti.
Az ember
személyisége fejlődése során keresi önmagát, szeretne önmagával azonossá válni.
Minél jobban sikerül a külső életet a belső indítékokkal összhangba hozni, annál
erősebb lesz a személyiség, és annál fogékonyabb lesz az ember a szellem által
(belülről) irányított életre. Az identitás formálódása egy életen át tartó
folyamat, az egyén azonosul különböző – gyakran nehezen összeegyeztethető –
szerepekkel (anyai és apai szerep, nagyszülői szerep, szakmában betöltött szerep
stb.) Ebben a belső folyamatban is döntő szerepe van a hitnek, mert aki
felismerte, hogy mindent Istentől kapott ajándékba, az nem egy elképzelt, vagy
valamilyen külső hatásra kialakult élettervvel igyekszik azonosulni, hanem
lelkiismeretére hagyatkozik, mert tudja, hogy „az igazság Lelke, elvezet a
teljes igazságra”. (Jn 16, 13)
Nehéz
helyzetbe kerülünk akkor, amikor egy számunkra új szerepben szeretnénk
tevékenykedni. Aki családot szeretne alapítani, annak párkapcsolatot kell
létesítenie, de még nem azonosulhat a férj, vagy a feleség szerepével.
Ugyanakkor fontos, hogy a leendő házastársak megbeszéljék, hogy milyenek
szeretnének lenne mint férj, vagy feleség. Mindegyiküknek fel kell mérnie, hogy
a másik mennyire felel meg elvárásainak, illetve hogy ő maga tudja-e azt
nyújtani, amit a másik tőle szeretne kapni. Különösen nehéz dönteni annak, aki
magányosan, nem egy közösség tagjaként keresi párját. Ha a párkeresés nem egy
közösségben történik, a feleknek nem is lehet összehasonlítási alapja, példák
sincsenek a közvetlen közelben. Nagy szerepe van ilyenkor a lelkiismeretnek, a
valóságnak az elképzelésekkel, vágyakkal és álmokkal való ütköztetése alapján
szabadon, felelősségünk teljes tudatában kell meghoznunk a döntést. „Az a
közösség, amely figyel a szeretet apró részleteire, amelynek tagjai tőrödnek
egymással, és nyitott evangelizáló teret alkotnak, olyan hely, ahol jelen van a
Föltámadott, aki az Atya terve szerint megszenteli ezt a közösséget. … A
fogyasztói individualizmussal szemben, amely arra törekszik, hogy a mások által
nyújtott jólét keresésében elszigeteljen, a mi megszentelődésünknek állandóan
azonosulnia kell Jézusnak azzal a vágyával, hogy »mindnyájan egyek legyenek,
amint te, Atyám bennem vagy és én benned«
(Jn 17, 21)” (Gaudete et Exultate
145-146).)
A
mai gyorsan változó világban sokan kényszerülnek nemzeti, etnikai identitásukat
megváltozatni. Milyen hatással lehet ez keresztény identitásukra? Beszéljétek
meg, hogy miben nyilvánul meg az erős keresztény személyiség identitása!
De régen
láttalak – fordult az adjunktusnő a főmérnökhöz a fogadáson –, mondd, mi van
veled? Azt tudom, hogy hol dolgozol, hogy milyen komoly pozíciód van, hogy
kitűntetéseid vannak, és egyébként? Én is örülök, hogy végre egyszer sikerült
találkoznunk – válaszolt a főmérnök –, köszönöm kérdésedet, jól vagyok,
szakmailag és egyébként is. Azt nem tudom, hogy tudod-e, hogy megnősültem, van
három fantasztikus gyerekünk (két fiú, egy lány), az ősszel lesz az
ezüstlakodalmunk. Egyszóval: jól vagyunk, és azon vagyunk, hogy jól is
maradjunk. De veled mi van, rólad alig lehet hallani valamit? Amint látod –
vette át a szót az adjunktusnő –, megvagyok. Sajnos nincs mindenkinek olyan
szerencséje, mint neked, nekem se sikerült jól választanom. Emlékszel, kivel
kerestem egyetemi éveinkben a kapcsolatot, (mellesleg most látom, hogy erre a
fogadásra át se jött, pedig az ünnepségen itt volt) mindig magának való volt, a
saját elgondolásai szerint akart élni. Amikor úgy láttam, hogy sikerült a
kettőnk elgondolásait összeegyeztetni, pontosabban a megfelelő kompromisszumokat
megkötni, összeházasodtunk. Rövidesen megszületett a lányom, aztán a fiam. A
férjem pedig egy idő után elköltözött, mondván, hogy arról nem volt szó, hogy a
gyerekek körül forogjon a világ, erre ő minden jó szándéka ellenére sem
alkalmas. Anyagilag természetesen továbbra is nagyvonalúan támogatta a „gyerekwirtschaftot”.
Azóta a gyerekek is kirepültek, a lányom férjhez ment, a fiam Amerikában él, én
meg egyedül élek, de nem magányosan, mert van, akivel jól megértjük egymást. Ha
netán nem ismernétek egymást, hadd mutassalak be titeket egymásnak – fejezte be
az adjunktusnő, és bemutatta egymásnak kölcsönösen a főmérnököt és a tanszéki
tudományos kutatót. Értem – jegyezte meg a főmérnök –, és nagyon köszönöm a
bemutatkozást is. Tudod, én úgy látom, hogy az életben egy-egy lépés sikere nem
a szerencsén múlik. Mindazt, amink van, ajándékba kapjuk, nem szerencse kérdése,
nem a mi ügyeskedésünk, vagy szorgalmunk eredménye. A siker azon múlik, hogy
észre vesszük-e, hogy ajándékot kaptunk, és ha észrevettük, ki tudjuk-e
bontakoztatni. Őszintén kívánom neked és mindazoknak, akiket említettél, hogy
megtaláljátok az igaz boldogság felé vezető utat. Még néhány percig szakmai, meg
általános dolgokról beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól. Hazafelé ballagva
a főmérnöknek eszébe jutott az az öreg falusi néni nagyszülei falujából, aki,
amikor meghallotta, hogy ő hamarosan vőlegény lesz, azt mondta neki: aranyoskám,
csak a szívére hallgasson, ha tiszta a szíve, az megdobban akkor, amikor azzal
találkozik, akit a Jóisten magának szánt.
Bíró
László tábori püspök
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista