„Mert magam bizony azt tapasztalom, s ezt a közelgő nemzeti évforduló kapcsán sem árt leszögeznünk, hogy roppant hajlamosak vagyunk éveket, évtizedeket, csupán az egyes politikai ciklusokra épített értékes időt is elvesztegetni olyan játékokra, melyekben a tét nem a mi bőrünk. És a játék e tájon messze nem játék."- Tamási Orosz János írása.
Kiknek
nem
játék e
tájék
Filep Tamás
Gusztáv
dialógusairól
Első
mondatot egy regényfölütéshez nem könnyű találni, ám
a nyúlfarknyibb és
más műfajt
célzó írások
esetében sem
egyszerűbb. Néha nehezebb - legyen
szó, mint
most, egy
olyan könyvről,
mely (megengedem: a
kívülálló erősen
túlzó meglátása
ez itt)
sok-sok (nem most
megszólaltatott) ember veszendőbe
tűnő, elfoszló
évtizedeiről szól.
Haddv legyek kemény: a
kötet címe
- „Azt
hittem egykor,
hogy csapatmunkában
veszek részt”
(Beszélgetések
kisebbségkutatókkal) -
nehezen sejtet
fel egyéb,
enyhébb, elfogadhatóbb
értelmezési alternatívát.
Nehéz is
lenne értelmes
definíciót találni
arra, amit
az ember
alapvetően talán
nem, de
részleteiben olykor
értelmetlennek gondol, bár talán már csak gondolt.
S meglehet, hogy épp a remek ellenpélda szülte ezt a
tanulságot - jelen sorok
írójában. Aki
talán épp
e kötet
révén, eredményességének
örömében elmélyedve
döbbent rá az
előbbiekre. Meglehetős
ismeretekkel rendelkezvén
a kisebbségkutatásról,
a nagy
elődök korszakos
jelentőségű, forrásértékű
munkáiról és
munkásságáról – s
mégis, olvasván
az itt
sorjázó-formáló életpályákat,
arra kell
ráébrednünk: mennyi-mennyi
kultúrkincset dolgozhattak
föl, bányászhattak
elő, milyen
hatalmas feladatot
végeztek el,
roppant alapos
felkészültséggel párosuló
szakmai odaadással
- ám
ez részben
a korábbi
nemzedékek eltékozolt
lehetőségeire világít
rá.
Mi
más lehetne
a véleményünk
akkor, ha
szemügyre vesszük
a cím
teljes szövegkörnyezetét?
„Azt akarom
tudni, hogy
a történelemben
cselekvő személy
milyen információk
birtokában hoz
meg egy
adott döntést”
- mondja
Filep Tamás
Gusztáv a
vele készült
interjúban. - „Hogyan
alakul ki
egy eseményről
a közvélemény.
Erre a
titkos levéltári
anyagok,
belügyminiszteri rendeletek
vagy közigazgatási
utasítások
általában nem
adhatnak
magyarázatot. … Végül:
az egyik
fő területem
legfontosabb
levéltári fondjait
többen
kijegyzetelték, feldolgozták
már, de
a sajtót
nem nézték
meg elég
alaposan. Ezek
a munkák
tehát
kiegészíthetnék egymást.
Én azt
hittem egykor,
hogy csapatmunkában
veszek részt.
Most már
belátom, többnyire
egyéni
karrierépítésről van
szó.” Az
idézet pontosít,
de fájdalmasan
hiányos; valahol
a gondolatmenet
elején szó
esik még
egy bedöglött
számítógépről, melynek
merevlemezéről „elszállt”
Filep itt
szóba került
s immár
örökre megíratlan
könyve, s
annak kapcsán
az a
munkamódszer, melyet
minden munkájában
követni próbált,
már kezdettől
fogva, bár
lassan-lassan mívesebbre
munkálván azt.
Ez mutatkozik
meg, pregnánsan,
e látszólag
egyszerű műfajban –
a kötetben
olvasható, általa
készített interjúkban,
dialógusokban,
beszélgetésekben, diskurzusokban,
s ez
a kötet
zárófejezetében, amikor
ő kerül
mikrofonvégre – a hasonlóképp kiváló kérdező ezúttal Bárdi
Nándor. S itt
nem öncélú
szinonima-halmozás az
előbbi, részemről,
mert ezen
eszmecserék mögöttese
egy nagyon
alapos ismeretegyüttes
összegzéséből rakódik
s építkezik.
Filep olyan
kérdező, aki
pontosan tisztában
van a
kérdezettek munkáinak
jelentőségével, s
nem kevés
esetben érzékelteti
is azok
fájdalmasan hányatott
szakmai reputációját,
recepcióik olykori
szomorúan felemás
megközelítéseit. Mások
önmaguk karrierféltéséből
fakadó – mondjuk
ki nyugodtan:
ostoba – berzenkedéseit,
melyek értéktelenségük
dacára s
ellenére roppant
kártékony hatást
érnek, érhetnek
el. De
mit tehet
egy kutató,
ha a
tényeken is
alapuló munkáinak
értékét mások
csak a
tények értékének
kétségbe vonásával
próbálják vitatni;
s itt
levéltári dokumentumok
ellen játszván
ki személyes
visszaemlékezéseket, holott
a legjobb
esetben is
a kettőt –
s még
mi mindent
- együtt
kell szemlélnünk.
De nem
ez történik,
tapasztalhatjuk akár
naponta az
úgynevezett múltfeltáró
kutatásokban; melyek
olvastán legföljebb
ha szomorúan
konstatálhatjuk a
másfél évszázaddal
ezelőtt élt
történész, Horváth
Mihály mondatának
igazát: „...néha
hosszabb időt
igényelt,
fáradalmas búvárlatnak
is vajmi
csekély a
gyümölcse.”
Amúgy
ez a
kötetben szereplő
idézet is
fölvillantja annak
végtelennek látszó
szellemi kincsestárát.
Aki említi (L. Balogh Béni),
az – nem
helytelen módon,
de mégis
másképp hangsúlyozván
– utalásként szövi
mondataiba; Filep
a tőle
megszokott alapos
jegyzetanyag ide
tartozó lábjegyzetében
felidézi az eredeti
kontextust, s
ezzel (nem kisebbítvén a citátum szövegbe emelőjének
érdemét), s természetesen
indirekt módon téve,
újabb bizonyságát
adja mégis saját
munkamódszere egyik
alapelemének. Hogy
miért hasznos időnként egy
utalás kontextusainak elmélyítése, s/de
miért elégtelen
a csak
levéltári dokumentumokra
támaszkodó történészi
tevékenység – miként
ezt ő
önmagáról máshol
kifejti. S
mert fentebb
azt írtam,
végtelennek látszó,
világítsuk meg
ezt is
azzal a
szerzőt ismerők
előtt már
jól ismert
ténnyel: a
tizenkettő plusz
egy beszélgetés
talán félezernél
is több
lábjegyzete megmutatja
a történészi
hivatás rendkívül
sokrétű – címszavakban
is fölsorolhatatlan,
hiszen mit
hagyjunk ki,
ha kiemeljük
a művelődés-,
szellem-, sajtó-,
s számos
önmagában is
rendkívül alapos
felkészültséget igénylő
– forráskutatásra támaszkodó
alapjait.
Így,
ennek alapján
úgy is
összegezhetjük: ez
a dokumentumértékű,
a kisebbségkutatás
szabadegyetemének is
fölfogható kötet
egyszerre egyetemes,
olykor évszázados
előzményeket is
fölvillantó, ám
ízig-vérig mai
kortárs története
a kisebbségkutatás
és kisebbségi
lét jelen
állásának, kortárs
kisebbségkutatók
elmondásában. A
megszólalók valamennyien
a kutatói
lét útjának
felén járnak,
ötven körüliek,
a maga
ötvennyolc esztendejével
– egyikük kivételével,
aki néhány
hónappal idősebb
nála -
Filep a
korelnök. Aki
majd mindent
tudva és
ismerve mind
a kisebbségkutatás
átfogó területéről,
mind a
mögöttünk álló
évtizedek felemás
közéleti és
politikai közegéről
(ami, s
ez, ugye,
kézenfekvő konzekvencia,
nem csak
a messzi
múltban határozta
meg a
nemzeti kisebbségek
életkörülményeit...), biztos
kézzel s
még biztosabb
gondolatmenetekkel építi
föl s
teszi a
laza, szűkebb
tematika karakterére
szűkített, egyéni
szerkezetű dialógusokat
egy szorosan
összefüggő átfogó
egyetemi vagy
akár annál
is fölsőbb
szintű „érdeklődők”
ajánlott olvasmányává.
Ajánlott, mert
tanulságos mindaz,
amit megtudhatunk
mind a
mögöttünk álló
szűken vett
két-három évtizedről,
mind a
bővebb tájékozódáshoz
elengedhetetlen két-háromszáz
év politikai
és társadalmi
mozgásainak összefüggéseiről
Bárdi Nándor,
Stefano Bottoni,
Novák Csaba
Zoltán, Simon
Attila, Gidó
Attila, Papp
Z. Attila,
Hornyák Árpád,
Gaucsik István,
L. Balogh
Béni, Kiss
Tamás, ifj.
Korhecz Tamás,
Eiler Ferenc
és természetesen
Filep Tamás
Gusztáv munkásságának
áttekintéseiből.
Mondom,
ajánlott olvasmány,
ami, persze,
olykor lehetetlennek
tűnő kívánalom;
erre és
csak erre
utalt nyitó
bekezdéseim egyéni
szomorúsága. Mert
magam bizony
azt tapasztalom,
s ezt
a közelgő
nemzeti évforduló
kapcsán sem
árt leszögeznünk,
hogy roppant
hajlamosak vagyunk
éveket, évtizedeket,
csupán az
egyes politikai
ciklusokra épített
értékes időt
is elvesztegetni
olyan játékokra,
melyekben a
tét nem
a mi
bőrünk. És
a játék
e tájon
messze nem
játék.
(Filep
Tamás Gusztáv:
„Azt hittem
egykor, hogy
csapatmunkában
veszek részt”.
Beszélgetések
kisebbségkutatókkal. Kriterion
Könyvkiadó,
Kolozsvár, 2019)
Tamási
Orosz János