"... többek kezdeti lelkesedését miért nem követte felelős döntés és tett? Lehet, hogy az önazonosság hiányzott belőlük? Mert, ha önmagunkkal, képességeikkel, erőnkkel nem vagyunk tisztában, akkor követni is nehéz valakit."
Pálmai Tamás
Várakozás
magunkra
Nem vallási elmélkedéssel szeretném untatni az
olvasót, de a mondandóhoz szükséges példa jó. Hadd idézzük fel tehát. Jézus
követése visszatérő téma a Bibliában. És nem mindig sikeres, jó, pozitív a
döntésük a felkérteknek, vagy azoknak, akik fejében önként fordul meg e
lehetséges tevékenység. Igaz Jézus is figyelmezteti az útra indulni kívánókat,
hogy őt követni nem veszélytelen.
A tulajdonképpeni kérdésem azonban az, hogy többek
kezdeti lelkesedését miért nem követte felelős döntés és tett? Lehet, hogy az
önazonosság hiányzott belőlük? Mert, ha önmagunkkal, képességeikkel, erőnkkel
nem vagyunk tisztában, akkor követni is nehéz valakit. Sok vezető nem lett volna
azzá, ami (s itt főleg a diktátorokra gondolok), ha követőik tisztában lettek
volna saját kilétükkel, énjükkel, ha egyáltalán legalább egy miértnyi kérdést
fel mertek volna tenni. Amíg nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy ki vagyok
én, addig a következő lépésünk is elmaradhat, vagy tétova lehet, vagy rossz
irányba vezethet. „Szép dolog a Krisztus-követés vágya, csodálatos, amikor
valaki Istenhez szeretné kötni életét, de ez csak akkor történhet meg, ha
ismerem önmagamat, származásomat és képességeimet. E nélkül nem tudok jövőt
tervezni. E nélkül nem választhatok magamnak Mestert, akitől tanulhatok. E
nélkül nem tudom valakinek a vezetésére bízni az életemet.” Igaz szavak egy
egyházi ember tollából.
Mert valóban: életünk során újra és újra meg kell,
hogy válaszoljuk a ki vagyok én kérdést, az adott próbatételnek megfelelően. És
csak ekkor fogjuk látni lelki fejlődésünket és könnyebben ismerjük fel, hogy
milyen következő lépést kér tőlünk az élet. S, ha arra gondolunk, hogy bár a
jézusi kihívás elég egyértelmű volt és mégsem születtek rá azonnal és mindig
pozitív válaszok, akkor milyen nehéz lehet az életünk során rejtett aknaként
megbúvó, sokszor rafinált rókaköntösbe bújtatott, jónak álcázott, de valójában
rossz útra térítő szirénénekekre megfelelően reagálni önismeret nélkül?
Gyakran mókuskerék a létünk. Csak
rohanunk, küzdünk a határidőkkel, nem lassítanánk semmiért, mert hátha
lemaradunk valami rettenetesen fontosról, valami nagy lehetőségről. Türelmünk
nincs, ha netán várni kell, úgy érezzük, hogy a világ elrohan mellettünk. Na, és
amit akarunk, azt azonnal akarjuk. Bármi is legyen az. Bármi áron. Mikor
várakozni kényszerülünk, nem is gondolunk a Fennvalóra. Cselekvés-mániásak
vagyunk, és úgy érezzük, hogy kegyetlen idő- és energiapazarlás áldozata
vagyunk. Pedig lehet, hogy az ő munkája épp akkor teljesedik ki, amikor
várakozni „kényszerülünk”. Hisz időt ad átgondolni terveink, tetteink. Ami meg
ezután következik, vélhetően sokkal jobb, mint amit mi terveztünk.
Politika szította indulatok ellenünk a
szomszédban, őszi választások húsos fazeka körüli tülekedés kis hazánkban. S ha
az ember megnézi az uszítók, a „spontán” tüntetők arcát ott, az indulni akarókét
itt, rájön, hogy igencsak kevesen használják „Isten várószobáját.”