Lelkünk csordultig tele fénnyel

Simon-Palov Judit beszélgetése Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutatóval, az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnökével

Lelkünk csordultig tele fénnyel

Simon-Palov Judit
beszélgetése Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutatóval, az
újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnökével[1]

-
Idén februárban a Charta XXI megbékélési mozgalom egyik rendezvényén
elgondolkodtató kérdésbe botlottam: Adtam-e már valaha hálát azért, mert minden
vasárnap magyar nyelvű istentiszteleten vehetek részt? A válasz őszintesége
attól vált még mélyebbé, amikor meghallgattam egy megrázó előadást, amely
végtelenül tisztán, elénk tárta, magyarok százezrei számára már ez is
felfoghatatlanul nagy ajándék lenne. Múlt és jelen időben egyaránt. Harangozó
Imre, Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató érdeme volt a szíveket nyitogató
előadás, akit néhány hete Békés megyében látogattam meg, alig pár kilométerre a
Magyarországot Erdélytől elválasztó határtól. Az Ipolyi Arnold Népfőiskola
alapító elnöke a mai karcolat vendége, ha tudják, fogadják önök is nyitott
szívvel.

Néhány hónappal ezelőtt, amikor én önt hallottam beszélni a csángó magyarokról,
akkor nagyon sok információt kaptam, de az információknál is több volt az, amit
láttam a szemében. És az a lelkesedés, meg az a lendület, ahogyan a témát nagyon
igyekezett átadni. Akkor odamentem Önhöz és szerettem volna egy hosszabb
beszélgetést kérni, éppen emiatt, és akkor azt mondta, hogy "kedves, egyszer
jöjjön el Újkígyósra, és akkor majd beszélgetünk egy nagyot". Most jött el az
alkalom, nagyjából fél évvel később, hogy itt ülök Újkígyóson az ön által
alapított népfőiskola előterében és végre beszélgetünk.

 -
Isten hozta örülök, hogy itt van.

-
Mi az a hely, ahol most vagyunk.

-
Jó régen, a '80-as évek második felében fiatal tanítóként kerültem haza, és
Debrecenben, debreceni diákként ismerkedtem meg egy országos, akkor még talán a
tűrt, de néha tiltottba csapó mozgalommal, aminek Örökség Népfőiskola volt a
neve. Arra gondoltam, ahogy közeledtünk egyre inkább a rendszerváltozáshoz, hogy
mivel ennek az örökség népfőiskolának voltak helyi csoportjai, nagyon fontos
lenne az, hogy itt helyben szervezzünk egy ilyen kört. Amikor hazajöttem,
láttam, hogy ez valóban időszerű gondolat, hiszen megindultak folyamatok,
például a parasztság, a földek helyzete volt olyan, ami nagyon foglalkoztatta
akkor az itt élőket, hiszen Újkígyós egy jellemzően agrártelepülés, őseink
dohánykertészek voltak, és valóban éreztük azt, hogy újra fog indulni a
mezőgazdaság más alapokon, ami egyébként most kimutatott ebből a beszélgetésből,
de egy meglehetősen kevésbé szerencsés dolog volt, hiszen itt egy nagyon jól
működő, európai színvonalú termelőszövetkezet volt, amit nagyon nehezen vertek
össze, tényleg vérrel és erőszakkal, de amikor már működött, akkor ez egy nagyon
rentábilis és kiválóan működő gazdaság volt. És hát maga a rendszerváltozás és a
TSZ fölosztása az valami hihetetlen anyagi veszteséggel járt. Az egyéni gazdák,
ahogy tudták, indították a gazdaságokat. Csak egy adalékot mondjak ehhez, hogy
itt - kiváló állatorvos barátomtól tudom, - hogy a 80-as évek elején a két
Kígyóson 70 ezer sertést hizlaltak, és most az egész településen nincs 2000.
Tehát itt ilyen léptékbéli változások történtek.

Visszakapták a gazdák a földet, és arra gondoltunk mi néhányan, fiatal
értelmiségiek, a plébános úrral összedugva a fejünket, hogy mennyire fontos
volna az, hogy a gazdálkodás mellé, (aminek nyilván megvan a maga tudása, és az
apám generációja még tudta is ezt), nagyon fontos lenne odatenni a régi paraszti
lét kulturális, vallási hátterét, mert úgy lenne egységes, úgy lenne teljes.
Elgondolásom szerint milyen jó, hogy újra indul majd az egykori keresztény
polgári olvasókör gazdakör néven, és akkor tegyük oda mellé ezt a formát, a
népfőiskolát, mert Újkígyóson a háború előtt, meg még egy ideig utána is nagyon
élénk volt az ilyen élet. Például a KALOT, KALÁSZ, a Katolikus Asszonyok és
Lányok Szövetsége, a Katolikus Legényegylet hatalmas létszámmal működött. A maga
módján ez a törekvésünk sikeres is volt. Sikerült elindítani egy kisebb,
alapvetően értelmiségiekből álló csoportot, amellett a szellemiség mellett, amit
mi annak idején gondoltunk, hogy hasznos és üdvös volna. És ez jól is működött,
klasszikusan népfőiskolai jellegű programjaink voltak. Előadások évente 9-10.
Nyilván tartottunk egy kis nyári szünetet és sok tábor, sok közös utazás, sok
ide érkező vendég. Nem volt rá semmiféle infrastruktúránk meg pénzünk se. '94-re
jutottunk el oda, hogy ez az akkor már öreg és romos tanítói lakás megnyitotta a
kapuit. Kifejezetten Ipolyi Arnold Népfőiskola címen. Alapvetően az
egyházközség, Szigeti Antal plébános úr támogatásával. Attól kezdve folyamatos a
működésünk, tehát a '90-es évek elejétől. Most ez egy picit megváltozott már,
inkább ezt az alapvető néprajzi kiállítást tartjuk itt ebben a házban, mutatjuk
be, és jönnek is szép számmal vendégek. Előadásainkat és egyéb rendezvényeinket,
szorosan együttműködve a művelődési házzal tartjuk, mert ott jobb rá a
lehetőség, az infrastruktúra. Így működünk immár lassan 30 esztendeje. Ezen
kívül kiadványokat is közrebocsátunk, nem azért, hogy ezek kereskedelmi
forgalomba kerüljenek, hanem eljussanak azokhoz az emberekhez, akik ezt a
tudást, ezt az információt használni tudják. Ezen kívül elég jelentős
adatbázisunk van, több mint 200 órányi hangzó felvétel. Gondoljunk bele, ez több
mint 35 év és sok olyan helyről való, ahol ma már szinte nincs magyar szó.
Egyébként a javát beadtam a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének
Archívumába is, és azt hiszem, hogy a Hagyományok Házába is bekerült egy másik
projekt keretein belül. Tehát ez ma már közkincs. Nagy fájdalmunk, hogy nincs
apparátusunk, nincs pénzünk arra, hogy ezt működtethetővé tegyük itt helyben.
Óriási adatmennyiség van papír alapon valamennyire katalogizálva. Itt van a
raktárban. Most éppen egy nyári munkán lévő kislány digitalizálja a régi
felvételeimet. Több 100-120 éves fotót gyűjtöttem össze. Fontos, hogy ez
használható, kutatható legyen. Akkor itt van maga a gyűjtemény, amit részletesen
leltárba kellene venni. Legnagyobb része többek közt a textilanyag, de ha körbe
néz, itt éppen közvetlen közelünkben, száz körüli régi mángorló van, amire rá
van róva egy hihetetlen archaikus régi jelvilág, amit a mai ember sokszor már
nem ért. Nagyon fontos feladatunk, hogy rácsodálkoztassuk a mai embereket az
archaikus régi kultúránknak ezekre a kulcsaira. Ha ezeket a kulcsokat kellő
módon megértik, használni tudják, akkor megnyílik számukra egy olyan világ,
amiben már önállóan járkálhatnak, és önállóan ismerhetik föl ezekben a jelekben
a lényegi mondanivalót, amit ezáltal is üzennek nekünk az őseink. Ilyen módon
működik a Népfőiskola. Maga eddigi huszonegynehány kiadványával, rengeteg
alkalmával, előadásaival, fölvételen és rögzített koncertjeivel, mert zenei
programokat is folyamatosan szervezünk.

A
népfőiskola azt hiszem, hogy annyit jelent, annyit tesz, hogy kultúrát, értéket
adni úgy, ahogyan lehet. Mindenütt a világban nagyon-nagyon kötött formák
vannak, gondoljunk az iskolákra, oktatási intézményekre, szakkörökre. Legyen már
egy picit szabadság ebben a népfőiskolák terén. Ott és úgy, ahogy lehet. Ha ezen
az ajtón bejön valaki, abban megvan a motiváltság, azért jön ide, mert érdekli.
Látja, maga is mennyit utazott, hogy ideérjen. Tehát ez a motiváltság kell
ahhoz, hogy ez a folyamat hatékony legyen, hogy az embereknek megnyíljon a szeme
erre a műveltségre, erre a kultúrára. És azt hiszem, hogy erre a legalkalmasabb
fórum, a legalkalmasabb módszer ez, amit, ha úgy tetszik, akkor nevezzük
népfőiskolának.

-
Nemcsak, hogy mennyit utaztam, de mennyit kaptam! De ennek a beszélgetésnek most
nem ez a témája. Én az imént úgy érzem, a közepétől indult, Debrecentől, viszont
az ön története nagyon nem ott kezdődik. Itt, ahogy az előbb körbevezetett ezen
a hát én most inkább azt mondanám kiállítócsarnokon, amit ez az egykori lakás
képvisel, akkor nem is tudom, talán a gerebenre kérdeztem rá és azt mondta, hogy
nagyon-nagyon régen, még gyerekkorában ön gyűjtötte. Tehát ez valahol nagyon
régen kezdődött el önnél. De honnan jött ez az indíttatás?

-
Újkígyósi vagyok, törzsökös, újkígyósi. A családomnak egyetlen egy ága nem az,
az édesapám édesanyja, a nagymamám. Most csodálkoztam rá arra az ágra is:
anyakönyvi kutatás alapján kiderült, hogy a híres naplóíró, visszaemlékezés író,
Jeszenszky Ferdinánd, aki szabómester, evangélikus tanító, és született nemes
ember volt, a hatodik ősöm. A visszaemlékezés kötetét, ami meg is jelent, ezt
éppen a dédapámék gerendási portáján írta, és úgy kezdi, hogy kései
leszármazottaimnak. Nagyon találva érzem magam. Maga a szellemisége,
gondolkodása, szemlélete, az teljesen az enyém. Tehát amolyan hazatalálás volt
ez. Az összes többi ősöm paraszti származású újkígyósiak, az őző nyelvjárás az
anyanyelvem. Beleszülettem ebbe a közösségbe, ahol ott voltak ezek a tárgyak és
pusztultak. Emlékszem, hogy a 60-as évek végén nagyapám legkisebb fia, a
nagybátyám nősülés előtt állt. Itt a közeli Templom utcán - ez alig néhány száz
méterre van ide, ahol most beszélgetünk - építettek egy új házat, lebontották a
régit, sok vályogtéglát használtak, vetettek ki, és ott keletkezett egy nagy
gödör. Amikor temették be ezt a nagy gödröt, a padlásról gyönyörű, hatalmas
kerámia edényeket oda beleverték, és betemették. Bennem már akkor, 5-6 éves
gyerekként ott volt, hogy milyen kár ezekért a gyönyörű edényekért. Egyik-másik
csorba volt, de 100-150 évesek voltak. És ha most itt körülnézhet, ez az edény
kultúra itt van körülöttem. Akkor elkezdtem ezeket összegyűjteni, tényleg 5-6
évesen. Hat-hét éves koromban otthon, az Öreg utcán, az istálló egyik sarkában
múzeumot rendeztem be ezekből. És hát attól kezdve, amikor már iskolába jártam,
a történelem nagyon érdekelt. Egy kiváló történelemtanárom volt Ipolykígyóson.
Sokat gondolkodom rajta is. Sajnos még akkoriban, nem sokkal ballagásom után
meghalt. Tóth Istvánnak hívták. Mélyen megszerettette velem a történelmet, mert
gondolkodtatott, látni segített, és nem adathalmazzal öntött le, hanem abban
támogatott, hogy nyíljon ki a szemem. Pista bácsi mélyen baloldali ember volt,
és biztos vagyok benne, hogyha most élne, akkor keményen vitatkoznánk. Ezeket a
dolgokat az emberség és az elhivatottság felül tudja írni. Akkor, a hetvenes
években lelkesedéssel beszélt nekünk a Szent Koronáról. Ugye akkor a Korona még
Amerikában volt. Szóval ez volt az egyik, és nem csak nekem, nagyon sokunknak,
ez a Tóth Pista bácsi féle indíttatás ez nagyon fontos alap volt. Aztán
traktorszerelő lett belőlem, elkezdtem dolgozni itt a helyi TSZ-ben, és 85-ben
érettségiztem. A szakmunkásképző után levelezőn kezdtem el, két év alatt
jutottunk el az érettségiig, és akkor fölmerült bennem, hogy valami mást kéne
kezdeni.

Elmentem Debrecenbe a tanítóképzőbe. Csodával határos módon első évben
felvettek, és 88-ban végeztem. Nagyon fontosak voltak ezek a debreceni évek.
Rálátni a világra, rálátni folyamatokra, akkor már ott szerveződött az MDF, de
ott mi is alapítottunk egy kulturális egyesületet, a Varjúvárat, ahol
néptáncosok, népzenészek találkoztak. Amíg ott voltam, még a hivatalos
megalakulás előtt, minden alkalmunk úgy kezdődött, hogy hívtunk egy előadót,
akivel beszélgettünk ilyen témákról. Emlékszem, hogy a Tanítóképző klubjában
Halász Péterrel, - ma keresztkomám, Gyimesben él, - akkor Budapesten élő kiváló
agrármérnökkel, néprajzkutatóval szerveztünk egy rendezvénysorozatot, ahol
körbejártuk a történelmi Magyarországot, az utódállamok területén élő magyar
néprajzi csoportokat. Péter volt az előadó és mindig énekesnőt hozott. Így
találkoztam Lovász Irénnel, Budai Ilonkával, Szvorák Katival, tehát csodálatos
dolog volt ez. Mindezt a KISZ pénzéből finanszíroztuk. Persze akkor ez
fillérekből kijött, de aztán le is állítottak, és azt mondták, hogyha most nem
87, hanem 77, akkor énbelőlem nem lenne tanító. Az utolsó előadás a Vihorlát
hegység körül élő, ma már alig-alig létező magyar népcsoportról szólt, ez volt a
zárása. Barna Gábor professzor tartotta. Tehát belecsöppentem ebbe. A nyarakat
Oszkón az Ebtulok hegyen, ott a csodálatos XVIII-XIX. századi présházak között
töltöttük vagy Harangodon, Nagykállón a Téka táborban. A 80-as évek első
felétől, 83-84-től masszívan és folyamatosan jártam Erdélyt. Amikor csak
lehetett, Erdélyben voltam. Különösen Székre kezdtem el járni, és aztán mikor
egy kicsit tájékozódtam, akkor aztán Felcsíkban, Gyimesben. Egy alkalommal egy
halva született kísérletként Moldvában, amit úgy őriztek, mint a legféltettebb
titkukat, hiszen az, hogy a kommunista Romániában azt megtudni, hogy az
Óromániában százezres magyar közösség él, aki beszéli az anyanyelvét, hát ez
persze Románia legnagyobb titka volt, és nem is lehetett bemenni, ez azzal járt,
ha valakit elkaptak ott, akkor azt mondjuk az országból kitiltották. Tehát egy
nagyon élénk időszak volt ez. Ezt egy picit lefékezte az, hogy haza kellett
jönnöm és tanítanom kellett. Egyedüli gyerek vagyok, a szüleim nem nagyon
lelkesedtek azért, hogy menjek máshová, pedig nagyon komoly lehetőségem lett
volna. Hazajöttem, persze feszültségek árán, mondjuk a munkahely által
megszabott követelményekkel szemben ezt az erdélyi járkálásomat folytattam.
Elkezdtük itt szervezni ezt a világot, hogy jöjjenek ide azok az előadók, akiket
megismertem ott a debreceni létemben, és ez akkor nagyon nagy siker volt a 90-es
évek elején, mert érdekelte az embereket. Így jutott el ide Lükő Gábor, Erdélyi
Zsuzsanna, Molnár V. József, Pap Gábor, lehetne sorolni. Kiválóbbnál kiválóbb
zenészek Jánosi András barátom és zenekara, Szokolay Dongó Balázs, aki egyidős
velem. Tehát ezek az emberek, Fábry Géza, itt voltak ezek között a falak között.
Zombori Ottó csillagász. Emlékszem, az udvar tele volt közönséggel, annyian
voltak kíváncsiak az ő előadására. És ez valahogy a '90-es évek második felére
lecsengett, és akkor találtuk ki azt, hogy jó, ha ez így van, akkor inkább
legyenek ezek a kiállítások. Tegyük át az alkalmakat a városi, akkor még községi
színterekre, a művelődési házba, azóta így működik. Azt hiszem, hogy nagyon jól.
Tehát látom azt, és kapok visszajelzéseket, hogy mennyire fontos volt embereknek
az, hogy van ez a népfőiskola.

-
Emlékszik még rá, hogy mi az, ami annyira vonzotta Erdélyben? Ami többet adott
az erdélyi emberben, vagy esetleg a tájban, az ottani településekben? Nem tudom,
nem akarom a szájába adni a szavakat.

-
Mi közel vagyunk Erdélyhez. Gyerekkoromban nagyon sokszor kimentem az ókígyósi
Szent Anna templomhoz. Megálltam ott előtte a dombon, ez egy régi kunhalom
tetején épült 1844-ben. Onnan jó időben látszanak az aradi Hegyalja hegyláncai.
Gyönyörűen kivehetőek a Bihari hegyek, a Béli hegység, és itt eljátszottam a
gondolattal, hogy milyen csodálatos helyen élünk, itt van karnyújtásnyira. A
szüleim gyerekkoromban nagyon sokat vittek. Leginkább ilyen egynapos célpontok
voltak: Arad, Máriaradna, Temesvár, Nagyvárad, ami elérhető. És ezek nagyon nagy
élmények voltak a '80-as évek legelején leginkább. Amikor elindultam, akkor
tulajdonképpen ezt folytattam, csak akkor kitágítottam a kört, nem autóval
mentem, hanem vonattal, és tényleg hihetetlen szerencsém volt, hogy 20 éves
korom körül olyan embereket ismertem meg, mint Erdélyi Zsuzsanna, Lükő Gábor,
Kallós Zoltán, Seres András, Jókai Mária Felvidéken, Vári Fábián László
Kárpátalján, tehát ezekkel az emberekkel találkoztam, és nem azt éreztem, hogy
egy pályája csúcsán lévő, országosan ismert ember lekezelően fogadja ezt a
vidéki kis tanító jelöltet, hanem azt éreztem, hogy ezek az emberek testvérként,
barátként bánnak velem és segítenek abban, hogy ezen az úton haladjak. Ez
hihetetlen erős motiváció volt. Tulajdonképpen a mai napig kitart. Kolozsváron
Kallós Zoltán lakása az egy ilyen bázisom, otthonom lett. Megjelentem egy
hónapban egyszer-kétszer, és ott adott szállást akkor, amikor tilos volt háznál
aludni. Onnan tudtam csillagtúraszerűen bejárni a vidéket, nagyon sokat jártam
Székre. Hogy mi is volt Erdélyben - ez még Kallós Zoli bácsi megismerése előtt
volt, egy barátommal, aki ma ismert rádiós, televíziós személyiség, éjszaka
vártuk a vonatot. Hihetetlen az a légkör, amiben ott ültünk, valami nagyon pici
égő ég egy hatalmas történelmi vasútállomás várótermében. Rettenetesen rossz a
szag, emberek levették a cipőiket, bocskoraikat, kopott, fáradt, elcsigázott
emberek, és ebben a hihetetlen szürkeségben és félelmetes lehangoló világban
megjelent két nő, egy anya és a lánya. Az anyuka lehetett a 30-as éveinek
közepén a lánya 15-16 éves, talpig népviseletben. Akkor én azt hittem, hogy
ilyen nincs már. Széki asszony és lány volt, és teljesen megbabonáztak. Aztán
úgy sikerült valahogy alakítani a dolgot, hogy közel üljünk egymáshoz.
Budapestre jöttek, - kétévente lehetett jönni, - beszédbe verődtünk, és ahogy
hazajöttek, ők visszautaztak Székre, egy hét múlva én már ott voltam, és attól
kezdve annyira ott voltam, hogy a széki öregasszonyok, amikor leszálltam
Szamosújváron, - volt egy lajbim és egy kalapom, fölvettem, hogy ne legyek
föltűnő, ilyen rézgombos lajbi és szalmakalap, - mikor leszálltam a vonatról,
Kali néni megszólított, hogy Kicsi Imre, hazajöttél? Hát valóban székivé váltam
akkor a 80-as években, és megismertem a zenészeket, megismertem a táncot,
megismertem az egész élő közösséget, és érdekes módon akkor, 21-22 évesen láttam
ezt a csodát, de én már akkor sem turista voltam. Láttam mögötte azt, hogy ennek
vége. Láttam azt, hogy külsőségeiben él az egész, és azt éreztem meg, hogy
ezeknek az embereknek, akik ebből élnek és nagyon-nagyon szeretik ezt, de végső
soron valamilyen szinten ez már teher.

-
Teher, magyarságuk?

-
Nem a magyarságuk teher. Na most akkor erre a kérdésre megint egy tágabb
válaszlehetőség van. Ha elmegyünk Moldvába, tapasztalatból mondom, budapesti
ember megkérdi a divatosan öltözött csángó kislányt, akinek az anyukája
katrincába jár, hogy kislányom, te miért így öltözöl? Az egyik lány nagyon ügyes
volt, és visszakérdezett, - Pestet járt, kislány volt, - és a bácsi miért nem bő
gatyával jött? Hát ezért. Ugyanis itt arról van szó, hogy az erdélyi magyarság
egy része olyan világban élt a '80-as években, '70-es, '80-as években, ami a
világ számára élhetetlen. És erre a válasz az, hogy visszaálmodja magát egy
régi, egy jobb világba. Ez a magyarázata Kalotaszegnek, Széknek és még nagyon
sok mindennek, ami Erdélyben van. A széki fiúk - többször is voltam ilyen
rukkoló bálban - vonulnak be a hadseregbe a Román Szocialista Köztársaság
hadseregébe, sok esetben viszik őket szinte munkaszolgálatosként az Al-Dunához,
és ezek a fiúk teljesen úgy tesznek, mintha az Osztrák-Magyar Monarchia
hadseregébe vonulnának be. A teljes rítus egészen a vonatra ülésig az a régi
100-120 évvel azelőtti rítusa a katonává válásnak. Visszaálmodja magát, nem vesz
tudomást a világról. Miért? Ez egy menekülés. Menekülés az elviselhetetlen és
feldolgozhatatlan valóságtól. Ez egy idő után az újabb és újabb generációknak
teherré válik. Nem a magyarság a teher számára, hanem ez az önvisszaálmodás.
Találkozik a világ anakronizmusával, hogy az én létem az valamilyen módon test-
és táj-idegen ebben az egész világban. Ezt a drága Marosi Julcsi néninek
fogalmazta meg egy moldvai csángó asszony, aki azt mondta neki, hogy az én
beszédeimért, tehát a Moldvában használt magyar szavakért, az én hordozatomért,
tehát a csángó magyar viseletért, annyit szenvedek, mint Jézus Krisztus a
kereszten. De amíg én élek, azt el nem hagyom.

Igen, ez egy vállalás. A '80-as évek közepén széki leánykákkal, nálam fiatalabb,
16-17 éves kislányokkal jöttünk valahonnan vonatról, Kolozsváron leszálltunk,
ezek a lányok gyönyörű viseletben voltak és egy férfi lekiabálta őket, azt
mondta rájuk, hogy mit kerestek itt cigányok, a bő szoknya miatt. A kis csajok
csak vihogtak és elfutottak velem. De én akkor, mondom, 21-22 évesen éreztem
ennek a tragédiáját, mert micsoda kitartás van az erdélyi Gábor cigányokban,
akik ebben a teljesen megváltozott világban ma is megtartják a viseletet,
különösen a nők. És mi a problémája bárkinek ezzel? Tehát el kéne már végre
jutnunk oda, hogy ne a külsőség, ne a felületes előítélet domináljon, hanem
mindig meglássuk a másik emberben az embert. Nem biztos, hogy az ember szívesen
viseli ezt a stigmát folyamatosan magán. Viselték, mert a közösségnek ez volt az
elvárása. És jó volt és valós volt a megérzésem, hogy '90-ben, amikor
megtörténtek a változások Romániában, akkor tényleg ez az egész fölrobbant.
Széken is megtörtént a kivetkőzés. Persze az utóhatása meg a lüktetése még ma is
megvan. Nem túl régen volt, éppen az elmúlt hétvégén a Matyó-vidéken jártam
Mezőkövesden, Tarnón, Szentistvánon, és szinte szívbe markoló a két kivetkőzés
közötti hasonlóság, lelki, az ott működő lelki történések, hogy szinte betűre
ugyanaz történt Mezőkövesden 40-50 évvel korábban, mint Széken. És még az
emberi, az egyéni, emberi attitűdök is ugyanazok, csak mondjuk az a ma 85 éves
mezőkövesdi néni mondja ugyanazt el, amit a 45-50 éves széki ismerőseim, mert
van közte egy időbeli eltolódás. Maga a folyamat, maguk a történések
kísértetiesen hasonlatosak. Úgy néz ki, mintha ez valami örök emberi lenne. A
folyamatosság, az önazonosság és a változás a világban. Ezek az alapvető
kérdéseink. És a mai világban tulajdonképpen a gyökerek elszaggatása folyik.
Pedig a valódi konzervativizmus, vagy valódi tradicionális közelítés, az nem a
régi dolgok másolásában kellene, hogy megnyilvánuljon, mint ahogy sajnos
folyamatosan megnyilvánul, hanem a régi dolgok folyamatosságának megtartásában.
Abban, ami akár itt a tárgyi kultúránkban ott van, hogy hogyan lehetett az
avarkorban lőpor szaru, mikor nem is ismerték a lőport? Úgy, hogy volt egy
eszköz, ami 7-800 év múlva nagyon alkalmas volt arra, hogy lőport tartsanak
benne, ezért most lőpor szaruként használjuk. De akkor sót, vagy Isten tudja,
hogy mit találtak benne. Tehát ezeket a folytonosságokat kellene, hogy keressük.
És azt hiszem, hogy ez az, ami miatt fontos és kell ezzel foglalkozni, mert ha
ez a folytonosság veszik el, akkor valami elveszik és visszafordíthatatlanul
veszik el a lényegünkből. Nem azok leszünk, akik voltunk.

-
Nem fog szeretni, mert ezt a folytonosságot fogom most megszakítani a beszédében
azért, hogy többet tudjunk meg az ön utazásainak a mi életünkhöz hozzáadott
értékéből, mert az előbb említette, hogy volt egy titkos elzárt világ
Romániában, még a szocializmus időszakában, ahová nem lehetett eljutni, mert
fegyveres kerubok őrizték azt. Mikor jutott el oda végül a csángók közé.

-
Volt korábban is kísérletem. Moldvai csángókkal találkoztam már Kolozsváron,
Kallós Zoli bácsi lakásán, másutt is, a csíksomlyói búcsúban is, tehát voltak
kapcsolataim, ismerőseim Moldva felé, de komoly igazi gyűjtő utat csak 90 után
lehetett megvalósítani, nem is pontosan mondom, tehát a '89-es fordulat után
lehetett, bár nagyon sokáig éltek még azok a reflexek, amik korábbiak voltak.
Mit keresnek ezek itt? Miért jöttek ide és így tovább? De én egészen pontosan
1990. január második felében az újkígyósi aranykalász termelőszövetkezet
elnökének hivatali volgájával már Dormánfalván voltam. Nem is értette nagyon
kedves atyai jó barátom, az akkori sofőr. Fölvettük a testvértelepülési
kapcsolatot éppen harminc éve Szépvízzel, Csíkszépvízzel, és egyik utunkon
mentünk ki, és ennek az embernek, Jóska bátyámnak nem tudtam elmagyarázni, hogy
mikor ott van Szépvíz, több ezer lakójával, akikből egy jelentős rész
tökéletesen tisztán beszél magyarul, mi a csodáért kell nekünk itt a hegyeken
átkelni, mászkálni idegen falvakban, hogy találjunk egy vénasszonyt, aki tud
valamennyire magyarul? Ezt valóban nehéz volt elmagyarázni, de hogy ez egy
etelközi magyar. És hogy micsoda jelentősége van annak, hogy itt még beszélnek
magyarul, azt egy kívülálló embernek nagyon nehéz volt megérteni. És ettől
kezdve én gyakorlatilag folyamatosan Moldvát járom, különösen akkor már
fölismertem azt, hogy nem a nagy falvakba kell menni, nem elsősorban Klézsére,
vagy Pusztinába, vagy Lészpedre, hanem kezdjek el oda menni, ahol nem jár senki.
A perifériákra, ahol egy-két öreg néni még tud magyarul. És hozzákezdtem a
halotti kultusz gyűjtéséhez, mert ez az az emberi rész, ami a legarchaikusabb,
legrégiesebb hagyományokat megtartja. Akkor még Moldvában szinte máig háznál
ravataloztak, a legtöbb helyen ment a siratás. Néha már nem csak magyarul, sőt
inkább románul, de igaziból az volt a csodálatos élmény, amikor másfél óra román
siratózás után egy öregasszony elkezdett hosszan, gyönyörűen egy ereszkedős
dallamon magyarul siratni. És ezt megtapasztaltam, és olyan helyeken jártam,
ahol ma már - pár évvel ezelőtt végig jártuk újra azokat a falvakat, - senki nem
tud magyarul.

-
Én magam azt tapasztaltam, hogy az egy dolog, hogy elkezdünk azzal barátkozni,
hogy - remélem, nem csak kezdünk, hanem egyre inkább kész tényként kezeljük,
hogy a határokon túl is élnek magyarok - magyarok élnek a szomszédos
országokban, de még mindig nincsen arról fogalmunk, hogy a csángó az nem
erdélyi, hanem egy egészen más területen élő, magyarul még jól beszélő magyar
népcsoport. Ön mit tapasztalt?

-
Hát ebben az ügyben vesztettünk egy csatát az 1990-es évek elején. Moldvában
túlnépesedés volt, még akkor gyakori volt a 8-10 gyermek egy-egy családban. És
amikor ez a hihetetlen szorítás, ami a Ceausescu diktatúra volt, oldódott, akkor
tömegesen megindultak a moldvai csángók ide hozzánk. Ebben a házban, ahol most
vagyunk, akkor ez nem volt ilyen jó állapotban, sokszor húsz-harminc csángó
fiatal lakott. És amikor bejöttem, mert egymásnak adták a kilincset, egymásnak
adták a kulcsot, egyszer megkérdeztek, hogy mit akarok itt. Olyan emberek voltak
itt, akiket én már nem is ismertem. És akkor nagyon sokat beszéltem arról, hogy
nagyon fontos lenne a falvaknak, - ahova mennek ezek, mezőgazdasági munkára, - a
gazdáknak egy pici fölkészítést tartani, hogy kik ezek a fiatalok. Igen,
beszéltek magyarul, de ezek mára jórészt elmentek Olaszországba, Portugáliába,
Spanyolországba, Franciaországba. Tehát ha akkor Magyarország figyel erre
jobban, elmondjuk, hogy kik a moldvai csángók. Volt olyan falu, ahol nagyon nagy
volt a kertészkedés, a fóliaházak, és ott egyszerre 40-50 fiatal dolgozott egy
faluból. Ez egy más világ, nem székelyek, persze sok székely van köztük,
Moldvába települt székelyek, de ez egy más műveltség, más mentalitás, mint
Erdély. Erdély idehúz, a moldvai csángók úgy is hívják, hogy
nagy-magyarországiak. De Moldva az Balkán, ezek a fiatalok abban a világban
szocializálódtak. Egy példát hadd mondjak el: szemérmességre nevelik őket. Ez
nem itt történt, Erdélyben történt akkor, tehát 30 évvel ezelőtt. Kihoztak
moldvai csángó kisgyermekeket, kis félős madárkákat Erdélybe, és a székely
háziasszony kínálta süteménnyel, és nem kért, nem fogadta el, de délután
beszökött a tisztaszobába, ahol az asztalon ott volt a sütemény, és a kis ingét
teletömte, amennyit bírt elvigyen, és akkor ebből egy vita lett, hogy ez a
gyerek most lopott-e? Nem, csak őt szemérmességre nevelték. Félt, nem tudta,
hogy mit lehet ezzel az egész helyzettel kezdeni, miközben ő borzasztóan vágyott
arra, hogy kapjon süteményt. De nem volt meg rá az eszközrendszere, hogy ezt
hogy tudja ezen az idegen helyen kulturáltan elfogyasztani. És akkor ezt a
vágyát öltötte abba, hogy amikor gondolta, hogy nem látják, hogy majd jól
telerakja magát, és inge, meg minden hasa tele lett ezzel az összetört
süteménnyel.

Próbáltam akár még a politika felé is szólni, hogy ők mások. Készítsük fel a
fogadófelet, és készítsük fel őket, hogy hova jönnek. És akkor sok súrlódást el
lehetett volna kerülni. De sajnos úgy oldódott meg, hogy ők továbbálltak. Én
kapcsolatban vagyok velük. Az akkor húsz év körüli generációnak ma már bőven
felnőtt gyerekei vannak, akik egy árva hangot nem tudnak magyarul. És egy árva
hangot nem tudnak románul sem. Veszteség, mert ha idejött volna 10 ezer fiatal,
az 4-5 ezer család lett volna, aki beoltódik a magyarságba. És van egy erősebb
kapocs. És az visszafelé is hat, mert hazamegy a magyarul tudó unokatestvér, van
egy élő kapcsolat, akkor ez erősíti a magyarságon belüli koherenciát.

Nagyon sok pozitív változás van, hajlamosak vagyunk a folyamatos panaszkodásra.
Hihetetlen az, hogy ma Moldvában egy kiépült magyar iskolahálózat működik. Igaz,
hogy nem mindenütt iskolai keretek között, iskolán kívüli keretek között, de
sokfelé magyar ház épült, sokfelé életképes magyar kis közösség működik, és
rengetegen mennek Moldvába, tehát érdekli az embereket a moldvai csángó
magyarság. Az is igaz, hogy az asszimiláció nem állt le. Tehát akkor a 90-es
évek környékén Domokos Pál Péter folyamatosan százezer magyarról beszélt,
magyarul tudó magyarról, és ma pedig tudjuk azt, hogy jó esetben 60-70 ezren
beszélik őseink nyelvét, és az északi csángóság falvaiban véglegesnek és
visszavonhatatlannak tűnik a teljes asszimiláció. De délen, a bákói körzetben,
illetve a moldvai mezőségben nagyon komoly eredmények vannak. A másik, ami
nagyon fontos, hogy az ő hagyományaikat '90 után teljesen sikerült
összegyűjteni. Elsősorban az archaikus imádságok iránt érdeklődtem, meg ahogy
említettem a halotti szokások iránt, de most lássuk az archaikus imádságokat,
Tánczos Vilmos, Takács Gyuri barátom és én nagyjából befejeztük azt a munkát,
amit annak idején Kallós Zoltán, Erdei Zsuzsanna, Bosnyák Sándor elkezdett, és
ez ma már egy lezárt, teljes hatalmas anyag, és a napnál fényesebben kiviláglik
az, hogy a középkori magyar imádságok hatalmas rendszere, az a moldvai csángó
magyarok körében a legutóbbi időkig gyönyörűen és tisztán fönnmaradt. Ez része,
szerves része az egyetemes magyar kultúrának. A moldvai csángók balladakincse,
imádságai, népdalai, táncai, zenéje nemcsak a magyarság számára fontos, hanem az
egész egyetemes emberiség számára is nagyon jelentős kultúrkincs.

-
Miért fontos ez nekünk? A ma magyarjai számára miért fontos ismernünk ezeket az
akár sok száz évvel ezelőtti imádságokat mondjuk, amiket ön gyűjtött.

-
Nagyon egyszerű. Tanítok az iskolában, és nagyon sokszor látom azt, hogy leesik
egy falat kenyér, vagy zsömle, és a gyerekek belerúgnak. Eszembe jut az a
moldvai csángó anyóka, aki elmondta nekem egyszer a Miatyánkot, és azt mondja
benne, hogy a mindennapi élő kenyerünket add meg nekünk ma. Élő kenyerünket. És
akkor ezt a gyerekeknek elmondom: gondold végig, élő kenyér. Ha mondjuk egy
egyházi iskolában vagy, akkor átlátod azt, hogy Krisztus erre a kenyérre, erre a
misztériumra épít. Itt van ez a kenyér, ami most még nem te vagy, és ha
megeszed, akkor nem lehet szétválogatni tőled. Erre a misztériumra építi az
egész kultuszát, az Oltáriszentséget, a protestánsoknál Úrvacsorát. Ami most még
nem én vagyok, de egy pillanat múlva én leszek. A katolikus teológia azt mondja,
hogy egyszerre csúcs és forrás. Tehát ez az elindítója a dolgoknak, hogy a
testben köztünk van maga a Teremtő. Ha ezt nem tudjuk, akkor nagy bajban van a
világ, mint ahogy látjuk ma mennyire nagy, minden irányú válságban van. De van
nekünk egy évszázados, évezredes tradíciónk arra, hogy ezt tudjuk. Nagyon fontos
az, hogy ne keressünk utakat, mert ezek az utak megvannak. Lehetőségként
használjuk, éljünk ezzel a csodával, ami nekünk megmaradt. Egy hagyománnyal, ami
nem köt bennünket, nem korlátoz, hanem alapoz. Ez nagyon nagy különbség.
Egyszerre szorít és megtart. Egyszerre meghatároz és alapoz. Ehhez az egészhez
úgy kell közelíteni, hogy enélkül az alap nélkül elvesztünk. És a mai világ
attól szenved, hogy gyökértelen. Nekünk pedig ilyen gyökereink vannak. Ön felett
a falon látom Ipolyi Arnold képét. Neki van egy gondolata, amikor azt mondja,
hogy az a nemzet, amely emlékeit veszni hagyja, az nem csak saját síremlékét
építi, hanem az vesztesége az egész emberiségnek. Az emberi létezés egyik
legfontosabb szegmense, hogy az ember képes generációkon átívelő emlékeket
hordozni magában. Tapasztalata van és ezt a tapasztalatot veszíti el az ember,
miközben ez a tapasztalat egy fantasztikus technikai világot épít köré. Ady
írja, hogy elvesztette magát az ember, mert lencsén nézi az eget. Rommá dőlt
a Messiás háza, beteg a világ, nagy beteg. Tehát lencsén nézve az eget, a
részeket mérhetetlenül mélységben vizsgálja, miközben az egész összefüggését
elvesztette és ez dönti romba a világunkat. Itt, amikor beszélünk erről, akár
népfőiskoláról, népi kultúráról, akkor egyfajta törekvés, hogy hogyan tudunk mi
egy meglévő szerves alapon egységben látni dolgokat. Hogy tudom megtalálni a
saját belső önazonosságomat, és hogyan tudom ezt valami módon folytonosságban
megtartani.

-
Lát még erre nyitottságot, amikor egy-egy előadást megtart, milyen arcokat lát a
közönség soraiban. Többnyire időseket, vagy azért ott van még a mag, akik
esetleg tovább vihetik ezt, és ezeket az alapokat valahogyan meg tudják őrizni.

-
Én nagyon haragszom, amikor arról beszélnek emberek, hogy hú, így a mai
fiatalság meg úgy. Nem. A mai fiatalság pontosan ugyanolyan távolságra van
ettől, mint bármilyen idők adott kori fiatalsága. A napokban gyerekekkel
kukoricacsutka babát készítettünk Békéscsabán. Van ott egy régi békéscsabai
parasztház fölépítve, és a bölcsőben volt egy játékbaba, és két kislányon látom,
hogy olyan ihletettséggel, olyan átszellemülten kiemelték ezt a babát, és
elkezdték gondozni, szeretgetni, átöltöztetni. Mikor csoportképet készítettünk,
akkor kiadtam neki, hogy lányok, hozzátok a babát. Ott van az emberben a világba
való belső késztetés. És a mai ember mindent intézményesíteni szeretne, hogy
legyen ott mindenkiben. Nem. Kettőben ott lesz. De ezt a kettőt, akkor segíteni
kell, hogy ezt a belső késztetést tartsa meg. Mondok egy másik pedagógiai
példát. Volt egy kislány, iskolás kislány, egy roma kislány, aki valami
elképesztően rajzolt, de csoda volt, amit csinált. Ezt a kislányt beíratták az
iskolába, egyrészt ott volt a kora, másrészt van rajzóra, de ennek a kislánynak
ettől kezdve azt kellett csinálnia, mint a többiek. És a kezével nem bírta olyan
szépen húzni a vonalakat, mint akinek nincs ilyen rajztehetsége, és minden nap
sírva ment haza az iskolából, mert nem volt sikerélménye. Ha ezt a kislányt
hagyják rajzolni, mert valami elképesztő belső késztetése volt erre, és ehhez a
Jóisten adott neki készséget is, de ez a kis csaj ez második félévre utálni
fogja az iskolát. Csak kudarca lesz, második évre már nem fog szeretni rajzolni.
Ha hagyták volna, vagy lehetőség lenne arra, hogy kibontsa azt, amit tud, akkor
10 éves korában, mivel már annyira jól rajzol, hogy szüksége lenne mondjuk az
írástudásra, akkor gyakorlatilag így megtanulna írni, mert muszáj. Ugyanígy
vagyok én, abszolút antitalentum vagyok zenei értelemben. Soha nem érdekelt a
kotta és nem is foglalkoztam vele, de felnőtt fejjel, akár népzenei gyűjtések
közben szükségem van rá. És a minimális dolgokat elsajátítottam, illetve
eljutottam oda, hogy bármilyen ilyen jellegű bajom van, akkor megyek a zenész
kollégákhoz, akik viszont ebben vannak otthon. De lehet, hogy ez a fajta
egybelátás számukra nem adatott meg. Én tanítóképzőt végeztem, teológiát
végeztem, okleveles hittanár, nevelőtanár, nem tudom, mi vagyok. Soha életben
nem jártam néprajz szakra, mert ha jártam volna, valószínűleg ezt a fajta
szemléletemet már elég ügyesen, mindjárt az első évben elveszik. És amikor
jönnek ezzel, akkor mondom neki, hogy barátaim, figyeljetek csak, milyen
végzettsége volt Kallós Zoltánnak, Erdélyi Zsuzsannának, Zsuzsa néni diplomata
végzettségű volt. De gondoljunk Arany Lászlóra, gondoljunk Erdélyi Jánosra,
gondoljunk Kriza Jánosra, Ipolyi Arnoldra, aki meséket gyűjtött egyszerre a Grím
testvérekkel.

-
Ha jól értelmezem önt, akkor kell egy csír, amit a Jóisten belénk ültetett. Kell
egy motiváció, amit kitudja, hogy honnan kapunk, lehet, hogy egy ilyen típusú
tanítótól, mint amilyen ön, és aztán ez már elég lehet ahhoz, hogy valaki tovább
vigye az örökséget?

-
Nem. Enélkül nincs semmi. Erre kell fölépíteni. Erről beszél Karácsony Sándor
pedagógiája. Erről beszél zenei vonatkozásban Kodály. Azt tanítsátok meg neki
először, hogy szeressen énekelni, szeressen és tudjon énekelni. Középiskolás
tanárként pontosan látom, hogy szegény gyerekeink, amikor odakerülnek, hogy
mennek szerenádozni, borzalom az, hogy mennyire nem tudnak énekelni.
Katasztrófa. Azért, mert ez a világ, amiben most élünk, ez kizárólag a kogniciót
tekinti valaminek. A lélek szava az semmi, sőt deviancia. És ha jön egy tanító,
aki mondjuk figyel a lélek szavára, akkor az tanítóként is deviáns lesz. Amikor
először beléptem '88-ban egy tanterembe, osztályfőnökként negyedikes
gyerekekhez, észreveszem, hogy a gyerekek nem rajzolnak szemet és szájat a
napnak. És megkérdeztem tőlük, hogy miért nem? Hát mert a tanító néni azt
mondta, hogy nem szabad, mert nincsen. És akkor mondtam nekik, hogy gyerekek,
nem szabad a napba belenézni, de most már én vagyok a tanítótok, hát azért, hogy
lessétek, meg valahogy találjunk valamit a fák közül, vagy üvegen keresztül, és
olyannak rajzoljátok, amilyennek látjátok, és holnaptól kezdve minden gyerek
rajzolt szemet is szájat a napnak. Mert a magyar ember számára, hogy van szeme,
attól lesz személy és attól lesz a világ személyes. Most pedig egy teljesen
személytelen világban élünk. Ha személyes vagy ebben a világban, akkor bélyeget
viselsz magadon úgy, ahogy a néni a magyarsága miatt, a magyar szó miatt. De hát
mégiscsak ez az, ami éltet. Szent Pál apostol írja, hogy a betű öl, a lélek az,
ami éltet, egyedül a lélek éltet, a betű az a kövültség, a megkövülés.

-
Most, ahogy így önt hallgatom, még a könny is kicsordult, bevallom őszintén a
szememből. Szomorú következtetések ezek, viszont amikor önt hallottam beszélni,
és most, ahogy ön hallom beszélni, én azt látom, hogy ez azért nem egy
reménytelen helyzet, mert ha reménytelen lenne, akkor nem látná okát annak, hogy
ezt a munkát folytassa, hogy azt, amit összegyűjt, azt összegyűjtsön. Hol látja
a reménységet abban, amit csinál. Hol látja a reménységet abban, hogy azok a
következtetések, amik itt most elhangoztak, azok ne legyenek pecsétek és egy
pont a mondat végén.

- A napokban beszélgettem egy
nagyon kedves fiatal hölggyel, aki keresi az élete értelmét, és én a tűzről
beszéltem neki, hogy mindenhez tűz kell. És azt mondja, hogy ő azt látja, hogy
az egész világ ég körülötte, őneki nem tűzre volna szüksége, hanem nyugalomra.
És én ezen elgondolkodtam, hogy a két tűz között nagyon nagy különbség van. Én a
Szentlélek tüzéről beszélek, ha úgy tetszik. Arról a tűzről, amit most esetleg
érez a szavaimból. Ő pedig a pokol tüzéről beszél ebben a világ ég. Én úgy
gondolom, hogy mind a kettő tűz, persze két egymástól nagyon távol lévő tűz. Ez
a lélek kell, hogy átjárjon bennünket. És abszolút nem vagyok pesszimista, mert
az élet az élni akar. És hogyha nem térünk ehhez vissza, akkor nincs tovább
élet. Akkor jön az a pusztító tűz, amiről beszélünk itt. Tehát szítani kell a
léleknek ezt a tüzét, mert ez elég lesz túlélni őket - írja egy nagyon kedves
költő. Biz összezúzzák,
ki nem táncol, / és belerokkan, aki járja. /De felkél a nap újra reggel, /
rácsokat olvaszt ragyogásra. / A kínt, a kínt rejtsd el mélyre, / egyetlen hóhér
meg ne lássa, / Hát ne sziszegj, ha körmöd tépik, / akkor se szólj, ha megölnek…
/ Lelkünk csordultig tele fénnyel, / s ez elég lesz túlélni őket.[2]
 Tehát az élet az
élni akar, és ha a lelkünk csordultig tele van fénnyel, ezzel a teremtett
világnak a csodálatos isteni fényével, akkor elpusztulhatok, akkor
beszánthatják, amit csináltunk, összedőlhet, amit csináltunk, de ez túlél
mindent, mert a lényeg ott van benne. Ez a fény a lényeg.