A politikusok árulása

"A Szent Korona az évszázadok folyamán sok helyen megfordult, de Pozsonyon kívül csak Ipolybalog templomának tornya hirdeti hajdani jelenlétét, amit 2005 óta minden év augusztusában a Szent Korona másolatának ünnepélyes jelenlétében ünnepelnek meg ezen az alig nyolcszáz lelkes településen." - Surján László ünnepi beszéde.

Surján László

A
politikusok árulása

A Szent Korona ipolybalogi
hitelesített másolata (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)

A
Szent Korona az évszázadok folyamán sok helyen megfordult, de Pozsonyon kívül
csak Ipolybalog templomának tornya hirdeti hajdani jelenlétét, amit 2005 óta
minden év augusztusában a Szent Korona másolatának ünnepélyes jelenlétében
ünnepelnek meg ezen az alig nyolcszáz lelkes településen.

Próbáljuk
megfejteni: mi is ma a Szent Korona üzenete.

Elsősorban az iránta való tisztelet. IV. Béla korában már szentnek mondták
eleink az Árpádok legendák ködéből kiemelkedő koronáját. A III. András halála
utáni időkben 13 évesen trónra került Vencel hiába vette fel a magyaroknak
kedves László nevet, nem tudta elfogadtatni magát, noha a kezében voltak a
koronázási ékszerek is. Ezeket Prágába vitte, nevezzük nevén: ellopta. De még
benne is volt annyi tisztelet, hogy a Szent Koronát éjjeli őrzésre az
ipolybalogi templomba, tehát szent helyre vitette.

A másik
fontos üzenet:

A Szent Korona nem csupán
egyetlen nemzet kincse. Régi királyaink korában a Szent Korona népeiről
beszéltek.

Hazánk
területét a honfoglalás óta több nemzet lakta. Békésen megfértek egymás mellett:
mind a magyar király alattvalói voltak. Magyarok és szlávok, Szent László után
délen a horvátok, a tatárjárás pusztítását követően az északkeleti területekre
behívott szászok és ruszinok, később a románok, valamint az ide menekült szerbek
alkották a Szent Korona népeit. Sok nyelven beszéltek, de mind hungarusok, azaz
magyarok voltak, a szónak abban az értelmében, amit ma magyar állampolgárnak
mondunk.

A nemzeti
öntudatra ébredés után a „hungarusok” közötti egység megbomlott. Az eredmény:
Trianonban szétesett az ország. Ez évtizedeken át tilalmas téma. Hogy eddig nem
sikerült begyógyítani a sebeinket, annak fő oka épp az, hogy nem volt alkalmunk
sem nyugodtan végiggondolni a történteket, sem megkeresni azt a megoldást, ami
nem egy újabb viszály magvát veti el, hanem megfelel minden hajdani
polgártársnak. A megoldás az lehet, ha a Kárpát-medence minden szülötte
egyenjogú és egyenrangú polgára lesz az országnak, amelyben él. Ez még a
politikai korrektségnek is megfelelő cél, hiszen úgy is mondhatjuk: szűnjön meg
minden etnikai megkülönböztetés.

Nem
túlzott kívánság. Elvben e jogokat minden ország biztosítja polgárainak. Ha a
vonatkozó törvényeknek az állam legalább a betűjét megtartaná, a többségi nemzet
pedig a szellemét is, akkor kevesebb lenne a jaj, kisebb volna a fájdalom.

Ám nemcsak jogról van szó. A
tudatos történelemhamisítás évtizedei után fel kell számolni a megértés
akadályait jelentő tévedéseket, hamisításokat és a tudatlanságot is.

Bár soha
nem voltunk úgynevezett nemzetállam, a kiegyezés utáni évtizedekben sajnos épp
erre törekedtünk. Gőzerővel folyt a magyarosítás az oktatásban, a
közigazgatásban. A településnév-rendezés során például sok olyan hely is magyar
nevet kapott, ahol magyarok soha nem éltek. A másik oldalon a
történelemhamisítók összekeverték az osztályhelyzetből fakadó
kiszolgáltatottságot az etnikai elnyomással. Ezeréves magyar elnyomás nem
létezett, a földesurak anyanyelvtől függetlenül használták ki a jobbágyaikat.

A
sérelmeket sorolhatnánk napestig. Nincs értelme. Aki elszenvedte, érzi. Aki
elkövette, szégyenkezik, vagy rosszabb és gyakoribb esetben örül, hogy jól
betett a másiknak. Az egymás elleni akcióknak a gyökere a félelem. A többségiek
félnek, hogy az idők változásai során elveszthetik jelenlegi területeiket vagy
azok kisebb-nagyobb részét. Mi, magyarok pedig attól tartunk, hogy a többségiek
szelídebb vagy durvább eszközökkel elűznek bennünket szülőföldünkről, őseink
sírjának közeléből. A félelem agresszívvá tesz, s emiatt sérelem sérelmet követ,
a sebek nem gyógyulnak, hanem elgennyesednek.

Kövessük a lengyel példát,
akik azzal fordultak a németekhez, hogy „megbocsátunk és bocsánatot kérünk”.
Nekünk is van mit megbocsátanunk, és van miért bocsánatot kérnünk. Ez annál is
inkább lehetséges, mert a sérelmek zömét nem mi, hanem elődeink szenvedték el,
és a sebeket sem mi, hanem elődeink okozták másoknak.

Száz éve
kik döntöttek a határokról? Hajlamosak vagyunk a nyerteseket, tehát a
szlovákokat, románokat, szerbeket hibáztatni. De ők csak éltek az alkalommal. Az
akkori nagyhatalmak, elsősorban a franciák, kevésbé az angolok és az olaszok
húzták meg a határokat. Nem véletlen, hogy a Wilson elnök által felvetett
népszavazások rendre elmaradtak. A szlovákokat például senki meg nem kérdezte,
hogy akarnak-e Prágához tartozni. Mindez azért fontos, hogy némileg csillapodjék
bennünk a döntés igazságtalansága miatti felháborodás, és az ne elsősorban a
szomszédokra irányuljon.

Megkönnyíti ezt, hogy
kevesen bár, de vannak szlovákok, akik olykor még nyilvánosság előtt is
kijelentik, hogy Trianonban igazságtalanság érte a magyarokat, sőt a 75 éves
Beneš-dekrétumokkal sem értenek egyet abban, hogy a magyar nemzet minden tagja
háborús bűnös lett volna.

Hogyan
lehet az elszenvedett igazságtalanságokon, pontosabban gazságokon túllépni?
Talán úgy, hogy végre rendezzük közös dolgainkat. Ehhez azonban a
gondolkodásunknak változnia kell. Eleink a „Nem, nem, soha!” jegyében területi
revíziót követeltek. A területi közigazgatásnak ma már sokkal kisebb a
jelentősége, mint száz éve. Ahhoz, hogy a revízió ne területet, hanem emberi
jogokat jelentsen, a három nem helyett egy igenre van szükség. Igent kell
mondanunk a szeretetre. Teljesítettük-e a főparancs második részét, azaz
szerettük-e embertársainkat, mint önmagunkat? Hiteltelen az istenszeretetünk, ha
nem kapcsolódik hozzá az emberszeretet. Esterházy Lujza, Isten szolgája
Esterházy János nővére,a Miatyánk szellemét kérte számon a magyarokon. Hiteles-e
az imánk, ha akár naponta százszor is elmormoljuk, hogy „Bocsásd meg a
vétkeinket”, de nem tudatosítjuk, hogy ehhez nekünk is meg kell bocsátanunk az
ellenünk vétőknek? A Miatyánk hét kérése közül ez az egy, amihez Jézus feltételt
szabott, amit olyan fontosnak tartott, hogy visszatért rá, és külön
nyomatékosította. Máté evangéliumában (Mt 6 14-15) két kemény mondatot is
olvashatunk erről: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek,
mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek,
Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”

Van mit
megbocsátanunk: 1920-ban nagyot vétettek ellenünk, és az elmúlt száz év alatt
ezt csak tetézték. Ám önáltatás volna, ha a saját vétkeinkről megfeledkeznénk. A
három nem helyett egy nagy igen kell, de nem a magunk másodrendűvé
nyilvánítására, nem a kiszolgáltatottságra, hanem a másik ember szeretetére.
Talán joggal vethetjük fel, hogy ez lehetetlen, és az Isten lehetetlent nyilván
nem kíván tőlünk. Pedig kívánt, de hozzátette:  „Ami az embernek lehetetlen, az
az Istennek lehetséges”  (Lk. 18, 27).

Nyilvánvaló tehát, hogy jó
és tartós megoldást csak a megbocsátunk és bocsánatot kérünk kijelentés
szellemében érhetünk el, amit egyébként a szlovák és magyar püspöki kar vezetése
már 2006-ban, Esztergomban megfogalmazott, de ami a létező sebek mélysége miatt
sokunk erejét meghaladja.

Be kell
kapcsolni tehát egy új erőforrást. Ez pedig adva van, és a következő év
különösen is felhívja a figyelmet erre az erőforrásra: az Oltáriszentségre. Az
evangélikus Roger Schütz, a taizéi közösség alapítója azt mondta, hogy a
katolikus egyház legnagyobb kincse az Oltáriszentség. Jövőre a világ katolikusai
a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából itt, a Kárpát-medencében
vallják meg a hitüket, és itt terjesztik gondjainkat-bajainkat az önmagát az
Oltáriszentségben nekünk adó Krisztus elé. Teréz anya a házaspároknak mondta,
hogy ha együtt imádkoznak, együtt is maradnak. Ez a nemzetek együttélésére is
vonatkozhat. Az első budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében
Ipolybalog, és lényegében Szlovákia magyarok lakta déli részei ismét egyesültek
az anyaországgal. Most a második hasonló alkalommal – remélhetőleg a
szlovákokkal együtt – másért, ennél többért fogunk fohászkodni: azért, hogy a
Kárpát-medence minden lakója otthon érezze magát azon a helyen, ahol él, és hogy
senkit ne érhessen hátrány az anyanyelve miatt.

Jogi nyelven ez úgy is
mondható, hogy az alkotmány foglalja magába egy ország összes polgárát, ne csak
egy kitüntetett nemzetet. A politika nyelvén Miroslav Kusý fogalmazta meg: Senki
ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.

Talán
szokatlan, hogy egy politikus a nyilvánosság előtt a saját hitének megfelelő
szavakat használ. Ezt azok, akik a magánélet zárt világába száműznék a vallást,
valószínűleg elfogadhatatlannak tartják. A magam részéről azt a világot tartom
elfogadhatatlannak, amelyben élünk. Amelyben egy bíróság a szülők akarata
ellenére is elrendelheti a beteg gyermek megölését. Amelyben nemileg éretlen
gyermekeket nemváltásra kényszeríthetnek, ha a szülő szívesebben látna leányt,
mint fiút, vagy fordítva. Amelyben a gyermekekkel való nemi érintkezés mellett
nyilvánosan érvelnek, s közben tiltanák, hogy az osztálytermekben keresztek
legyenek a tanulók szeme előtt. Amelyben a rasszizmus elutasítása okán
elpusztítják a kereszteket, mert azon Jézus fehér emberként van ábrázolva.
Milyen világ az, amelyben a gyermeknek a saját szüleihez való joga kevésbé
fontos, mint egy azonos nemű párnak az a vágya, hogy gyermeket nevelhessen? Nem
folytatom a napihírekben garmadával található visszásságok sorát.

Vladimir Palko, Szlovákia
volt belügyminisztere a Jönnek az oroszlánok című könyvében rámutatott, hogy a
világ talán épp azért van olyan állapotban, amilyenben, mert a keresztény
politikusok először véka alá rejtették a maguk hitét, majd a gondolkodásukból,
végül a döntéseikből is eltűntek a keresztény szempontok.

Kilenc
évtizede Julien Benda és nyomában Babits Mihály is az írástudók árulásáról
beszélt. Ma a korábban példának tekintett Nyugaton – tisztelet a kivételnek – a
politikusok, elsősorban a keresztény politikusok árulásának korát éljük.

Nem kell
beállni ebbe a sorba. Tegyük világossá, hogy az ember örömre, boldogságra
vágyik, s ezt csak akkor találja meg, ha felismeri: nem véletlenül, hanem annak
az Istennek az akaratából született, aki kétezer éve belépett a történelembe, és
elhozta nekünk az örömhírt. Mi itt, Közép-Európában még sokan hisszük ezt, s
ahogy annak idején az Oszmán Birodalom hódításának, ma a divatos eszméknek
állunk ellen, s így ismét javára lehetünk az egész nyugati világnak. De csak
együtt: lengyelek, szlovákok, magyarok, horvátok. Közép-európaiak. Ha ezt a csak
közösen megnyerhető feladatot vállaljuk, szinte észrevétlenül gyógyulnak a
trianoni sebeink. Ha más értelemben is, de ismét polgártársak leszünk!

Ebben
remélek, s ehhez kérem az Úristen segítő kegyelmét.

Az augusztus 2-án az ipolybalogi Szent Korona-ünnepségen
elhangzott beszéd szerkesztett változata.
Meglent a felvidék.ma portálon