Gondoljunk a gyerekeinkre, az unokáinkra, mit hagyunk rájuk!

Szeptember 16-án Ferenc pápa a „világ gyógyításáról” szóló katekézissorozatának 7. állomásához érkezett, mai elmélkedésének központi gondolata a „közös otthon gondozása és a szemlélődő magatartás” közötti kapcsolat volt.

Gondoljunk a
gyerekeinkre, az unokáinkra, mit hagyunk rájuk!

Szeptember
16-án Ferenc pápa a „világ gyógyításáról” szóló katekézissorozatának 7.
állomásához érkezett, mai elmélkedésének központi gondolata a „közös otthon
gondozása és a szemlélődő magatartás” közötti kapcsolat volt.

Ferenc pápa teljes katekézisének
fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ahhoz, hogy kijussunk egy
járványból, ápolnunk kell magunkat, és ápolnunk kell egymást. Támogatnunk kell
azokat is, akik a leggyengébbeket, a betegeket és az időseket gondozzák. Szokás
az időseket elhagyni, magukra hagyni őket: ez ronda dolog. Ezek az emberek –
akiket a spanyol „cuidadores” szó találóan határoz meg, vagyis akik gondjaikba
veszik a betegeket – lényegi szerepet játszanak a mai társadalomban, még ha
gyakran nem is kapják meg a megérdemelt elismerést és javadalmazást.

A gondoskodás embervoltunk
aranyszabálya,

egészséget és reményt hoz magával
(vö. Laudato si’ enciklika [LS], 70.). Gondoskodni a betegekről, a
rászorulókról, az elhagyottakról: ez emberi és egyben keresztény érték.

Ezt a gondoskodást közös
otthonunknak is nyújtanunk kell: a földnek és minden teremtménynek. Az élet
minden formája összekapcsolódik (vö. uo., 137–138.), és egészségünk az
ökoszisztémák egészségétől függ, melyeket Isten teremtett, és amelyeknek a
gondozását ránk bízta (vö. Ter 2,15). Viszont a visszaélés vele súlyos bűn,
amely árt, káros és megbetegít (vö. LS 8.; 66.). A legjobb ellenszer közös
otthonunk eme nem megfelelő használatára a szemlélődés (vö. uo., 85.; 214.).
Hogyhogy? Nincs oltóanyag, hogy a közös otthon gondozását ne hanyagoljuk el?

Mi az ellenszere annak a
betegségnek, hogy nem vigyázunk közös otthonunkra? A szemlélődés.

„Ha valaki nem tanul meg megállni,
hogy észrevegye és értékelje a szépet, nem meglepő, hogy minden használati
tárggyá és gátlástalan visszaélés tárgyává válik számára” (uo., 215.). És
„egyszer használatos” tárggyá is. Pedig közös otthonunk, a teremtett világ nem
pusztán „erőforrás”. A teremtmények önmagukban értékesek, és „mindegyik a maga
módján Isten végtelen bölcsességének és jóságának egy-egy sugarát tükrözi” (Katolikus
Egyház katekizmusa, 339.). Ezt az értéket és ezt az isteni fénysugarat fel
kell fedeznünk, és felfedezéséhez csendben kell maradnunk, hallgatnunk kell,
szemlélődnünk kell. A szemlélés is gyógyítja a lelket.

Szemlélődés nélkül könnyen
kiegyensúlyozatlan és nagyképű antropocentrizmusba eshetünk, az „én” kerül
mindennek a középpontjába, mely túlértékeli embervoltunk szerepét, és minden más
teremtmény fölötti feltétlen uralkodóvá tesz bennünket. A teremtésről szóló
bibliai szövegek torz értelmezése hozzájárult ehhez a téves elképzeléshez, mely
a föld kizsákmányolását és teljes tönkretételét eredményezi.

A teremtett világ
kizsákmányolása: ez a bűn. Azt hisszük, mi vagyunk a középpontban, el akarjuk
foglalni Isten helyét, és leromboljuk a teremtés harmóniáját, Isten tervének
harmóniáját.

Ragadozókká válunk, megfeledkezünk
arról a hivatásunkról, hogy az élet őrzői legyünk. Természetesen meg lehet és
meg kell művelnünk a földet, hogy éljünk és fejlődjünk. De a megművelés nem
azonos a kizsákmányolással, és mindig gondoskodás kíséri: szántás és védelem,
megművelés és gondozás… Ez a küldetésünk (vö. Ter 2,15). Nem számíthatunk arra,
hogy anyagi szinten tovább fogunk növekedni anélkül, hogy gondoznánk a minket
befogadó közös otthont. Legszegényebb testvéreink és földanyánk nyögnek az
általunk okozott kár és igazságtalanság miatt, és új haladási irányt követelnek.
Megtérést, irányváltást követelnek tőlünk: gondoskodni kell a földről, a
teremtésről is.

Ezért fontos visszanyerni a
szemlélődő dimenziót, vagyis azt, hogy a földet, a teremtett világot ajándéknak
tekintsük, ne pedig olyasminek, amit haszonszerzés céljából ki kell
zsákmányolni. Ha szemlélődünk, felfedezünk a többiekben és a természetben a
hasznosságuknál valami jóval nagyobbat. Itt van a probléma lényege:

szemlélni annyit jelent, mint
túllépni egy dolog hasznosságán.

A szép szemlélése nem annak
kizsákmányolását jelenti: a szemlélés ingyenesség. Felfedezzük a dolgoknak Isten
által beléjük ültetett belső értékét. Amint azt sok lelki mester tanította, az
égnek, a földnek, a tengernek, minden teremtménynek megvan ez az ikonikus
képessége, ez a misztikus képesség arra, hogy visszavigyen bennünket a
Teremtőhöz és a teremtéssel való közösséghez. Például Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos
könyvének végén arra hív bennünket, hogy végezzünk „szemlélődést a szeretet
elnyeréséért”, vagyis vegyük fontolóra azt, ahogyan Isten néz teremtményeire és
örül velük; és fedezzük fel Isten jelenlétét teremtményeiben, szabadon és
kegyelemmel szeressük és vegyük gondjainkba őket.

A szemlélődés, mely gondoskodó
magatartáshoz vezet bennünket, nem azt jelenti, hogy a természetet kívülről
nézzük, mintha mi nem lennénk beágyazva a teremtésbe. Mi ugyanis a természeten
belül vagyunk, a természet részei vagyunk. Inkább belülről kell kiindulnunk,

önmagunkat a teremtés részeként
kell felismernünk, főszereplővé kell válnunk, és nem szabad egy amorf, csak
kizsákmányolandó valóság puszta nézőinek képzelnünk magunkat.

Aki így szemlélődik, nemcsak azon
csodálkozik, amit lát, hanem azért is, mert eme szépség szerves részének érzi
magát; és azt is érzi, hogy őriznie, védelmeznie kell azt. Egy dolgot nem szabad
elfelejteni: akik nem tudják szemlélni a természetet és a teremtett világot,
azok a személyeket sem tudják szemlélni a maguk gazdagságában.

Aki pedig úgy él, hogy
kizsákmányolja a természetet, végül az embereket is kizsákmányolja, és
rabszolgaként bánik velük.

Ez egyetemes törvény: ha nem tudod
szemlélni a természetet, akkor nagyon nehezen fogod tudni szemlélni az
embereket, az emberek szépségét, a testvéreket, a nővéreket.

Aki képes a szemlélődő nézésre,
könnyebben nekikezd megváltoztatni azt, ami pusztulást okoz és károsítja az
egészséget. Azon fog dolgozni, hogy új termelési és fogyasztási szokásokat
tanítson és mozdítson elő, a gazdasági növekedés új modelljéhez járul hozzá,
mely garantálja a közös otthonnak és az embereknek a tiszteletét. A cselekvésben
szemlélődő ember a környezet őrévé fog válni: ez gyönyörű! Mindannyiunknak a
környezetnek, a környezet tisztaságának őreivé kell válnunk, meg kell próbálnunk
az ezeréves kultúrák ősi tudását ötvözni az új technikai ismeretekkel, hogy
életmódunk mindig fenntartható legyen.

Végül, szemlélődés és
gondoskodás: ez az a két magatartásforma, amely megmutatja az utat az ember
és a teremtés közötti kapcsolat kijavításához és egyensúlyának
helyreállításához. Sokszor a teremtéssel való kapcsolatunk ellenséges
kapcsolatnak tűnik: pusztítom a teremtést, hogy előnyre tegyek szert;
kizsákmányolom a teremtett világot saját előnyömre. Ne felejtsük, hogy drágán
fizetünk ezért. Ne felejtsük el a spanyol mondást: „Isten mindig megbocsát; mi,
emberek néha megbocsátunk; a természet azonban sosem bocsát meg.”

Ma olvastam az újságban az
Antarktisz két nagy gleccseréről az Amundsen-tenger közelében: leomlóban vannak.
Szörnyű lesz, mert a tengerszint emelkedni fog, és ez sok-sok nehézséget és
tömérdek bajt fog okozni. És miért? Mert túlmelegszik a föld, nem gondozzuk a
környezetet, nem gondozzuk a közös otthont. Ezzel szemben, amikor a teremtéssel
átvitt értelemben – hadd használjam ezt a szót – testvéri a kapcsolatunk,
akkor a közös otthon őreivé válunk, az élet és a remény őrei leszünk, őrizzük az
örökséget, amelyet Isten ránk bízott, hogy a jövőbeli nemzedékek örülhessenek
neki. Mondhatja azonban valaki: „Én úgyis boldogulok valahogy.” De a kérdés nem
az, hogy miként fogsz ma boldogulni – ezt egy német, kiváló protestáns teológus,
Bonhoeffer mondta –, nem az a kérdés, hogy te ma hogyan lábalsz ki a bajból; a
kérdés az, hogy mi lesz az örökség, milyen lesz a jövő nemzedék élete.

Gondoljunk a gyerekeinkre, az
unokáinkra: mit hagyunk rájuk, ha kizsákmányoljuk a természetet?

Őrizzük ezt az utat, így „őrei”
leszünk a közös otthonnak, őrei az életnek és a reménynek. Őrizzük meg az
örökséget, amelyet Isten ránk bízott, hogy a jövő nemzedékei is élvezhessék.
Külön is gondolok azokra az őslakos népekre, amelyeknek mindannyian köszönettel
tartozunk, de bűnbánattal is, hogy jóvátegyük a számukra okozott kárt. De
gondolok azokra a mozgalmakra, egyesületekre, népi csoportokra is, amelyek
elkötelezetten dolgoznak területük természetes és kulturális értékeinek
védelmén. Ezeket a társadalmi valóságokat nem mindig becsülik meg, olykor még
akadályozzák is, mert nem termelnek pénzt; a valóságban azonban egy békés
forradalomhoz járulnak hozzá, melyet „a gondozás forradalmának” nevezhetünk.
Szemlélődve nézzünk, hogy tudjunk gondoskodni, szemlélődve nézzünk, hogy tudjunk
őrizni, őrizni egymást, a teremtett világot, gyermekeinket, unokáinkat és őrizni
a jövőt! Szemlélődve nézzünk, hogy gyógyítsunk, és örökséget hagyjunk a jövő
nemzedékre!

Nem szabad azonban egyesekre
hagynunk azt, ami minden ember feladata! Mindannyian a „közös otthon őrzőjévé”
válhatunk és kell is válnunk, olyanná, aki képes dicsérni Istent
teremtményeiért, képes szemlélődve nézni és megvédeni az ő teremtményeit.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír