Arcok és szívek vagyunk, Isten egyenként, név szerint ismer bennünket!

Ferenc pápa október 14-én folytatta az imádságról szóló katekézisét a VI. Pál-csarnokban tartott általános kihallgatás keretében. Úgy mutatta be a Zsoltárok könyvét, mint amelyben hús-vér imádkozó emberek imáit találjuk, és amely megtanít bennünket is imádkozni.

Arcok és szívek vagyunk,
Isten egyenként, név szerint ismer bennünket!

 Ferenc
pápa október 14-én folytatta az imádságról szóló katekézisét a VI.
Pál-csarnokban tartott általános kihallgatás keretében. Úgy mutatta be a
Zsoltárok könyvét, mint amelyben hús-vér imádkozó emberek imáit találjuk, és
amely megtanít bennünket is imádkozni.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

A Bibliát olvasva
állandóan különféle imákkal találkozunk. De a Szentírásban találunk egy egész
könyvet is, amely csak imából áll, és ez a könyv számtalan imádkozó ember
hazájává, edzőtermévé és otthonává lett. Ez a Zsoltárok könyve. Százötven
zsoltár, melyek arra szolgálnak, hogy imádkozzuk őket.

A bölcsességi
könyvekhez tartozik, mert az Istennel folytatott párbeszéd tapasztalata alapján
az „imádkozni tudást” adja tovább. A zsoltárokban megtalálhatjuk az összes
emberi érzést: az életünket átszövő örömöket, fájdalmakat, kétségeket,
reményeket és keserűségeket. A katekizmus azt írja, hogy mindegyik zsoltár
„annyira józan, hogy őszintén imádkozhatja bármilyen körülmények között és
bármely korban élő ember” (KKK 2588). A zsoltárok olvasásával és újraolvasásával
megtanuljuk az imádság nyelvét. Az Atyaisten ugyanis Lelkével ihlette őket Dávid
király és más imádkozó emberek szívében, hogy megtanítsanak minden férfit és nőt
arra, hogyan dicsérjék őt, hogyan mondjanak köszönetet neki, hogyan kérleljék,
hogyan szólítgassák örömben és fájdalomban, és hogyan beszéljék el tetteinek és
törvényének csodáit. Összefoglalva: a zsoltárok Isten szavának részét képezik,
melyeket mi, emberek arra használunk, hogy beszéljünk Vele.

Ebben a könyvben nem
találunk fellegekben járó embereket, nem találunk felhőkanalozókat, olyanokat,
akik esztétikai vagy elidegenítő tapasztalattal tévesztik össze az imát.

A zsoltárok nem
íróasztalnál született szövegek; hanem szólongatások, gyakran drámaiak, melyek
eleven létezésünkből fakadnak fel. Ahhoz, hogy imádkozni tudjuk őket, elegendő
annak lennünk, amik vagyunk.

Nem szabad
elfelejtenünk: ahhoz, hogy jól imádkozzunk, úgy kell imádkoznunk, amilyenek
vagyunk, nem sminkelve! Az imádkozáshoz nem kell előtte tetszetősre kenegetnünk
a lelkünket! „Uram, én ilyen vagyok”, lépjünk az Úr elé úgy, ahogy vagyunk,
együtt a szép dolgokkal, de a csúnya dolgokkal is, melyeket senki sem ismer, de
mi, lelkünk mélyén ismerünk. A zsoltárokban hús-vér imádkozó emberek hangját
halljuk, akiknek élete, mint mindenkié, nehézségekkel, gyötrelmekkel,
bizonytalansággal van tele. A zsoltáros egyáltalán nem tagadja ezt a szenvedést:
tudja, hogy az élethez tartozik. A zsoltárokban azonban a szenvedés kérdéssé
alakul. A szenvedésből eljutunk a kérdésig.

A sok kérdés között
van egy, amely megválaszolatlan marad, mint egy szüntelen kiáltás, mely az egész
könyvön át visszhangzik, itt is, ott is felhangzik. Ezt a kérdést sokszor
ismételjük: „Meddig, Uram? Meddig?” Minden fájdalom szabadulásért könyörög,
minden könny vigasztalásért esedezik, minden seb gyógyulásra vár, minden rágalom
felmentő határozatra. „Meddig kell még szenvednem, Uram? Hallgass meg, Uram!”
Hányszor imádkoztunk így? Hányszor mondtuk, hogy: „Meddig még? Elég már, Uram!”
Azáltal, hogy a zsoltárok állandóan ilyen kérdéseket tesznek fel, megtanítanak
minket arra, hogy ne törődjünk bele a fájdalomba, és emlékeztetnek, hogy az élet
nem nyert üdvösséget, ha nem nyert gyógyulást.

Az ember léte csak
egy lehelet, élete röpke pillanat, de az imádkozó tudja, hogy értékes Isten
szemében, s ezért van értelme kiáltani.

Ez fontos! Amikor
imádkozunk, azért tesszük, mert tudjuk, hogy értékesek vagyunk Isten szemében.
Ez a Szentlélek kegyelme, aki belülről felébreszti bennünk annak tudatát, hogy
értékesek vagyunk Isten szemében. Ezáltal kapunk indíttatást arra, hogy
imádkozzunk.

A
zsoltárimák erről a kiáltásról tanúskodnak: többszörös kiáltás ez, mert az
életben a fájdalom ezernyi formát ölt, a betegségnek, a gyűlöletnek, a
háborúnak, az üldöztetésnek, a bizalmatlanságnak… a nevét viseli. A legnagyobb
„botrányig”, a halál botrányáig. A halál az ember legképtelenebb ellenségeként
jelenik meg a Zsoltárok könyvében: melyik bűncselekmény érdemel ilyen kegyetlen
büntetést, mely megsemmisüléssel és véget éréssel jár? A zsoltárokat imádkozó
arra kéri Istent, hogy lépjen közbe ott, ahol minden emberi erőfeszítés
hiábavalónak bizonyul. Ez a magyarázata annak, hogy az ima már önmagában is út
az megmeneküléshez, az üdvösséghez, és a kezdete annak.

Mindenki szenved ezen
a világon: akár hisz Istenben, akár elutasítja őt. A Zsoltárok könyvében azonban
a fájdalom kapcsolattá, viszonnyá válik: segélykiáltás, mely halló fülekre vár.
Nem maradhat értelmetlen, cél nélküli. Az általunk elszenvedett fájdalmak sem
lehetnek csak egy egyetemes törvény konkrét esetei: azok mindig „az én”
könnyeim. Gondoljatok erre: a könnyek nem egyetemesek, hanem „az én” könnyeim.

Mindenkinek
megvannak a maga könnyei. „Az én” könnyeim és „az én” fájdalmaim arra
késztetnek, hogy folytassam az imát.

„Az
én” könnyeimről van szó, melyeket még soha senki nem ontott ki előttem. Igen,
sokan sírtak, sokan. De „az én” könnyeim az enyémek, „az én” fájdalmam az enyém,
„az én” szenvedésem az enyém.

Mielőtt beléptem a
terembe, találkoztam annak a comói egyházmegyés papnak a szüleivel, akit
meggyilkoltak; akkor ölték meg, amikor épp másokat szolgált, másokon segített.
Azoknak a szülőknek a könnyei „az ő” könnyeik, és mindketten tudják, mennyit
szenvedtek, amikor megtudták, hogy fiuk életét adta a szegények szolgálatában.
Amikor meg akarunk vigasztalni valakit, nem találunk szavakat. Miért? Mert nem
érünk el az ő fájdalmáig, mert „az ő” fájdalma az övé, „az ő” könnyei az övéi.
Ugyanez érvényes ránk is: „az én” fájdalmam az enyém, „az én” könnyeim az
enyémek, és ezekkel a könnyekkel, ezzel a fájdalommal fordulok az Úrhoz.

Az emberek minden
fájdalma szent Isten számára. Az 56. zsoltárban így imádkozik az ember: „Te
számon tartod kóborló lépteimet. Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe! Talán nincsenek
feljegyezve könyvedben?” (Zsolt 56,9). Isten előtt nem vagyunk idegenek vagy
puszta számok. Arcok és szívek vagyunk, ő egyenként, név szerint ismer
bennünket!

A zsoltárokban a hívő
választ talál. Tudja, hogy ha minden emberi ajtó bezárul, Isten ajtaja akkor is
nyitva van. Ha az egész világ elmarasztaló ítéletet hoz, Istennél akkor is van
menekvés.

„Az
Úr hall”: nemritkán elég ezt tudni az imában. A problémák nem mindig oldódnak
meg. Aki imádkozik, nem kerget illúziókat: tudja, hogy e földi élet számos
kérdése megoldatlan marad, kiút nélkül; a szenvedés továbbra is kísér bennünket,
és ha túl is vagyunk egy csatán, újabbak várnak ránk. Ha azonban tudjuk, hogy az
Úr meghallgatta, amit mondtunk, akkor minden elviselhetőbbé válik.

A legrosszabb
dolog, ami történhet, az, ha elhagyatottságtól szenvedünk, ha azt érezzük, hogy
megfeledkeztek rólunk. Ettől ment meg az ima bennünket.

Mert előfordulhat, sőt
gyakran előfordulhat, hogy nem értjük Isten terveit, de kiáltásaink nem ragadnak
idelenn: felszállnak őhozzá, akinek atyai szíve van, és aki maga is sír minden
fiáért és lányáét, aki szenved, és aki meghal. Hadd mondjak valamit: a nehéz
pillanatokban jót tesz nekem, ha Jézus könnyeire gondolok, amikor Jeruzsálemre
nézve sírt, amikor Lázár sírja előtt sírt. Isten értem sírt, Isten sír, sír
fájdalmaink miatt. Mert Isten azért akart emberré válni – mondta egy spirituális
író –, hogy sírni tudjon. Ha arra gondolok, hogy Jézus sír velem a fájdalomban,
az vigasztalás számomra: segít előrelépni. Ha kapcsolatban maradunk vele, az
élet nem kímél meg minket a szenvedéstől, de életünk megnyílik a jó nagy
horizontjára, és beteljesedése felé halad tovább! Bátorság, folytassuk az imát!
Jézus mindig mellettünk áll!

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír