Ne éljünk és ne imádkozzunk úgy, mintha szegények nem léteznének!

Október 21-én Ferenc pápa múlt héthez hasonlóan a zsoltárok imádkozásáról tartotta katekézisét a szerda délelőtti szokásos kihallgatáson a VI. Pál csarnokban. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Ne éljünk és ne
imádkozzunk úgy, mintha szegények nem léteznének!

Október
21-én Ferenc pápa múlt héthez hasonlóan a zsoltárok imádkozásáról tartotta
katekézisét a szerda délelőtti szokásos kihallgatáson a VI. Pál csarnokban.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Ma a koronavírus miatt
kicsit változtatnunk kell a kihallgatás lebonyolításán. Ti el vagytok választva,
kicsit a védőmaszkkal is, én pedig kicsit távol vagyok tőletek. Nem tudom azt
tenni, amit mindig is teszek, nem tudok közel kerülni hozzátok, mert
valahányszor közelebb megyek, valamennyien összeseregletek, lecsökken a köztetek
lévő távolság, és fennáll a fertőzés veszélye. Sajnálom, hogy így kell
cselekednem, de a ti biztonságotokat szolgálja. Ahelyett, hogy közel mennék
hozzátok, és kezet fognánk, távolról köszöntjük egymást, de tudnotok kell, hogy
szívemmel közel vagyok hozzátok. Remélem, értitek, miért teszem ezt. Aztán
amikor a felolvasók a bibliai szöveget olvasták, felfigyeltem arra a csecsemőre,
aki sírt. És láttam, ahogy az édesanyja simogatta és megszoptatta a babát, és
arra gondoltam: „Isten is így tesz velünk, mint ez az édesanya.” Milyen
gyengéden próbálta ringatni és szoptatni a kisbabát. Gyönyörű képek ezek! És
amikor templomban történik ez, amikor egy gyermek sír, akkor tudjuk, hogy jelen
van egy édesanya gyengédsége, mint ma, jelen van egy édesanya gyengédsége, aki
Isten irántunk tanúsított gyengédségének szimbóluma. Sose hallgattassátok el a
templomban síró gyermeket, sose, mert az a hang Isten gyengédségét vonzza.
Köszönöm a tanúságtételedet!

Ma befejezzük a
Zsoltárok könyvének imáiról szóló katekézist. Először is megjegyezzük, hogy a
zsoltárokban gyakran megjelenik egy negatív alak, az „istentelené”, vagyis aki
úgy él, mintha Isten nem létezne. Az a személy, akinek semmi kapcsolata a
transzcendenssel, aki arroganciájának minden korlátozása nélkül él, akit nem
érdekel, hogyan ítéli meg Isten azt, amit gondol és amit csinál.

Ezért a Zsoltárok
könyve az imát az élet alapvető valóságaként mutatja be. Az abszolútra és a
transzcendensre való hivatkozás – melyet az aszketika mesterei „szent
istenfélelemnek” neveznek – az, ami teljesen emberivé tesz bennünket, ez az a
határ, amely megment minket önmagunktól, megakadályozva, hogy mohón és
harácsolva csapjunk le erre az életre.

Az ima az emberi
lény megmenekülése.

Természetesen létezik
hamis ima is, olyan ima, amelyet csak azért végzünk, hogy mások megcsodáljanak.
Azok, akik csak azért mennek misére, hogy mutassák, hogy katolikusok, vagy hogy
bemutassák a legújabb ruhamodellt, amelyet vásároltak, vagy hogy jótékony
emberként tetszelegjenek, azok hamis imára mennek. Jézus erős figyelmeztetést
fogalmazott meg erről (vö. Mt 6,5–6; Lk 9,14). De amikor az imádság igazi
szellemét őszintén befogadjuk és az leszáll a szívünkbe, akkor arra késztet
bennünket, hogy Isten szemével nézzük a valóságot.

Amikor imádkozunk,
minden dolog „vastagságot” kap. Érdekes ez az imádságban: talán egy
jelentéktelen dologgal kezdjük, de az imádságban ez a dolog vastagságot kap,
súlyt kap, mintha Isten kézbe venné és átalakítaná.

A legrosszabb
szolgálat, amelyet Istennek és az embereknek nyújthatunk, ha fáradtan,
megszokásból imádkozunk.

Ha papagáj módjára
imádkozunk. Nem! Szívvel kell imádkozni! Az ima az élet középpontja. Ha van ima,
akkor a testvér is, sőt az ellenség is fontossá válik. Az első keresztény
szerzetesek egyik ősi mondása így szól: „Boldog az a szerzetes, aki Isten után
minden emberre úgy néz, mint Istenre” (Evagriosz Pontikosz: Traktátus az
imáról, 123.). Aki imádja Istent, az szereti az ő gyermekeit. Aki tiszteli
Istent, az tiszteli az embereket.

Ezért az ima nem
egy nyugtató tabletta az élet miatti szorongás enyhítésére; vagy mindenesetre
egy ilyen ima biztosan nem keresztény.

Az ima inkább
mindnyájunkat felelőssé tesz. Világosan látjuk a Miatyánkban, amelyet Jézus
tanított tanítványainak.

Ahhoz, hogy
megtanuljunk így imádkozni, a zsoltárok gyűjteménye nagyszerű iskolát jelent.
Láttuk, hogy a zsoltárok nem mindig használnak finomkodó és kedves szavakat, és
gyakran magukon hordják az emberi létezés sebhelyeit. Mindenesetre ezeket az
imákat először a jeruzsálemi templomban, majd a zsinagógákban használták; a
legmeghittebbeket és legszemélyesebbeket is. A Katolikus Egyház katekizmusa így
fogalmaz: „A zsoltárok imádságának sokféle kifejezése egyszerre ölt formát a
Templom liturgiájában és az ember szívében” (2588). És így a személyes imádság
először Izrael népének, aztán az Egyház népének imájából merít és táplálkozik.

Az egyes
szám első személyben íródott zsoltárok is, melyek az egyén legmeghittebb
gondolatait és nehézségeit tárják fel, kollektív örökséget jelentenek, arra
szolgálnak, hogy mindenki és mindenkiért imádkozhassa.

A keresztények
imádságában ez a „lélegzés”, ez a lelki „feszültség” van jelen, mely egyben
tartja a templomot és a világot.

Az ima elindulhat a
templomhajó félhomályában, de aztán a város utcáin fejezi be futását. És
megfordítva, kicsírázhat a mindennapi elfoglaltságok során, és beteljesedést
találhat a liturgiában. A templomok kapui nem akadályok, hanem áteresztő
„membránok”, melyek készek egybegyűjteni minden ember kiáltását.

A zsoltárok
imádságában a világ mindig jelen van. A zsoltárok például hangot adnak a
megmentés isteni ígéretének, mely a leggyengébbeknek szól: „A szűkölködők
nyomora és a szegények sóhaja miatt fölkelek – mondja az Úr –, és megszabadítom
a megvetettet” (Zsolt 12,6). Vagy figyelmeztetnek a világi gazdagság veszélyére,
mert „a jólétben élő ember nem ért, olyan, mint az állat, melyre pusztulás vár”
(Zsolt 49,21). Vagy kitágítják a horizontot Isten történelemre irányuló
tekintetére: „Az Úr keresztülhúzza a nemzetek számításait, meghiúsítja a népek
terveit. De az Úr terve mindörökre megmarad, szívének szándékai nemzedékről
nemzedékre” (Zsolt 33,10–11).

Összefoglalva, ahol
Isten van, ott kell az embernek is lennie. A Szentírás kategorikusan kijelenti:
„Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. – Ő mindig előttünk jár. Ő
mindig vár bennünket, mert előbb szeret, előbb néz, előbb ért meg bennünket. Ő
mindig ránk vár. – Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de
testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem
szeretheti Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent
szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,19–21). A Szentírás ismeri annak az
embernek az esetét, aki bár őszintén keresi Istent, sosem sikerül rátalálnia; de
azt is állítja, hogy sosem szabad semmibe venni a szegények könnyeit, különben
nem találjuk meg Istent. Isten nem tűri azok „ateizmusát”, akik megtagadják
Isten minden emberbe vésett képét. A mindennapok ateizmusa: „Hiszek Istenben, de
elutasítom a többi embert, megengedem magamnak, hogy utáljam a többieket.” Ez
gyakorlati ateizmus.

Ha valaki nem
ismeri el az emberi személyt Isten képmásaként, az szentségtörés, gyalázat, a
legsúlyosabb vétség, melyet a templom és az oltár ellen el lehet követni.

Kedves testvérek! A
zsoltárok imádkozása segítsen bennünket abban, hogy ne essünk az „istentelenség”
kísértésébe, vagyis hogy úgy éljünk, és esetleg úgy imádkozzunk, mintha Isten
nem létezne, és mintha a szegények nem léteznének.

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír