Akkor is imádkoznunk kell, ha úgy érezzük, csak az időnket vesztegetjük!

Ferenc pápa november 11-én az állhatatos ima témájának szentelte az imádságról szóló katekézissorozat 14. alkalmát.

Akkor is
imádkoznunk kell, ha úgy érezzük, csak az időnket vesztegetjük!

Ferenc
pápa november 11-én az állhatatos ima témájának szentelte az imádságról szóló
katekézissorozat 14. alkalmát.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Folytatjuk az
imádságról szóló katekéziseket. Volt, aki azt mondta nekem: „Ön túl sokat beszél
az imáról. Nincs rá szükség.” De igen, szükséges! Mert

ha nem imádkozunk,
akkor nem lesz erőnk előrehaladni az életben. Az ima olyan, mint az oxigén az
élethez.

Az imával magunkra
hívjuk a Szentlélek jelenlétét, aki mindig előrevisz bennünket. Ezért beszélek
sokat az imáról.

Jézus a folyamatos,
állhatatosan gyakorolt imára adott példát. Egész küldetésének az Atyával
elmélyült csendben folytatott állandó párbeszéd a forrása. Az evangéliumok arról
is beszámolnak, miként buzdította tanítványait arra, hogy kitartóan,
fáradhatatlanul imádkozzanak. A katekizmus felidézi a Lukács evangéliumában
olvasható három példabeszédet, amelyek kiemelik Jézus imájának ezt a jellemzőjét
(vö. KEK 2613).

Az imának
mindenekelőtt kitartónak kell lennie: mint a példázat szereplőjének, aki, mivel
egy váratlanul érkezett vendéget kell befogadnia, az éjszaka közepén kopogtat a
barátjánál, és kenyeret kér tőle. A barát azt válaszolja, hogy „nem!”, mert már
ágyban van, de ő csak hajtogatja a magáét mindaddig, míg rá nem kényszeríti,
hogy felkeljen és adjon neki kenyeret (vö. Lk 11,5–8). Kitartó kérés. De Isten
türelmesebb, mint mi, és azok, akik hittel és állhatatosan kopogtatnak szíve
ajtaján, nem csalódnak. Isten mindig válaszol. Mindig. Atyánk jól tudja, mire
van szükségünk.

A kérlelésre nem
azért van szükség, hogy tájékoztassuk vagy meggyőzzük őt, hanem hogy a vágy és a
várakozás táplálását szolgálja bennünk.

A második példázat egy
özvegyasszonyról szól, aki bíróhoz fordul, hogy segítsen, és szolgáltasson
igazságot neki. Ez a bíró korrupt, gátlástalan ember, de végül az özvegyasszony
rimánkodásától kiborulva úgy dönt, megtetszi, amit az kér (vö. Lk 18,1–8). Azt
gondolja: „Jobb, ha megoldom a problémáját, és megszabadulok tőle, mint hogy
állandóan idejárjon hozzám panaszkodni.” Ez a példázat megérteti velünk, hogy

a hit nem
pillanatnyi fellángolás, hanem bátor készség arra, hogy megszólítsuk Istent, sőt
hogy „vitatkozzunk” vele,

és hogy ne törődjünk
bele a rosszba és az igazságtalanságba.

A harmadik példázat
egy farizeust és egy vámszedőt mutat be, akik a templomba mennek imádkozni. Az
előbbi érdemeivel dicsekedve fordul Istenhez; az utóbbi arra is méltatlannak
érzi magát, hogy a szentélybe lépjen. Isten azonban nem hallgatja meg az
elsőnek, vagyis az öntelteknek az imáját, míg az alázatosakét meghallgatja (vö.
Lk 18,9–14). Nincs igazi ima alázatos lelkület nélkül. Hiszen épp az alázat
késztet arra, hogy kérjünk az imában.

Az evangélium tanítása
világos: mindig imádkoznunk kell, akkor is, ha minden hiábavalónak látszik, ha
Isten süketnek és némának tűnik, ha úgy érezzük, hogy csak az időnket
vesztegetjük. Még ha elsötétedik is az ég, a keresztény nem hagy fel az imával.
Imája együtt jár hitével. A hit életünk sok napján illúziónak, meddő
erőfeszítésnek tűnhet.

Vannak sötét
időszakok életünkben, és ekkor illúziónak tűnik a hitünk. Az imádság gyakorlása
azonban ennek az erőfeszítésnek az elfogadását is jelenti.

„Atyám,
imádkozom én, de nem érzek semmit, üresnek érzem magam, száraz a szívem.” Akkor
is haladnod kell előre, erőfeszítést kell tenned a rossz pillanatokban, amikor
semmit sem érzünk. Sok szent megtapasztalta a hit éjszakáját és Isten
hallgatását – amikor kopogtatunk, de Isten nem válaszol –, és ezek a szentek
állhatatosak voltak.

Aki a hitnek ezeken az
éjszakáin imádkozik, az sosincs egyedül.

Jézus ugyanis
nemcsak az ima tanúja és tanítója, hanem annál több. Ő befogad minket az ő
imájába, hogy őbenne és rajta keresztül imádkozhassunk. És ez a Szentlélek műve.

Az evangélium ezért
biztat bennünket arra, hogy Jézus nevében imádkozzunk az Atyához. Szent János
közli az Úrnak ezeket a szavait: „Bármit kértek majd a nevemben, megteszem, hogy
az Atya megdicsőüljön a Fiúban” (Jn 14,13). A katekizmus pedig elmagyarázza: „a
bizonyosság, hogy kéréseink meghallgatást nyernek, Jézus imádságán alapszik” (KEK 2614).
Olyan szárnyakat ad, amilyeneket az ember imája mindig is szeretett volna.

Mindenképp fel kell
idéznünk a 91. zsoltár szavait, melyek tele vannak bizalommal, és amelyek egy
mindent Istentől remélő szívből fakadnak: „Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt
menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. Nem kell félned az éji kísértettől, sem a
nappal repülő nyilaktól; sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal
kitörő dögvésztől” (Zsolt 91,4–6). Ez a csodálatos imádság Krisztusban
teljesedik be,
benne találja meg teljes
igazságát. Jézus nélkül az a veszély fenyegeti imáinkat, hogy emberi
erőfeszítésre korlátozódnak, mely legtöbbször kudarcra van ítélve. Ő viszont
magáévá tett minden kiáltást, minden könnyet, minden örömet, minden könyörgést…
minden emberi imát. És ne
feledkezzünk
meg a Szentlélekről sem, aki bennünk imádkozik. Ő indít minket imára, ő vezet el
minket Jézushoz. Ő az ajándék, akit az Atya és a Fiú adott nekünk, hogy
találkozhassunk Istennel. És amikor imádkozunk, a Szentlélek imádkozik
szívünkben.

Krisztus a minden számunkra,
imaéletünkben is! Szent Ágoston ragyogó megfogalmazását a katekizmusban is
megtaláljuk: Krisztus „imádkozik értünk mint papunk; imádkozik bennünk mint
főnk; mi pedig imádkozunk hozzá mint Istenünkhöz. Ismerjük fel tehát benne a mi
hangunkat és az ő hangját mibennünk!” (KEK 2616). Ezért az imádkozó keresztény
nem fél semmitől, rábízza magát a Szentlélekre, akit ajándékba kaptunk, aki
imádkozik bennünk és imára indít bennünket. Maga a Szentlélek, az imádság
mestere legyen az, aki megtanítja nekünk az imádság útját!

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír