Ne féljünk imádkozni, ne szégyelljünk kérni Istentől!

December 9-án Ferenc pápa a kérőimáról tartotta elmélkedését, immár a tizennyolcadikat az imádság témájának szentelt katekézissorozatában. Isten valamiképpen az egész teremtésbe beleoltotta a vágyódást Isten felé, ezért sosem szabad szégyellnünk kérni, esdekelni, könyörögni, fohászkodni.

Ne
féljünk imádkozni, ne szégyelljünk kérni Istentől!

December
9-án Ferenc pápa a kérőimáról tartotta elmélkedését, immár a tizennyolcadikat az
imádság témájának szentelt katekézissorozatában. Isten valamiképpen az egész
teremtésbe beleoltotta a vágyódást Isten felé, ezért sosem szabad szégyellnünk
kérni, esdekelni, könyörögni, fohászkodni.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Folytatjuk
elmélkedéseinket az imádságról. A keresztény ima teljesen emberi – emberi
személyként imádkozunk, úgy, amilyenek vagyunk –, és ez magában foglalja a
dicséretet és a könyörgést. Amikor ugyanis Jézus imádkozni tanította
tanítványait, akkor ezt a Miatyánkkal tette, hogy gyermeki bizalommal
kapcsolódjunk Istenhez, és minden kérésünkkel hozzá forduljunk. Fohászkodunk
Istenhez a legnagyobb ajándékokért: nevének megszentelődéséért az emberek
körében, országának eljöveteléért, a világ iránti jóakaratának teljesüléséért. A
katekizmus emlékeztet: „A kéréseknek rangsora van: mindenekelőtt az országot
kérjük, ezután mindazt, ami szükséges a fogadásához és az eljövetelében való
együttműködéshez” (KEK 2632.). De a Miatyánkban a legegyszerűbb ajándékokért, a
leghétköznapibb dolgokért is imádkozunk, mint például a „mindennapi kenyérért” –
ami egészséget, otthont, munkát, mindennapi dolgokat is jelent; s az
Eucharisztiát is jelenti, mely a Krisztusban való élethez szükséges –; aztán
imádkozunk bűneink bocsánatáért – ami mindennapos dolog; mindig szükségünk van
megbocsátásra –; aztán azért imádkozunk, hogy béke legyen kapcsolatainkban;
végül pedig azért, hogy segítsen meg bennünket a kísértésekben, és szabadítson
meg a gonosztól.

Kérés,
könyörögés. Ez nagyon emberi. Hallgassuk meg újra a katekizmust: „A kérő
imádsággal kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Istenhez fűződő kapcsolatunknak:

mint teremtmények
nem önmagunktól eredünk, sem a nehézségeknek nem vagyunk urai, és nem vagyunk
önmagunk végső célja sem, sőt, amikor vétkezünk, mint keresztények tudjuk, hogy
elfordulunk Atyánktól. A kérés már bizonyos visszatérés őhozzá” (KEK 2629.).

Ha valaki rosszul érzi
magát, mert helytelen dolgokat tett – tehát bűnös –, amikor imádkozza a
Miatyánkot, akkor már közeledik az Úrhoz. Néha azt hihetjük, hogy nincs
szükségünk semmire, elegendők vagyunk önmagunknak, és a legteljesebb
önelégültségben élhetünk. Néha ez történik! De előbb-utóbb ez az illúzió
szertefoszlik.

Az emberi lény egy
szólítás, mely időnként kiáltássá, gyakran elfojtott kiáltássá válik.

A lélek szikkadt,
szomjas földhöz hasonlít, ahogy a zsoltár mondja (vö. Zsolt 63,2). Életünknek
egyik-másik pontján valamennyien átéljük a melankólia vagy a magány idejét. A
Biblia nem szégyelli elénk tárni a betegségnek, az igazságtalanságnak, a barátok
árulásának vagy az ellenségek fenyegetésének jegyét magán hordozó emberi
állapotot. Néha úgy tűnik, hogy minden összeomlik a fejünk felett, az eddig élt
életünk hiábavaló volt. És ezekben a látszólagos zsákutcákban csak egyetlen kiút
van: a kiáltás, az ima: „Uram, segíts!” Az ima megnyitja az utat a fény előtt a
legsűrűbb sötétségben is. „Uram, segíts meg engem!” Ez utat tör, megnyitja az
utat.

Mi, emberek
osztozunk ezen a segélykiáltáson az egész teremtett világgal.

Nemcsak mi
„imádkozunk” ebben a határtalan univerzumban, hanem a teremtés minden töredéke
magában hordozza az Isten utáni vágyat. Szent Pál ezt így fejezi ki: „Tudjuk,
hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az,
hanem mi magunk is sóhajtozunk, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét” (Róm
8,22–24). Bennünk visszhangzik a teremtmények sokféle sóhajtozása: a fáké, a
szikláké, az állatoké… Minden beteljesedésre vágyik. Tertullianus ezt írta:
„Minden teremtmény imádkozik. Imádkoznak a barmok és az erdők vadjai. Térdet
hajtanak, s ha kiosonnak istállóikból és barlangjainkból, nem tétlen szájjal
bámulnak az égre, hanem leheletüket felhőzik feléje. Még a most fölcihelődő
madarak is az égre feszülnek, mintha két kezük volna, úgy terjesztik szét
kereszt alakban szárnyukat, és csipognak valamit imádság gyanánt” (Az
imádságról, XXIX,4.). Ez költőien megfogalmazott kommentár ahhoz, amit Szent Pál
mond: „Az egész teremtés sóhajtozik, imádkozik.”

Mi vagyunk az
egyedüliek, akik tudatosan imádkozunk, akik tudjuk, hogy az Atyához fordulunk,
hogy párbeszédet folytatunk az Atyával.

Tehát nem szabad
megbotránkozni, ha szükségét érezzük, hogy imádkozzunk, nem szabad
szégyenkeznünk. És főleg, amikor rászorulunk, hogy kérjünk. Egy alkalommal Jézus
egy becstelen emberről beszél, akinek számot kell adnia gazdájának, és ezt
mondja: „Koldulni szégyellek [Lk 6,3].” Sokunkat ez az érzés tölt el:
szégyellünk kérni, segítséget kérni, kérni valakitől valamit, ami segítene
elérnünk célunkat, és azt is szégyelljük, hogy Istentől kérjünk. Nem szabad
szégyellnünk imádkozni és azt mondani: „Uram, erre van szükségem”, „Uram, ilyen
nehéz helyzetben vagyok”, „Segíts nekem!” Ez a szív kiáltása Isten felé, aki
Atya. Meg kell tanulnunk boldog időkben is megtenni; hálát adni Istennek
mindazért, amit ad nekünk, semmit sem szabad természetesnek vagy megérdemeltnek
tartanunk: minden kegyelem! Az Úr mindig ad nekünk, mindig, és minden kegyelem,
minden! Isten kegyelme. De ne fojtsuk el a bennünk spontán feltörő fohászt! A
kérőima együtt jár korlátaink és teremtettségünk elfogadásával.

Meglehet, hogy
valaki nem is hisz Istenben, de nehéz nem hinni az imában: az egyszerűen
létezik; kiáltásként van jelen számunkra; és mindannyiunknak van közünk ehhez a
belső hanghoz, mely esetleg hosszú ideig hallgat, de egyszer csak felébred, és
kitör belőlük.

Testvérek, tudjuk,
hogy Isten válaszolni fog. Nincs olyan imádkozó ember a Zsoltárok könyvében, aki
kifejezi panaszát, és ne találna meghallgatásra. Isten mindig válaszol: ma vagy
holnap, de mindig válaszol. Így vagy úgy, de mindig válaszol. A Biblia
számtalanszor megismétli: Isten meghallja a hozzá kiáltók szavát. Eldadogott
kéréseinket is, a szívünk mélyén rekedt kéréseket is, melyeket szégyellünk
kimondani, az Atya meghallgatja, és nekünk akarja adni a Szentlelket, aki minden
imát irányít és mindent átalakít. Mindig türelem kérdése, a várakozásban való
kitartás kérdése.

Most az adventi időben
vagyunk, mely jellemzően a karácsonyvárás ideje. Várakozunk. Ez jól látható. De
egész életünk is várakozik. Az ima mindig várakozás, mert tudjuk, hogy az Úr
válaszolni fog.

Még a halál is
retteg, ha egy keresztény imádkozik, mert tudja, hogy minden imádkozónak van egy
a halálnál erősebb szövetségese: a feltámadt Úr.

A halál már
legyőzetett Krisztusban, és eljön a nap, amikor minden végleges lesz, és a halál
már nem fogja gúnyolni életünket és boldogságunkat.

Tanuljunk meg várni az
Úrra! Az Úr meglátogat bennünket, nemcsak ezeken a nagy ünnepeken – karácsonykor
és húsvétkor –, hanem mindennap meglátogat szívünk mélyén, ha várunk rá. És
sokszor nem vesszük észre, hogy az Úr közel van, hogy kopogtat az ajtónkon, és
hagyjuk elmenni. „Félek Istentől, ha elhalad; félek, ha elhalad, és én nem
veszem őt észre” – mondta Szent Ágoston. Az Úr igenis elhalad, az Úr eljön, az
Úr kopogtat. De ha füled tele van mindenféle zajjal, akkor nem hallod meg az Úr
hívását.

Testvérek, a
várakozás: ez az ima!

*

A Szentatya szavai az
általános kihallgatás végén:

Tegnap megjelent egy
apostoli levél Szent Józsefről, akit 150 évvel ezelőtt nyilvánítottak az
egyetemes Egyház védőszentjévé. Az Atyai szívvel címet adtam neki. Isten
a legértékesebb kincseket – Jézust és Máriát – bízta rá, és ő hittel, bátran,
gyengéden, „atyai szívvel” tökéletesen megfelelt e feladatnak. Kérjük oltalmazó
segítségét az Egyház számára korunkban, és tanuljuk meg tőle, hogy alázatosan
mindig megtegyük Isten akaratát!

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican.va
Forrás: Magyar Kurír