Nem elég Istent áldanunk, áldanunk kell az embereket, az egész világot!

December 2-án Ferenc pápa az Apostoli Palota könyvtárszobájában mondta el az imádságról szóló katekézisciklusának 17. elmélkedését, melyben az áldás témájáról, az áldó ima fontosságáról beszélt.

Nem elég Istent
áldanunk, áldanunk kell az embereket, az egész világot!

December
2-án Ferenc pápa az Apostoli Palota könyvtárszobájában mondta el az imádságról
szóló katekézisciklusának 17. elmélkedését, melyben az áldás témájáról, az áldó
ima fontosságáról
beszélt.

Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó
napot kívánok!

Ma az ima egyik
alapvető dimenziójával foglalkozunk, ez pedig az áldás. Az imáról szóló
elmélkedéseinket folytatjuk. A teremtésről szóló elbeszélésekben (vö. Ter 1–2)
Isten folytonosan, állandóan áldja az életet. Megáldja az állatokat (Ter 1,22),
megáldja a férfit és a nőt (Ter 1,28), végül megáldja a szombatot, a pihenésnek
és az egész teremtésnek való örvendezés napját (Ter 2,3). Isten az, aki áld. A
Biblia első oldalain az áldások állandó ismétlődését látjuk. Isten az, aki áld,
de az emberek is áldanak, és hamar kiderül, hogy az áldás különleges erővel
rendelkezik, mely egész életében végigkíséri a személyt, aki az áldást kapja, és
felkészíti az ember szívét, hogy hagyja magát megváltoztatni Isten által (vö. II.
vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 61.).

A világ kezdetén tehát
azt az Istent találjuk, aki megáld, latinul „benedicit”, vagyis aki „jót mond”,
aki jót mond, jót mond!

Látja, hogy kezének
minden műve jó és szép, és amikor elér az emberig, és elkészül a teremtéssel,
elismeri, hogy az „nagyon jó” (Ter 1,31).

Röviddel azután
megváltozik ez a szépség, melyet Isten az ő művébe vésett, és az ember romlott
teremtménnyé válik, aki képes rosszat és halált terjeszteni a világban; de semmi
sem törölheti el soha Isten első nyomát, a jóság jelét, melyet Isten a világba,
az emberi természetbe, mindannyiunkba helyezett: az áldás képességét és a
megáldottságot. Isten nem hibázott a teremtéssel, sem az ember teremtésével. A világ
reménye teljesen Isten
áldásán alapszik:
Ő továbbra is szeret
bennünket,
ő az első – miként a költő Péguy mondja

[1] –, aki továbbra is
reménykedik jóságunkban.

Isten nagy áldása Jézus
Krisztus, Isten nagy ajándéka az ő Fia, aki áldás az egész emberiség számára,
mindannyiunkat üdvözítő áldás. Ő az örök Ige, akivel az Atya megáldott bennünket
akkor, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8), mondja Szent Pál: testté tett
Ige, aki feláldozta magát értünk a kereszten.

Szent
Pál meghatottan mutatja be Isten szeretettervét; ezt mondja: „Áldott legyen az
Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden
lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ
teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből
eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése
szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét,
amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,3–6). Nincs
bűn, mely teljesen kitörölhetné Krisztusnak a mindannyiunkban jelen lévő képét.
Semmilyen bűn sem képes kitörölni azt a képet, amelyet Isten nekünk adott.
Krisztus képét. Megronthatja, de nem vonhatja ki Isten irgalma alól. A bűnös
sokáig maradhat vétkeiben, de Isten a végsőkig türelmes abban a reményben, hogy
végül az a szív megnyílik és megváltozik. Isten olyan, mint egy jó apa és mint
egy jó anya. Jó anya is: ők sosem szűnnek meg szeretni gyermeküket, bármennyi
vétket követett is el, ők mindig szeretnek. Eszembe jut, hogy sokszor láttam az
embereket, akik sorban álltak a börtön bejárata előtt. Sok anya állt a sorban,
hogy bemehessen és láthassa fiát a börtönben: nem szűnnek meg szeretni fiukat,
és tudják, hogy a buszon elhaladó emberek azt gondolják: „Na ez a rabnak az
anyja!” Ők mégsem szégyellik ezt, vagy jobban mondva szégyellik, de mennek
tovább, mert a gyermekük fontosabb számukra a szégyennél.

Hasonlóképpen mi
fontosabbak vagyunk Isten számára minden bűnnél, melyet elkövethetünk, mert ő
apa, anya, tiszta szeretet, ő örökre megáldott bennünket. És sosem fog megszűnni
áldani bennünket.

Megrázó tapasztalat
ezeknek az áldásról szóló bibliai szövegeknek az olvasása egy börtönben vagy egy
felépülést segítő közösségben. Azt kell éreztetni az ilyen emberekkel, hogy
súlyos vétkeik ellenére is áldottak maradnak, hogy a mennyei Atya továbbra is
szereti őket, és reméli, hogy végül megnyílnak a jóra. Ha legközelebbi rokonaik
is elhagyták őket, mert már menthetetlennek tartják őket, Isten számára ők
mindig gyermekei maradnak. Isten nem tudja kitörölni bennünk az
istengyermekséget, mindegyikünk Isten gyermeke marad. Olykor történnek csodák:
vannak olyan férfiak és nők, akik újjászületnek, mert rátalálnak erre az
áldásra, mely gyermekké kente fel őket. Mert Isten kegyelme megváltoztatja az
életünket: úgy ragad meg bennünket, amilyenek vagyunk, de sosem hagy meg
olyannak, amilyenek vagyunk.

Gondoljunk csak arra,
amit Jézus Zakeussal tett (vö. Lk 19,1–10). Mindenki a rosszat látta benne;
Jézus viszont észrevett benne egy cseppnyi jót, és onnantól, a Jézus iránti
kíváncsiságánál kezdve, elérte őt a megmentő irgalom. Így Zakeusnak először a
szíve, majd az élete változott meg. A megvetett és elutasított emberekben Jézus
meglátta az Atya kitörölhetetlen áldását. Zakeus nyilvános bűnös volt, sok
rosszat tett, de Jézus meglátta benne az Atya áldásának kitörölhetetlen jelét,
és onnantól kezdve [elindult] az együttérzése. Az evangélium sokszor megismétli
ezt a kifejezést: „megesett rajta a szíve”, és ez az együttérzés arra készteti
Jézust, hogy segítsen rajta és megváltoztassa a szívét. Sőt, Jézus azonosult
minden rászoruló emberrel (vö. Mt 25,31–46). A végső „számadásról” szóló
szakaszban, melynek alapján mindannyian meg leszünk ítélve, a Máté-evangélium
25. fejezetének szövege szerint, Jézus azt mondja: „Éhes voltam, meztelen
voltam, börtönben voltam, kórházban voltam, ott voltam…”

Az áldó Istennek mi
is áldással válaszolunk – Isten megtanított bennünket áldani, és nekünk
kötelességünk áldani –: ez a dicsérő, az imádó, a hálaadó ima.
A katekizmus azt írja: „Az áldó imádság az ember válasza Isten
ajándékaira: mivel Isten áld, az ember szíve viszonozhatja azzal, hogy áldja
azt, aki minden áldás forrása” (KEK 2626.). Az ima öröm és hála. Isten nem várta
meg, míg megtérünk, hogy aztán elkezdjen szeretni bennünket, hanem már sokkal
korábban szeretett, amikor ugyanis még bűnben voltunk.

Nem elég csak
Istent áldanunk, aki áld bennünket, hanem mindent áldanunk kell őbenne, az
összes embert. Áldanunk kell Istent és áldanunk kell testvéreinket, áldanunk
kell a világot: ez a keresztény szelídség gyökere, a képesség arra, hogy
áldottnak érezzük magunkat, és hogy mi magunk is áldjunk.

Ha mindannyian ezt
tennénk, biztosan nem lennének háborúk. Ennek a világnak áldásra van szüksége,
és mi képesek vagyunk arra, hogy áldást adjunk és kapjunk. Az Atya szeret
bennünket. És csak annak az öröme maradhat bennünk, hogy áldjuk őt, hálát adunk
neki, és megtanuljuk tőle, hogy ne átkozzunk, hanem áldjunk.

És hadd szóljak egy
szót azokhoz az embereknek, akik átkozódni szoktak, akiknek mindig ott van az
ajkukon – és a szívükben is – egy rossz szó, egy átok. Gondoljuk végig
mindannyian: én szoktam-e átkozódni? Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy
változtatni tudjunk ezen a szokásunkon, hiszen áldott szívünk van, és egy áldott
szívből nem törhet fel átok. Tanítson meg bennünket az Úr arra, hogy sose
átkozzunk, hanem mindig csak áldjunk!

Fordította: Tőzsér
Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír