Másodszor tartja a katolikus világ Magyarországon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Az egy évvel meghosszabbodott felkészülési idő egyik fontos pontja volt a templomainkban a szentmisék végén elmondott ima. Minden ilyen imának több megközelítése lehetséges, az üzenete a befogadótól is függ. Most tobb részletben a magam szempontjait osztom meg a tisztelt olvasókkal
Mennyei Atyánk, minden élet forrása!
Kisgyerekként adottságnak tekintjük a minket körülvevő világot, benne biztos pontként a szüleinket. Minden, amit megtapasztaljunk természetes adottság. Csak kevesen teszik fel a kérdést, honnan van mindez?
A materialisták számára az anyag öröktől fogva van, és „önszerveződése révén” lett egyre bonyolultabb. Már az is nehezen hihető, hogy mondjuk a hidrogénből csak úgy önszerveződött volna pl. az urán. De az élő – nem élő határ átlépésére tett kísérletek elég nevetségesek, bármilyen lelkesen magyarázták nekünk a marxisták az Oparin elméletet. Az olvasom, hogy Darwin szerint „merő ostobaság jelenleg az élet eredetén gondolkodni; ezzel az erővel az anyag eredetén is gondolkodhatnánk.”
Miért lenne ostobaság? Mindkettőre keresni kell a feleletet. Csak két felelet adódhat. Az egyik: Azért van az anyag és az élő anyag is, mert van. Magától, eleve meglévő adottság. Örök. A másik felelet az égő, de el nem égő csipkebokor felelete. Mózesnek azt kellett mondania a népnek: „Aki van, az küldött engem hozzátok.” Aki van, annak az alkotása minden és mindenki. Az ima kezdetén ezt a Teremtő Istent szólítjuk meg, mint az élet forrását.
Elfogadni azt, hogy az anyag öröktől fogva létezik, és a világ önmagától épült fel, vakhitet követel. Túl élénk fantáziát tételez fel. A teremtést elfogadni sokkal észszerűbb. A legkiválóbb emberek óriási szellemi erőfeszítéssel próbálják megérteni a világ szerkezetét, akár az anyagvilágra gondolunk, akár például az emberi testre. A bionika célja megismerni és utánozni az élő anyag működését. Ésszerű gondolat azt feltételezni, hogy amire a legkiválóbb elmék óriási erőfeszítése kell, az minden szellemi teljesítmény nélkül, magától jött volna létre?
Az anyaghívők az anyag örökkévalóságát is hirdetik, míg az istenhívők között a keresztények emlékeznek Jézus szavára: „Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el. ” (Mk 13 31)
Imádság közben nem elmélkedünk a teremtés titkairól. Amikor úgy szólítjuk meg az Atyát, hogy minden élet forrása, akkor a saját életünkre gondolunk, és hálát adunk a létünkért. Ettől azonnal személyes jellegűvé válik az imánk, s alapja lesz később a kéréseinknek. Aki képes volt az anyagot életre kelteni, arra is képes, sőt szavai szerint kész is, hogy kéréseinket meghallgassa és teljesítse. Hozzád fordulunk hát, mennyei Atyánk, minden élő forrása.
Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük!
Mostanában sokszor gondolkodom Jézus Krisztus isteni és emberi természetének egymás melletti voltán. Megtanultam: valóságos Isten és valóságos ember. De mit jelentett ez? Mint Isten nyilván megtehette volna, hogy az ember ne érezze a fájdalmat. De akkor nem úgy fohászkodott volna a Getszemáni kertben, a vérrel verejtékezés éjszakáján. Nem kérte volna az Atyát, hogy ha lehet, ne történjen meg, ami történni fog. Íme egy kérőima, amit az Isten nem teljesített, igaz ott volt a „mindazonáltal” formula. Ezekbe a mélységekbe nem tudunk belelátni, legalábbis ezen a világon semmiképp. Nem fogom kitalálni, hogy Isten miért ez a formáját választotta a Megváltásnak. De azt tudom, hogy nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja a barátaiért. Tehát barátja vagyok Jézusnak? Igen, ha megteszem, amit parancsol. Az ember a parancsokra sokféle módon reagálhat. Kényszeredve, lázadozva, állandóan a kibúvás lehetőségét kutatva. Vak engedelmességgel, gondolkodás mentesen, mint a birka a vágóhídon. Végül bizalommal, tudva, hogy a parancs teljesítése a javamat szolgálja. Ahogy a balesetmentesség reményében engedelmeskedem a közlekedés szabályainak. De a parancs hasznos voltának felismerése felett van még egy fokozat: a parancsoló iránti elismerés, bizalom, szeretet. Az egyik református ének refrénje: „Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér.” Igen, és tudjuk, megadta nekünk szeretetének végső jelét. Az evangélium szerint Jézus a lábmosás előtt mondja ezt, de én úgy érzem, hogy a végső jel a „Beteljesedett” volt. Hogy ezt felismerjük, hogy ima közben átérezzük az önmagát értünk feláldozó barátunk iránti hálát, ahhoz kell a Szentlélek segítsége meg ahhoz is, hogy megfizessük a barátság árát: a parancsok teljesítését. Örömmel és szeretettel. Ha olykor nehéz is. Nem lehet nehezebb, mint Jézusnak az embernek volt.
Ha az imánk elején belegondoltunk abba, hogy a világmindenség Teremtőjét szólítottuk meg, most rá kell döbbennünk, hogy nem valami távoli, kiismerhetetlen lényről van szó, hanem valakiről, aki itt van velünk, csak be kell térnünk egy templomba, hogy találkozzunk vele. Nyilvánvalóan nem értjük, hogy Istenünk miképp lett kenyérré és borrá, de persze azt sem értjük, hogy emberré lett. Azt ugyan tudjuk, hogy nem a kenyeret és nem a bort imádjuk, bár különösen a kenyérre, de némileg a borra is igaz, hogy jóérzésű ember velük méltóképp bánik. Ez a tisztelet viszont nem azonos az imádással.
Ha az Eucharisztia csodájából annyit felfogunk, hogy a kenyér és bor színe alatt az Isten van velünk, ujjongó örömnek kell átjárnia minket. Nem magától értődő, hogy az átváltozás megtörténhet. Annyira nem, hogy a számon tartott eucharisztikus csodák között sok az olyan, ami valakinek a kétkedésére adott válasz. Ilyen válasz azonban sokkal több van, mint amennyit csodaként számon tart az Egyház. Mondok egy példát, amelynek főszereplőjét személyesen ismerem. Diakónus volt, a papszentelésre készült. Felfoghatatlan volt számára, hogy attól, hogy a püspök majd rá teszi a kezét, olyan hatalma lesz, hogy a szentmisében az ő szavára válik a kenyér Jézus testévé. Képtelenség. Egy vasárnap, amikor az áldoztató papot kísérte a „három papos” ünnepi misén, döbbenten látta, hogy a kehelyből az ostya elfogyott, de a pap nem jött zavarba, csak odaszólt az utolsó embernek: majd máskor, és folytatta a misét. Ő sem hihet benne, vélte a diakónus, hiszen az utolsó ostya kettétörésével meg lehetett volna áldoztatni azt az embert. De a plébános ezek szerint nem tartotta ezt fontosnak. Másnap az egyik ismerőse bemutatott neki egy megrendült fiatalembert, aki a következőket mondta: Vallástalan, zeneszerető ember vagyok. Azért mentem el tegnap a Mátyás templomba, mert az a hír járja, hogy ott szép zenés miséket tartanak. A mise vége felé láttam, hogy az emberek a helyükről az oltár felé mennek és letérdelnek, a pap pedig ostyát tesz a nyelvükre. Ezt én is kipróbálom, gondoltam, de nem sikerült: épp előttem fogyott el az ostya.
A diakónusnak elmúlt minden kétkedése. És mi is rádöbbenhetünk, hogy milyen mérhetetlen kedvesség, tapintat és szeretet jellemzi az Istent. Ilyen történetek azért nem esnek mindennap, bár az eucharisztiában való kétkedés kisértése meg-meg érinthet olykor akármelyikünket. Helyénvaló tehát az ima szövege: kérjük a Szentlelket, hogy az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük. Az ő szeretetére csak a viszont szeretet a megfelelő válasz.
Az Eucharisztia lényegének felismerése tehát lelkesedést, ujjongást válthat ki bennünk. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ennek a kifejezése is. A nem hívők nem értik. Mi ez? Tudományos konferencia? Lelkigyakorlat? Hangverseny? Felvonulás, népünnepély? Igen, mindez egyszerre.
(Folytatása következik)