Érdekes interjút közölt a napokban Wittinghoff Tamással, a baloldali koalíció önkormányzati felelősével a Népszava. Budaörs polgármestere ellenzéki győzelem esetére az ezeréves megyerendszer felszámolását valószínűsítette.
Klasszikusokat csak szó szerint! „Szükség van a megyékre?” – kérdezi a beszélgetés végén az újságíró, mire Wittinghoff: „Ebben nem értünk teljesen egyet a szakértőkkel, akik azt mondják, hogy erre a középszintre szükség van a magyar önkormányzati rendszerben.”
Nem kérdés, hogy egy harminc éve hivatalban lévő, sikeres polgármesterre szakmai kérdésekben akkor is érdemes odafigyelni, ha eközben nem szimpatizálunk a politikai nézeteivel. Mi több, a beszélgetésben kifejezetten vállalható gondolatok is elhangzanak, például akkor, amikor Budaörs első embere az önkormányzati jogkörök mellett érvel. „A felsőbb szinteken minden kérés csak utálatos feladat, az ügyintézők nem érzékenyek az egyéni bajokra, ezért nem is kreatívok a megoldásukban” – ez a mondat akár a kereszténydemokrata alapelvnek számító szubszidiaritás gyakorlati magyarázataként is ott szerepelhetne valamelyik jobboldali kiskátéban. (Még akkor is, ha tudjuk: a liberálisok inkább csak ellenzékből bővítenék az önkormányzati hatásköröket, kormánypozícióban ez már kevésbé fontos számunkra.)
Ami viszont a megyerendszerre vonatkozó, fentebb idézett megjegyzést illeti, ösztöneink és tapasztalataink azt súgják, hogy ez esetben ne a tapasztalt városvezetőt, hanem az SZDSZ-es politikust lássuk Wittinghoffban. Az ezeréves, Szent István által kiterjesztett megyerendszer ugyanis olyannyira szerves tartozéka a magyar történelemnek és közéletnek, s ami még ennél is lényegesebb, nemzeti identitásunknak és önképünknek, hogy felszámolása – legyen éppen bármilyen a közigazgatási funkciója – még csak föl sem merülhetett a magyar történelemben.
Két esetet kivéve. Az egyik a Bach-rendszer közigazgatási reformja, amikor is a Magyar Királyság egy részét leszakították, a maradék országot pedig öt nagy kerületre (vagy ahogy ma mondanánk: régióra) osztották. A másik eset a Gyurcsány-kormányhoz kapcsolódik: 2006-ban ugyancsak régiók váltották volna fel a megyéket, ám ehhez végül nem volt meg a szükséges kétharmados parlamenti többség. Valószínűleg nem tévedünk, ha a megyerendszer felszámolását mindkét esetben a magyar karakterre mért csapás szándékával kapcsoljuk össze. A Bach-rendszer brutálisan elnyomta, míg a Gyurcsány-kormány közjogilag kitagadta, rendőreivel pedig megverette a magyarokat. Jól tudjuk, hogy hazánkban a liberalizmus lényegében a nemzettel szembeni ellenérdekeltséget fejezi ki. Ezért aztán magától értetődőnek is tekinthetjük, hogy a balliberális választási koalíció – igaz, egyelőre még csak egy Wittinghoff-interjú farokrészébe rejtve – programszerűen is napirendre vette a Bach–Gyurcsány-féle közigazgatási koncepciót.
Visszatérve az interjú tartalmára, a beszélgetésben egy másik destruktív javaslat is elhangzik. Mindössze egy tőmondatról van szó, miszerint „a járások feleslegesek”. A járás, ez a sajátos magyar közigazgatási forma a késő középkortól alakult ki, szerves fejlődés eredményeként. Nevük onnan eredt, hogy annak központját bármely érintett településről egy napi járással el lehetett érni, vagyis a járás – méreténél fogva – mindig az egyszerűbb, hétköznapi ügyek könnyebb elintézhetőségét, vagy, ahogy ma mondanánk, a polgárbarát ügyintézést szolgálta. A járások sokszor az adott térség természeti, gazdaságföldrajzi vagy néprajzi határait követték, s integráló szerepet játszottak a helyi lakosság életében.
Az első világháború kitörésekor a járások száma Magyarországon 442 volt, a teljes Magyar Királyságon belül, vagyis Horvát-Szlavónországgal együtt pedig meghaladta az ötszázat. A trianoni országcsonkítás után a számuk mintegy 150-re, a kommunizmus alatti összevonások miatt pedig alig több mint nyolcvanra csökkent. A járási rendszert 1983-ban szüntették meg, amit az Orbán-kormány három évtizedes szünet után, 2013-ban állított vissza. Jelenleg – ha nem számítjuk a szintén hasonló közigazgatási funkciókat ellátó budapesti kerületeket – 174 járás van az országban.
A Járásinfó nevű kormányzati tájékoztató honlap szerint a járások „a fővárosi és megyei kormányhivatalok szervezeti egységeként biztosítják az államigazgatási szolgáltatásokhoz való gyors és könnyű hozzáférést az állampolgárok számára”, s mivel „a Kormány célja az állampolgárokhoz közeli ügyintézés lehetőségének kibővítése, a helyi szinten intézhető ügyek köre folyamatosan bővül”. Ennek jegyében 2017-ben a fővárosi és megyei kormányhivatalok által ellátott több mint ezer hatáskör mintegy 80 százaléka került át a járási, illetve fővárosi kerületi hivatalokhoz. Amennyiben tehát a balliberális pártok kormányra kerülnének, és Kádár Jánosék nyomdokaiba lépve, ismét megszüntetnék a járásokat, azzal nem csak az egyik legrégibb magyar intézményrendszert, hanem az állampolgári ügyintézés legfontosabb fórumát is felszántanák.
Van azonban egy, a közigazgatási szempontoknál komolyabb vonatkozása is a Népszava-interjúból kirajzolódó elképzeléseknek. Ha abból indulunk ki, hogy az ellenzéki reformszándékok motivációja – politikai krédójából adódóan – az önazonosságunk részét képező intézményeknek a lerombolása, akkor felmerül a kérdés: megtörténhet-e, hogy kormányváltás esetén a megyék szétverését (természetesen a költséghatékonyság és a korszerűség ürügyén) a kistelepüléseknek vagy akár az államnak a felszámolása kövesse?
Túl azon, hogy ennek gyakorlati kivitelezéséhez egy kőkemény diktatúrára, valamint külső nagyhatalmi segítségre lenne szükség, ne higgyük, hogy egy ilyen vágyak nem fogalmazódtak még meg a balliberális bugyrokban. Idézzük csak fel a Magyar Nemzet 2006. július 1-i hétvégi számának elhíresült interjúját! Akkor egy olyan időszakot írtunk, amely a jobboldal tartós visszaszorulását, valamint a balliberális tömb – azon belül is elsősorban a Gyurcsányhoz kötődő ultraliberális, globalista vonal – több ciklusra szóló bebetonozását vetítette előre. Mint tudjuk, az ilyen időszakok mámorosan őszintévé teszik azokat, akik normálisabb időkben csupán az íróasztalfióknak írják eszement gondolataikat. A Magyar Nemzet cikkének témája a falu jövője volt; a beszélgetésben a „védegyletes” Lányi András és az SZDSZ-es Mihály Péter közgazdász is részt vett. Az alábbi szövegrészt bizonyára sokan ismerik a jobboldalon.
„Lányi András: – Bizonyított, hogy az a falu, ahol az iskolát bezárják, megszűnik – ugyanis a szülőkorú felnőtt lakosság tíz éven belül elköltözik.
Mihályi Péter: – Költözzön el.
Magyar Nemzet: – Szűnjön meg a falu?
Mihályi Péter: – Persze. Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.”
Mihályi az interjú idején nem magányos gondolkodó volt, hanem a Gyurcsány-kormány Államreform Bizottságának a tagja, amelynek épp a közigazgatási átszervezés volt az egyik feladata. Az ellenzék jelenlegi témafelelőse, Wittinghoff kisvárosi polgármesterként nyilván nem engedhet meg magának a fentihez hasonló, leginkább a Ceausescu-rendszer falupolitikájára emlékeztető kijelentéseket. A megye- és járásellenes víziók esetében azonban már ugyanaz az SZDSZ-es szellemvilág dereng föl a mélyből.
Ami pedig a legmagasabb szintet, vagyis magát az államot illeti – ha már az előbb szóba hoztuk a nagyhatalmi beavatkozás lehetőségét –, meg kell még említenünk a föderatív Európa vízióját, ami ma az egyik legkomolyabb politikai veszélyt jelenti az államokra nézve. Jelenleg az Európai Egyesült Államok létrehozásának legnagyobb akadálya nem az amúgy gyakran tétova és hezitáló Brüsszel, hanem a két „renitens” tagállam, Magyarország és Lengyelország szuverenista eltökéltsége. Ha ez az irányvonal Budapesten vagy Varsóban megbukik, az uniós projektgazdák valószínűleg gyorsan lecsapnak a kínálkozó pillanatra, és a hasonló gondolkodású tagállamokkal szövetségben, erőltetett menetben végigviszik a kontinens politikai egyesítésének a programját.
Ne legyenek kétségeink: egy ilyen esetben a Mihályi Péterek, Wittinghoff Tamások, Márki-Zay Péterek és Gyurcsány Ferencek aligha állnak majd meg a megyehatároknál.
Kovács Erik