A nemzetek közötti megbékélés nem állami nyilatkozatok kérdése. Oly sok ilyen, néha jószándékú, néha eleve csalárd próbálkozás volt már. Ha valós megbékélést, jószomszédi kapcsolatokat akarunk, akkor nem elégedhetünk meg sem a kulturált kormányközi együttműködéssel, sem a közös érdekek alapján történő összefogással. El kell érni, hogy a közgondolkodás ne tekintse a másik nemzetet ellenségnek. Ehhez megfelelő közoktatás, egymás alaposabb megismerése szükséges és sok-sok őszinte emberi kapcsolat.
Surján László
A
megbékélés rögös útja
A
nemzetek közötti megbékélés nem állami nyilatkozatok kérdése. Oly sok ilyen,
néha jószándékú, néha eleve csalárd próbálkozás volt már. Ha valós megbékélést,
jószomszédi kapcsolatokat akarunk, akkor nem elégedhetünk meg sem a kulturált
kormányközi együttműködéssel, sem a közös érdekek alapján történő összefogással.
El kell érni, hogy a közgondolkodás ne tekintse a másik nemzetet ellenségnek.
Ehhez megfelelő közoktatás, egymás alaposabb megismerése szükséges és sok-sok
őszinte emberi kapcsolat.
Többen kérdezik, hogy miért nem gondolom fontosnak az államok közötti
szerződéseket, s általában véve miért nem hiszek a politikai szintű
megbékélésben.
Legelőször nemzedékem tapasztalatára hivatkozom. Túl sokszor és túl soká láttunk
olyan feliratokat, hogy „Éljen és virágozzék a magyar és szovjet nép örök és
megbonthatatlan barátsága.” Mindannyian tudtuk, hogy ebből egy szó sem igaz.
De
XX. század más, ennél rosszabb példát is mutat. Itt van Jugoszlávia és
Magyarország viszonya. Kezdetben úgy tűnt, hogy Trianon után Prága, Bukarest és
Belgrád kemény és ellenséges gyűrűt von körénk. Akkor a magyar külpolitika
legfőbb törekvése az volt, hogy kitörjön az elszigeteltségből. Erre Olaszország
adódott partnernek, de korán felmerült a szerbek felé történő nyitás gondolata
is. 1926. augusztus 29-én Horthy Miklós Mohácson emlékezett meg a csata 400 éves
évfordulójáról. Váratlan és nagy szenzáció volt ez a beszéd. Az államfő ugyanis
megemlékezett déli szomszédunkról, aki négy évszázaddal ezelőtt velünk együtt
küzdött a török ellen, a világháború fordulata azonban ellenünk állította
csatasorba. - Remélem, - mondotta a kormányzó - hogy most már hamarosan
visszatérhet közénk a régi barátság és megértés.
Noha azonnali felmelegedés nem követte ezt a beszédet, a kapcsolatok
normalizálódása ekkor indul meg, ami ugyan lassan haladt előre, de megállítani
már nem lehetett. A magyar–jugoszláv örökbarátsági egyezményt 1940. december
12-én aláírták Belgrádban. Ratifikálására 1941. február 27-én került sor. Hogy
azután öngyilkosságba kergessük Teleki Pál miniszterelnökünket és az ő halálos
figyelmeztetése ellenére április 11-én a németek oldalán megtámadjuk
Jugoszláviát.
A
hatalom csúcsán könnyű szép szavakat megfogalmazni, valós összefogásra,
együttműködésre csak a múlt bűnein túlnézni képes, kiengesztelődött társadalom
alkalmas. Butaság persze a „vagy-vagy”. Olyan szembeállítás, hogy vagy államközi
megegyezés, vagy civil kapcsolatépítés szembeállítás értelmetlen. A „nemcsak,
hanem is” a helyes álláspont.