"...a megújhodó népi öntudaté a végső szó..."


"...e cikk tulajdonképpeni apropójáról, a KGG100-ban összegzett emlékkönyv tartalmáról? Nos, ettől fogva az utóbbira szorítkoznék, külön kiemelve annak jelentőségét, hogy egyáltalán ez a konferencia, s ez a füzet (beleértve breviárium-tartalmát) megjelent, elénk tárva a magyar nemzetpolitikai törekvések nagyon fontos mozzanatait, olykor – illetve hát dehogy annyira ritkán – áthallásokra is késztetve bennünket. " - Tamási Orosz János írása.

Tamási Orosz János

"...a
megújhodó népi öntudaté a végső szó..."

Közelítések Kemény G.
Gábor közelítő kísérleteihez

Még azt sem tudom
eldönteni, hogy derűs szomorúsággal, vagy szomorkás derűvel olvasgatom
mostanában azt a karcsú könyvecskét (KGG 100), mely – egy barátom
jóvoltából – a napokban került kezembe, de még a múlt évben jelent meg (Tinta
Könyvkiadó, 2016
), s egy két évvel ezelőtti konferencia anyagát tartalmazza
(Centenáriumi emlékköny Kemény G. Gáborról), egy legkevesebb százötven
éve keletkezett, de mindmáig akut probléma-halmazról. A magyar nemzetpolitikai
megközelítésekről, annak sokszori zsákutcás kísérleteiről ad számunkra tűnődésre
okot adó lehetőséget ez a kis szöveggyűjtemény, s természetesen felkínálja
asszociatív emlékeink, élményeink felidézését.

Így például, hogy „napi
aktualitással” kezdjem én is, különös malíciával figyeltem fel néhány hete a
napi hírek között Navracsics Tibor szavaira. „Az Európai
Bizottság kultúráért, oktatásért, ifjúságért és sportért felelős biztosa
”,
számol be a tudósítás arról, „egy kolozsvári fórumon Vasile Puscas egyetemi
tanárral, Románia EU-csatlakozásának az egykori főtárgyalójával együtt válaszolt
a többnyire román fiatalokból álló hallgatóság kérdéseire. Navracsics Tibor
elmondta: az Európai Uniónak olyan programokra lenne szüksége, amilyen a
vendégdiákok számára kidolgozott Erasmus+ program, amely a diákcsere révén
lehetővé teszi, hogy a fiatalok megismerjék egy másik ország realitásait.
Hozzátette: még magyarországi miniszterként fogalmazódott meg benne, hogy
legalább Közép-Európában be lehetne vezetni egymás nyelveinek a megtanulását.
Úgy vélte, egy sor félreértést el lehetne kerülni, ha a szomszédos országok
polgárai beszélnék egymás nyelvét. Szerinte ez akár egy európai polgári
kezdeményezésnek is tárgya lehetne
.” Eddig a hír, mely bennem azt a régi,
fanyar mondatot idézte fel: van, aki szerint a pohár még félig tele, mások
szerint már félig üres. És nem tudtam eldönteni, az iménti mondatok kapcsán
melyiket is válasszam?

Hiszen, amit tartalmaz
Navracsics fejtegetése, az, mondhatni, evidencia. A kárpát-medencei népek
együttélésének, nevezzük úgy, nemzeti minimuma. És korántsem új dolog.
Visszacsengenek, s most számítsuk le a „béketábori évtizedek” szocialista
internacionalizmusra „gyúró” szólamait, melyek gyakran érveltek ugyanezen
gondolat meghamisított megjelenítésével, de azoknál már jóval pontosabban idézik
elénk Kemény G. Gábor ez irányú törekvéseit, aki még
1946-ban így fordult olvasóihoz, a Dunai Munkaközösségről szólván: „...a múlt
sok hibájának és tévedésének egyik főforrása abban a kölcsönös nem-ismerésben
rejlett, amely a dunai népeket egymástól végzetesen szétválasztotta. … Minden
évben az ösztöndíjasok hatalmas raja indult a nyugati kultúra fényforrásai felé,
viszont senki sem vette fontolóra, hogy legalább éppen ily szükséges lenne ifjú
írókat, tudósokat és művészeket küldeni a szomszédos országokba is. Csakis így
lehetett volna egymás nyelvének és kultúrájának ismeretét biztos alapokra
helyezni s egész nemzedékek ifjú szívében elvetni az egymásra-utaltság
érzésének, a kölcsönös megértés kötelezettségének termékeny magvait
”. Kemény
itt idézett írása „A váradi hídverés” címet viseli, de tegyük hozzá, akár a
fenti Navracsics-interpretáció körülményeire utalva, hogy a szöveg eredetileg
egy 1946-ban tartott román-magyar szellemi együttműködést kezdeményező ankét
bevezetőjeként született, s „arra kéri célkitűzéseinek hírvivőit, véssék
mélyen szívükbe a megértés és a kölcsönös közeledés apostolainak üzenetét”, ...
„addig is, amíg a dunai népek nyelvének ismerete szélesebb körben terjed el
”.

Szóval, hogyan is
állunk, s álltunk azzal a pohárral? Félig tele volt már? Félig üres még?

S hát a gondolat még
csak nem is Kemény G. Gáborhoz köthető, noha – mondjuk ki gyorsan, előre
szaladván a kötetre figyelmező írásunkban – ezt a jogot ő sem vindikálta. Sőt,
egész munkássága a múltban elkövetett hibák folyamatos elemzését, feltárását,
értékelését célozta. De még maradjunk a nyelvi közeledés, közelítés konkrét
példáinál, felidézvén Esterházy János intő gondolatát. Aki 1942
augusztusában a Debreceni Nyári Egyetemen tartott előadásában így fordult a
magyarországi magyar ifjúsághoz:  „Arra kérem a magyar ifjúságot, tanulja meg
a Magyarországon lakó nemzetiségek nyelvét. Foglalkozzék a nálunk élő
nemzetiségek kérdéseivel és nehézségeivel. Csak a nyelven át lehet megismerni
nemzetiségeinket, és ez legyen a magyar ifjúság egyik legnagyobb feladata, mert
ezzel tud legtöbbet használni a Szent István-i alapokon nyugvó magyar jövőnek.

Karnyújtás, hídépítés, kézfogás, mint a nemzetközösség építésének egyetlen
járható útja. És a nemzetállamok kölcsönös félelmeinek legyőzésére tett egyetlen
következetes út, mód, lehetőség. Haladjunk, még mindig ennek nyomán, a múlt
egy-egy kiragadott emlékkövének nyomába, s idézzük fel magunknak Móricz
Zsigmond
ot. Aki, mint az irodalomtörténetben közismert, több utazást,
felolvasókörutat tett a felvidéki olvasói körében. Tapasztalatairól így írt a
Pesti Naplóban, 1927-ben: „Ezek a fiatalemberek az élet egyetemleges  súlya
alatt tűrnek és dolgoznak. Az apák a régi ideológiáknak a  rabjai: a  fiúk a
modern reálpolitikusok. Magyarok s kultúremberek. Dolgoznak, s  tanulnak, s
alkotnak. A szlovenszkói magyar ifjúság az ottani   magyarságnak legmegbízhatóbb
rétege. Ha tárgyalásba akar valaki   kezdeni egy teljesen komoly és kemény
elemmel: a fiatalsággal kell  kezdenie. Legnagyobb emlék, s legszebb eredmény
számomra, hogy ezzel az ifjúsággal megismerkedhettem. Az apák szinte
álomvilágban élnek, a  régi emlékek regösei és lovagjai; a fiúk a mai élet
egyszerű, komoly  munkásai.
” Móricz írása nem maradt hatástalan,
kortörténeti dokumentum az is, ahogyan a fogadtatásáról számol be Fábry
Zoltán: „Horthy-Magyarország minden fóruma felhorkant, Móriczot
Benes-bérencként    támadták és Zemplén vármegye közgyűlése hazaárulónak és 
megrovandónak ítélte el »a magáról megfeledkezett írót« és határozatát  
megküldte az összes törvényhatóságoknak hozzájárulás végett. Úri-Magyarországon
Móricz Zsigmonddal a szlovákiai haladó magyarság is a  vádlottak padjára került,
az a magyarság, mely mentes volt sovinizmustól   és  testvért, embert látott
minden más nép fiában. Móricz Zsigmondnak is  természetszerűen más szemmel
kellett nézni a szlovákságra, mint Úri-Magyarország begyökerezett gőgjének.

Móricz ezt természetesen zokon vette, de következetes maradt; 1933-ban így
köszönte meg könyvének (Sárarany) szlovák fordítását Alzbeta 
Göllnerovának
: „Fájdalom, én nem  tudom  olvasni, mert sajnos, a magyar
nyelven kívül egy nyelvet sem  beszélek. … Nagy jelentőséget tulajdonítok
azonban annak, hogy szlovák  testvéreink előtt megszólalhatok. Ők jól ismerik a
magyar életet és azt  hiszem, ráismernek a gondolatokra, amelyek a szegény ember
életét emberi közösségben állítják elő. … Az emberek és a népek közötti
barátságnak egyetlen módja a kölcsönös megismerés.

Az idézettel, annak
utolsó mondatával vissza is érkeztünk Kemény G. Gáborhoz, aki szintén kiemeli
ezt a Móricz-i gondolatot gazdag életműve egyik írásában, mely e karcsú kötet
„Kemény-breviáriumában” is helyet kapott. A kör bezárult, de más szempontból
csak most kezdődik, mindenesetre az iméntit zárjuk le azzal a tanulsággal, ami
árulkodóan ötlik szemünkbe: ugyan Fábry (Móricz nyomán) egy álomvilágba s gőgbe
temetkező régi magyarságról beszél, bizonyos ideológiai, politikai szemléletet
sem tagadván meg önmagától, ám ennél kegyetlenebbül ötlik szemünkbe, amennyiben
arra nyitottak vagyunk, hogy ez a szűk merítés – s még milyen tágra nyithatnánk
a hivatkozásokat – közös jellemzője: mind Móricz, mind Fábry, és Esterházy
János, Kemény G. Gábor, s most Navracsics Tibor a fiatalokhoz szólnak, őket
ösztönzik, inspirálják, változatlan tartalommal, és, úgy tűnik, változatlan
aktualitással. A korábbi generációk, nemzedékek hasztalan kísérletei után. Hát
akkor ürül, vagy telik az a pohár...?

Mindenesetre Kemény G.
Gábort nem ez a kérdés izgatta. Sokkal fontosabbnak tartotta annak aláhúzását, a
konstellációk mindenkori összegzésében azt a vezérelvet, amit egy helyen így
fogalmaz meg, s engedtessék újabb hosszas idézetre vetemednem: „A rendiség és
a kiegyezés utáni korszak hazai vezető rétege azonban elsősorban párturalmi
célokat látott maga előtt, a nemzetiségek vezető politikusainak túlnyomó része
viszont csak partikuláris célokat, anélkül, hogy a táj közös emberi, erkölcsi és
szellemi érdekeinek megóvására gondot fordítanának. Kétségkívül súlyosan esik
latba az a körülmény, hogy a bizonyos hazai rendszerek politikája ellen harcoló
külföldi nemzetiségi propaganda megokolatlanul azonosította az egész népet és
országot annak uralkodó osztályaival, s ezzel akarva-akaratlan a világ
magyarság-szemléletének eltorzítását idézte elő, mely nemzetünk tragédiáinak
egyik kísérő jelensége lett. Természetesen ez a megállapításunk nem vonatkozik a
haladó nemzetiségi politikusokra, akik magyar sorstársaikkal időnként
megtalálják a közeledés lehetőségeit, melyeket a napi politika uralmi játéka
ismételten felborított. Tagadhatatlan tény azonban, hogy a történeti
fordulópontokon a haladó magyar szellem mindenkor igyekezett hidat verni az
ellentétek fölé, s nem rajta fordult, hogy a magyar felvilágosodás, a 48-as
szabadságharc, a kossuthi emigráció, a századvégi és
huszadik század
eleji reformerek tragikumában időnként elsikkadt a dunai megegyezés örök érvényű
eszméje. Cáfolhatatlan tanulsága történelmünknek, mint minden szabadságszerető
nép történetének: ahányszor eltávolodtunk a haladó gondolat tiszta ideáljaitól,
annyiszor tettük kockára nemzeti létezésünk biztos alapjait.

Mondtam, egy jelentős
munkásság akár esszenciájaként is (bár ez részemről, belátom, elhamarkodott
túlzásnak tűnhet) fölfogható hosszú idézetre vállalkoztam, mely föltárja mindazt
az ellentétet, és mindazt a kudarcot, mely nemzeti sorskérdéseink téves,
elhibázott hatalmi megoldásait a napi politika színterére űzi, holott ez a
sok-sok percnyi, pillanatnyi döntés immár évszázados kudarcba olvadt össze, s
még mindig nincs vége; még mindig kísértenek a megtorpanások, le- és kitérések,
olyan újabb s újabb kötéltánc-kísérletek, mely mutatványok korántsem újak; s
régebben is mindig az artisták porondra zuhanásával végződtek. Ugyanakkor
tényszerű kiindulópont Keményé; a mindenkori figyelmeztető jeleket kell újra s
újra összegezni, felmutatni, ezt tenni, kitartóan, hozzáillesztve saját
elemzéseinket, rendületlenül.

Mert hadd idézzem a
Wesselényit
idéző Keményt: „Engedjék meg, hogy ezen a ponton átadjam a
szót a Balítéletekről szerzőjének:
»A köztünk élő külön nyelvű s fajú
népeknek egymás ellen táplált sok előítélete s az abból származó idegenség, sőt
gyűlölség s ellenséges törekedés hazánknak keserves veszélye ... Mi lehetne a
magyarból, ha mindezen különböző nemzetségek [értsd: nemzetiségek] s felekezetek
levetkeznének minden mellékes tekintetet s aprólékos előítéletet, s egy célra,
t. i. a haza boldogítására fognának atyafias kezeket; - ha mindegyik
nemzetiségéből a jót, célirányost (amellyel pedig ki egy, ki más tekintetben, de
mindegyik bővelkedik) a többiével egyeztetné Áldott mindazon igyekezet, mely
ezen különböző nemzetek közt lévő különözéseket  s előítéleteket igyekszik
lerontani, s a különváltakat egymással egyeztetni; - de vétkes és hibás mindaz,
ami kölcsönös ingerlést  s idegenséget szül, - még az ilyest okozó tréfa is hiba
s káros lehet ebben
.«” Majd Kemény így összegzi, ugyanezen írásában, a
történelminek mondható tanulságot: „Évtizeddel később, a Szózat hetedik, záró
fejezetében ő fogalmazza meg a magyar politikai irodalom első nemzetiségi
törvényjavaslatát. A hat pontból álló javaslatban Wesselényi kijelenti: 1. a
másajkúakat anyanyelvüktől és a közszerepléstől megfosztani nem lehet, 2. a
társországokban, tehát Horvát-Szlavonországban minden nyelvi és igazgatási ügy
az eddigi gyakorlat szerint intézendő, 3. a különböző ajkúak közötti mindenféle
viszálykodás károsnak és veszélyesnek minősítendő, éppen ezért 4. a másajkúakat 
»anyanyelvük magány- s társas körökbeni használatában akadályozni s azokat
erőszakkal a magyar nyelv használatára szorítani: sem törvényhatóságoknak, sem
egyéneknek nem szabad«. Ugyanígy 5. a másajkúakat »nyelvökért  s  fajukért
gúnyolni és sérteni, azok ellen ingerelni - akár
szóval, akár írásban,
avagy tettel történjék is - tilalmas«. Végül 6. a magyar nyelv »törvény-rendelte
használata  s terjedése ellen bárminő igenleges vagy nemleges merény, valamint
az, és az azt beszélők elleni gúny  s ingerlés, tiltatik«. »Ily célzatú törvényt
- véli - már a legközelebbi országgyűlésen szükséges alkotni«.»Ily célzatú
törvényt« azonban sem 1844-ben, sem később, 1849-ig, a Szemere-féle 1849. július
28-i, végzetesen elkésett szegedi nemzetiségi törvényig nem alkottak. Ennek a
ténynek a világánál pedig Wesselényi vázolt »nemzetiségi javaslata« elsőrendű
jelentőségűvé válik, tekintet nélkül arra, hogy annak a munkának a keretében
jelenik meg, melynek kiindulópontja: a magyarságnak a szlávsággal, az egykorú
szláv mozgalmakkal való kiélezett szembeállítása téves és elhibázott.

Más alkalommal, a
szabadságharc konfliktusait elemezve, idézi fel a messze hordó tanulsága
ellenére máig sem – különösen történelmi oktatásunkban – helyén kezelt
értelmezést: „Ma már mind tisztábban látjuk, hogy a negyvennyolcas
szabadságharc nem csupán az abszolút monarchiák nemzetközi együttérzésén s  az
ebből folyó fegyveres idegen beavatkozáson bukott meg, hanem azon is, hogy a
küzdelembe Magyarország népei nem egységesen, hanem a nemzetiségi kérdésen
megosztva mentek bele.”

S hol vagyunk még az
életmű középpontjától, attól a sok száz oldalra rúgó elemzéstől, melyekben
Kemény G. Gábor minduntalanul, konok makacssággal idézi fel Mocsáry Lajos
munkásságát? S hol vagyok még én magam attól, hogy a lényegről is szóljak, e
cikk tulajdonképpeni apropójáról, a KGG100-ban összegzett emlékkönyv
tartalmáról? Nos, ettől fogva az utóbbira szorítkoznék, külön kiemelve annak
jelentőségét, hogy egyáltalán ez a konferencia, s ez a füzet (beleértve
breviárium-tartalmát) megjelent, elénk tárva a magyar nemzetpolitikai törekvések
nagyon fontos mozzanatait, olykor – illetve hát dehogy annyira ritkán –
áthallásokra is késztetve bennünket. Mert ugyan Mocsáryról írja, hogy „...egész
életművével bizonyította, hogy a nemzetiségi elnyomás minden formája torz és
ellenszenves, mert elhomályosítja az emberek tudatát, s eltéríti a mindenkori
többségi nemzetet eredeti hivatásától, alapvető gazdasági, társadalmi és
kulturális célkitűzéseitől. […] Bizonyos, hogy valóban előfutára volt a magyar
és a román nép és általában a kelet-közép-európai népek baráti megegyezése
gondolatának. De ez a felismerés még napjainkban sem mélyült el, s korántsem
vált általánossá azoknak a népeknek, társadalmaknak a korában, amelyekért
emberöltőkkel előbb annyit küzdött”
; írta ezt Kemény, mint mondtam,
Mocsáryról, 1976-ban, de vajon ma hogyan is állunk e mondatok aktualitásával?
Hogyan is állunk azzal a pohárral? Még mindig nem tudjuk, hogy félig még tele,
vagy félig már üres-e, csak az látszik biztosnak, hogy a tartalma – keserű.

Persze, rendezni kell
közös dolgainkat, ahogyan ez a klasszikus utalás többször is megjelenik a kötet
írásaiban.
Filep Tamás Gusztáv
elegáns megközelítésben tárja fel

Kemény G. Gábor
olykor
elhamarkodottnak tűnő következtetéseit, máskor  a nagy történettudóshoz méltó
eredményeit;
Pomogáts Béla
alapos – a centenáriumhoz méltó - áttekintést ad Kemény életművéről; s még
sorolhatnám, de zárszóként leginkább

Jeszenszky Géza
szavai illenek ide.
Ma
elkeseredéssel állapíthatjuk meg”,
zárja hozzászólását így
,
„hogy pillanatnyilag vesztésre áll a nagy pör, a méltányos kisebbségpolitika
ügye, ami egykor a magyarországi nem-magyarok jogairól szólt, de 95 éve a magyar
nemzetről leválasztott nemzetrészek jogaiért, már nem is jobb sorsáért, csak
puszta túlélésükért folyik. Sajnos, ez a pör csak a magyar szívekben folyik, nem
az illetékes intézményekben és fórumokon, tehát nem az Európa Tanácsban, még
kevésbé az Európai Parlamentben vagy a brüsszeli bürokrácia sok ezer
munkaszobájában
.”

Nos, anélkül, hogy
újabb kitérőt nyitnánk arról, mennyiben s miért is várjuk el az Uniótól azt,
hogy az egyes nemzetek belügyeibe, szuverenitására tartozó kérdésekben hozzon
felsőbb döntéseket, s mit is jelenthet ennek igénye mindaddig, amíg az egyes
nemzetek közötti megbékélés – és a nemzeti szuverenitások összeegyeztetésének -
akarata létre nem jön, nos, a helyzet egyfajta megoldatlanságára utalva idézzünk
zárszóként egy újabb történetet Esterházy Jánosról, aki „a Népszövetségi
Ligák 1932-es bécsi kongresszusán megtartott felszólalásában bár csak a
napirendhez való hozzászólásra kapott engedélyt elmondta, hogy a Népszövetség
magatartása egyáltalán nem felel meg az elvárásoknak , hiszen a kisebbségek
panaszainak intézését nem elég csupán adminisztratív úton végezni. Kifejtette,
hogy a Népszövetség magatartása miatt a megoldatlan kisebbségi kérdés Európa
békéjét veszélyezteti. A Népszövetség munkájára irányuló kritikája annyira éles
volt, hogy a kongresszus soros elnöke, Josip Wilfan félbeszakította az ülést..
.”

Határozott kiállás –
emlékezzünk erre (is), amikor meghúzzuk végső mérlegünket a „pör” tárgyában. S
emlékezzünk erre, amikor a nagyhatalmak általános döntési folyamatait, vagy épp
azok hárítását, adminisztratív úton történő félresöprését figyeljük, vagy inkább
azok jogi rendezésének szándékait követjük, akár már mindennapjainkban. Amikor
is, a többször emlegett pohárról még semmi többet, de a Népszövetségről legalább
tudjuk: azóta már megszűnt. Ugyan kereteiben és jogi felépítményében egy
esztendővel túlélve a második világháborút.