Előszó Dobos Marianne A mezítelen Lázár feltámasztása című könyvének lengyel változatához
Nemrég jelent meg Dobos Marianne könyve
Wojciech Topoliński lengyel mártír szerzetesről, aki magyar és lengyel boldoggá
avatási ügyekben vatikáni megbízással érkezett Magyarországon keresztül
Lengyelországba a második világháború kitörése pillanatában. Azon az úton,
amelyet sokezer legyel menekült fog felhasználni pár nappal később. Az évtizedes
kutatás eredményeit összegező könyv a közeljövőben lengyelül is megjelenik.
Sr. Beatrix
Van den Borre FSO
Nyugati
szemmel a Közép-európai szakralitás
(Előszó Dobos
Marianne A mezítelen Lázár feltámasztása című könyvének lengyel változatához)
Tizenhárom éves voltam, amikor
karácsony és Új Év között, szinte éjjel nappal olvastam, és írtam. Le szerettem
volna másolni is azt a kötetet, melynek a címe magyarul: Ha Flandria visszahív.
Nagyon mélyen megragadott. Már akkor elhatároztam ezt, mikor korábban nővérem
felhívta a könyvre a figyelmemet, és csak néhány napra kölcsön kaptam. Most itt
volt az alkalom, és én nagy lelkesedéssel dolgoztam a hideg padláson. Senki és
semmi ne zavarhasson, hiszen nagycsaládban nőttem, tizenketten voltunk
testvérek.
Megragadott a szegény sorsú
Stefaan kemény elhatározása, aki gyalog indult el Budapestről, hogy pap
lehessen. Richard Vervacke kanonok atya segítségével, anyagi támogatásával
végezte el tanulmányait. Felszenteléséig, 1943. március 28-ig tíz év telik el.
Erről az útról szólt a könyv, és a papi életútja kezdetéről. A hazatéréséről. Az
oly sok háborús szenvedés közepette, és a harcok befejezése után is, látva a sok
árva elhagyatott gyermeket, hogyan karolta fel az elesetteket, hogyan épített
otthont nekik. A gyermekekkel, kezdődött el az élet a „békében” és mindeközben
talált rá a személyesen neki szóló ”Jöjj, köves engem!” – útjára a fiatal atya.
Bár akkor még nem sejtettem, hogy
kik és milyen emberek a magyarok, azt meg legkevésbé sem tudtam, hogy
felszentelése napja a nándorfehérvári hős, Kapisztrán Szent János ünnepe, de
tisztelni kezdtem a magyarokat. Példakép lett számomra Regőczi István atya.
Rajta keresztül már akkor csodáltam ezt a nemzetet. Azután, mikor már
középiskolás voltam, jött 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc.
Izgalomban voltunk osztálytársaimmal, hallgattuk a rádiót, a Vatikáni Rádiót
is. Figyeltünk XII. Piusz pápára, és imádkoztunk, ahogyan imádságra kérte a
magyarokért a világegyházat. Hittük, hogy imáinkkal tudunk segíteni.
Nem gondoltam, hogy az én utam is
egyszer itt folytatódik. A kelet-európai rabnemzetek közül, az ezer éves két
szakrális nemzetállam, a lengyel és magyar közül, a magyart fogom segíteni.
A Gondviselés útjai, mondják,
kifürkészhetetlenek. Ez így is van. Azonban csak visszafelé nézve életünkre
tudunk különlegesen is rácsodálni arra, hogy az isteni tervben milyen pontosan
előre elkészített minden.
A „Krisztus ügye” lelki család (Familia
Spiritualis Opus, FSO) alapítója Júlia Verhaeghe anya. Isten remekbe szabott
sorozatos véletlenjeinek egyike az, hogy az anya és Stefaan már a Brügge-i papi
szemináriumi évei alatt találkoztak. Egy szünidőben, Júlia anya szülővárosában,
Geluweban, ahol szeminaristatársánál töltötte a nyarat, akinek az édesapja
karnagy és orgonista volt, egy szentmise után eljátszotta a magyar Himnuszt. A
nemzeti Himnusz dallamára, abból fakadóan jött össze a bemutatkozás. Júlia anya
megígérte, imádkozni fog azért, hogy jó pappá legyen.
Sok év telt el. 1969 októberében
jött Júlia anya egy nővér társammal és velem Bécsből Budapestre. Azt a feladatot
szánta nekem, hogy segítsem a hite és szeretete miatt már hosszú börtönéveket
viselt, és újra perbe fogott atyát. „Nem hallgathatunk!” – és nemcsak, hogy nem
hallgatott, de ezt kapta címül az újabb Belgiumban megjelenő könyve.
Élete, és a szabadsága
veszélyben, de rácsodál a 200 éve történt csodára. 1753-ban egy kisgyermek lóról
leesve belezuhant a kútba. Mikor végre rátaláltak, és kihúzták, teljesen száraz
volt, és mosolyogva mesélte, hogy egy szép hölgy tartotta a víz fölött. A szülök
már abban az évben hála emléket állítottak ott Szűz Mária tiszteletére. A helyre
előbb csak páran mentek, de a XIX. században már elég sokan zarándokoltak oda.
Mikor a hét templomot építő István atya rátalált, már csak egy romos kis kápolna
volt, nagy gaz közepén. De azt hiszem, lelki szemeivel azonnal meglátta benne
azt: „Bár minden időt és az egész világot Isten ’templomának’ tekinthetjük,
vannak azonban idők és helyek, melyeket Isten kiválaszt, hogy ott és akkor az
emberek különös módon is megtapasztalják jelenlétét és kegyelmét. A hit
érzékével vezérelt emberek pedig felkeresik ezeket a helyeket, mert biztosak
abban, hogy valóban Isten elé állnak, aki ott jelen van.” – ahogyan ezt Szent II.
János Pál fogalmazta homiliájában, Łagiewnikiben, amikor felszentelte 2002.
augusztus 17-én az Isteni Irgalmasság tiszteletére az új templomot.
Ha a mai zarándok térdre borul
itt a valahai kiskápolna fölé épült „Magyarok Engesztelő Kápolnájában”, látva,
hogy mi lett a kicsiny magból, érzi, hogy különleges helyen imádkozik, melyet az
Isten kiválasztott magának, hogy a Szentséges Szűz, a Magyarok Nagyasszonya
által kiárassza itt a kegyelmét.
Azzal kezdtem, hogyan lett 13
éves koromban példaképem a magyar pap. De azt akkor igazán nem álmodtam, hogy mi
leszünk 1969-ben Júlia anyával a Kútvölgyi Kápolna „első zarándokai”. Azt meg
főként nem, hogy a segítsége, munkatársa leszek az atyának abban, hogy
felépüljön itt a szentségimádás, az ima, az engesztelés helye. Az ő áldozatos
munkáját 1988-ban már szerte a nyugati világban, főként Belgiumban ismerték,
anyagiakkal támogatták, bizony hazájában állandó mellőzésnek, üldözésnek volt
még akkor is kitéve. Nagy, szinte kivihetetlen vállalkozásnak tűnt, de hát,
melyik vállalkozása nem az volt, mikor belekezdett életrajzi könyvének
megírásába.
Példáján át, hadd legyen
felismerhető a Gondviselés, amely sohasem késik, legfeljebb egy negyed órát,
hogy próbára tegye hitünket, türelmünket. Remélte, hogy, mert olyan kiadó
akkorában nem volt, aki ezt vállalta volna, hogy legalább magánkiadásban
megjelenhet. Dobos Marianne szerkesztette és rendezte sajtó alá, és sikerült
neki a Kiadói Főigazgatóság engedélyét is megszereznie. 1988. karácsonyára még
Szent II. János Pál pápának is ki tudta vinni a kötetet. Aki egy latin nyelvű
köszönőlevélben adta áldását az „Isten vándora” áldozatos papi életére.
Az évek során, a rendszerváltás
után, már a Szent István Társulat Könyvkiadó is több kiadásban jelentette meg,
körülbelül nyolcvan ezer példánya vált sok fiatal lelki olvasmányává, és az
olvasók közül többen választották a papi szerzetesi hivatást.
Katakomba kereszténység, mint az
ősegyházban, a földalatti egyház sorsa.
Akkor már közel negyed százada
ismertem Dobos Marianne-t, amikor, mint kurátora meghívott egy konferenciára
Miskolcra, melyet Isten Szolgája Kelemen Didák minorita atya (1683–1744)
tiszteletére szerveztek. A török kiűzése után (1686), a Szatmári béke (1711)
után, mit tudott tenni a hazájáért, a rábízottakért egy „kovászember” egy
„szentember”.
Júlia anya egy gondolatával, a
szenteket nem szabad a sírjukban hagyni, de lábat kell nekik adnunk, és akkor
majd teszik a dolgukat a mi korunkban is.” – bíztattam én is a munka tovább
folytatására. Az azóta eltelt utóbbi évtizedben keletkezett írásaiban a két nép,
a lengyel és magyar szakrális összetartozásának szolgálatát vállalta, tette
kutatásának tárgyává.
A magyarok és a lengyelek nagy
szenteket adtak a világnak, és vannak közös szentjeik is. .Népek Krisztusa
Magyarország! Népek Krisztusa Lengyelország!
És amikor a két nép közül az
egyiket a történelme során az életveszély fenyegette, a másik önzetlenül
segítségére sietett.
Hitler hatalomra jutott, tart a
II. világháború, és hogy milyen keservesen nehéz a feladata XII. Piusznak, arról
az alább tőle idézett mondat tanúskodik:
„Mikor a pápa hangosan kiáltani
szeretne, néha sajnos a kiváró hallgatás ajánlatosabb számára; mikor szeretne
segíteni türelmesen várakoznia kell.”
A történészek folyamatos vitában
vannak egyházpolitikáját illetően. Szentté avatása el-el akad. Ezért is örültem
mikor láttam, hogy a szerző, ha érintőlegesen is, hiszen nem erről szól a kötet,
de felhívja a figyelmet arra, hogy a Történelem Urának titka, hogy az embereken,
adott esetben Szent Péter apostol utódán keresztül csendben cselekszik.
Módom volt ismerni, sőt sokszor
vittem autóval is Madre Pascalinát. Gyakran, mikor Rómában éltem közösségünkbe
vittem a vesperásra. Vagy a Vatikánba jártunk, ahonnan sok ráhagyott tárgyi
emlékét hozta el XII. Piusznak, és ajándékozta azután nekünk a Krisztus Ügye
lelki családnak. Kis múzeum is lett ezekből.
Most, ahogy az ajánló soraimnak
ehhez a részéhez értem, nyugati szemmel nézve körül, látom milyen nagy kegyelmet
kaptam, mikor nagy idők nagy tanúit, közöttük Pascalina (Pasqualina) Lehnert
megismerhettem. Elő akarom venni, személyes emlékeim mellé a német nyelvű
életrajzi kötetét, nyúlok a helyre és nincs ott, mert kölcsönadtam.
Ekkor döbbent belém, vissza kell
kérnem, és közreműködnöm abban, hogy a magyar és a lengyel fiatalok, ne a
Helytartó, Rolf Hochhuth drámája alapján ismerjék meg.
Nagyon fontos mindez. Itt és
most. A XX. század két világháború, és keresztény üldözések korszaka volt. A
magyar nemzet számára különösen is nehéz egy mesterségesen kialakított (Trianon
1920. június 4.) Európában.
Napjainkban pedig még nagyobb,
és sajnos egyre közelebbi a veszély. Amikor a kereszténység ellenes erők hadat
üzentek a civilizációnak, és különösen is Európának. Most, amikor, mint az
elmúlt évezredben, kelet-Európának ismét az a feladata, hogy védőbástya legyen.