Ha alcímet adnék, vagy sorozatba rendezném ezt az írást, talán az olvasónaplómból szó kívánkoznék. Olvasónapló? Diákkori emlék. Ám amit most Halász Piusztól olvastam, a magam érdekében, de mások számára is le kellett jegyeznem.
Surján László
Állandó kompromisszumok erõtlen bánata
Ha
alcímet adnék, vagy sorozatba rendezném ezt az írást, talán az olvasónaplómból
szó kívánkoznék. Olvasónapló? Diákkori emlék. Ám amit most Halász Piusztól
olvastam, a magam érdekében, de mások számára is le kellett jegyeznem.
Aki
szereti a szépet, az gyakran elzarándokol Sandro Botticelli képei elé. De ha
sokat szemléli õket, valami különös dolgot vesz észre rajtuk. Leheletszerû
finomság, elmondhatatlan báj lebeg alakjain. Mind angyalian szép, valóban égi
jelenség, – de a mennyország boldogsága nélkül. Halk szomorúság,
megnevezhetetlen bánat zsong bennük. égi szépségek, akik nem találják helyüket a
földön, és nem vágyódnak az égbe. De hogy mi hiányzik számukra, azt maguk se
tudják. Otthontalanok. A mûértõk meg is magyarázzák ezt a melankóliát. Régi
monda szerint a teremtés hajnalán lejátszódott nagy lázadásban az angyalok egy
része egyik félhez se csatlakozott. Ezért se a pokolra, se a mennyországra nem
lehettek méltók. Botticelli állítólag ezektõl az angyaloktól származtatta az
emberiséget. Innét emberábrázolásának angyali szépsége, de egyben szomorú,
fáradt hazátlansága is.
Halász Piusz, a legendás hírû cisztercita szerzetes kezdi így az egyik
elmélkedését. Mielõtt tovább mennénk gondolataiban, nézzünk meg néhány
Botticelli arcot.
Halász Piusz ezt a fáradt hazátlanságot az élõ emberek arcán is felismerni véli.
Vonásaink mögött folyton a sehová se tartozás szomorúsága sugárzik kedélyemre.”
Bizony, az emberi arcok, legyenek bár angyalian tiszták, gyakran üresek és
semmitmondók! Annyira nincs történetük! Lehet, hogy ez is belemagyarázás, mint
Botticelli kritikusai teszik, – és mégis félek tükörbe nézni. Mert arcomon ott
látom a jellegtelen, elmosódott élet vetületét. Mi egyik félhez se csatlakozunk.
A döntés határozott, szép vonásai hiányoznak portrénkról. Az állandó
kompromisszumok erõtlen bánata hûséges útitársunk.
Nem
élünk belsõ életet.
Megvallom, kicsit átalakítottam Halász Piusz szövegét. Õ az emberek egy konkrét
csoportjára vonatkoztatta mondanivalóját, de sorait olvasva úgy éreztem, hogy
rám is, és talán mindenkire vonatkozik. A modern emberre annyira jellemzõ az
állandó kompromisszumok erõtlen bánata. A bánat, amit minden belemagyarázás
nélkül ott látunk a Botticelli képeken, ott van mind a nõi, min a férfi arcon,
de még a gyermeken is.
Pedig örömre születtünk, sõt a kereszténység azt kívánja, hogy ez látszódjék is
rajtunk. Nem bánatossá akarlak tehát tenni, kedves Olvasóm, épp ellenkezõleg. Ha
tudnék a photoshoppal bánni, Botticelli arcai vidáman mosolyognának. De nem a
kép, nem a látszat a fontos. Bennünk, valóságos magunkban szülessék meg az öröm.
Ehhez alighanem befelé kell néznünk magunkba.