"Buda Ferenc legjobb költõink közé tartozik. Utóbbi években készített verseit most kötetben állította sorba, és az idei Könyvhétre megjelentette. A kötetrõl a Magyar Nemzet szombati Magazinjának 2014. július 12-i számának 35. oldalán írtam egy bemutatást." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Buda
Ferenc újabb versei
|
|
Buda Ferenc
legjobb költõink közé tartozik. Utóbbi években készített verseit most kötetben
állította sorba, és az idei Könyvhétre megjelentette. A kötetrõl a Magyar Nemzet
szombati Magazinjának 2014. július 12-i számának 35. oldalán írtam egy
bemutatást.
Versek
minden órára
(Széttekintés az öregség napjain)
Egy idõben születtünk,
eszmélkedni a forradalom tanította nemzedékünket. Buda Ferenc költészetében a
túlélés és a diadalvevés a poklokon indulata formálódott. Szemben a véggel,
vajon miként tudja felmérni most létezésünk helyzeteit? A Váltókon át
az egyik legjobb vers, amellyel e nemben találkoztam. Kétség, bizonytalanság,
percnyi örömök – mintha a magam változó hangulatait hallanám reményeiben,
szomorúságában. Elvezetnek az Õszikék csodálatraméltó bölcs, „napról napra
szomorúbb” Arany Jánosához? „Ezt
sem csodálom.”
Vagy mégsem? Az öregség
tanulságait összegezõ nagy verset fogalmaz, örök értékeink közé kívánkozó
tanulsággal szolgáló Minden órára szóló haikukban? József Attila
Eszméletére emlékeztetve, és számomra a személyes és nemzeti sorsot
összefogó nagy látomás, Arany János A tetétleni halmon címû versének
testvérdarabjaként. A látszólag személyre szabott világba tekintés egyben a
nemzeti sors esélyeinek felelõsségteljes átgondolása: sorskölteményt kimondó
számvetés.
Egyetlen ember szava szólal meg
ezekben a haikukban, én mégis benne érzem a szövegben a magam gondolatait is,
mondom tovább a szerzõvel versét – és úgy érzem, a nemzet bármely tagja
hasonlóképp magára vállalhatja ezeket a szavakat-mondatokat. Ezer év óta minden
öregember elmondhatná e tájon összehúzott szemöldökkel, távolba tekintve: „Mióta
élek, / hol aszály, hol áradás / föld-víz hazámban.”
Amikor kezdjük az életünket, a
végtelenben gondolkodunk. Mikorra a vége felé érkezünk: örülünk, ha van valamire
rámutatni: ezt tehettem. Talán ér valamit: „Jegenye-hosszút / álmodik a
gyalogút, / s bokorra ébred.” De hányszor döbbenünk álmunkból ébredve a
lehetetlenbe: „Anyám, ha egyszer / vénültöm vak havából / még újraszülnél…”
Igen, a három pont: a bevégzetlenség. Az egyes ember imigyen sóhajt önmagába
fojtottan. Ha költõ: halhatatlan három sorral törtet megismerni a létezés három
ponton túli tartományait.
Mennyi lehet az egyes ember
jelenléte a világegészben? Minden percünk választások drámai sûrítménye, melynek
tûntével a drámából elégia oldódik: ennyire tellett. Ennyinek is örülhetsz. De
ezek a haikuk valahogy mégsem lehangolóak. A hangsúly nem az egyszeri
feljajdulásokon van, hanem a kétségbeejtõ pusztításokon mindig túllendülõ
emberiség képén. A világ elrendezettségén.
Mi dolgunk e világon? Kérdezhetem
én, és te, és mindnyájan, akik ebbe a létezésbe belekapcsolódtunk. Tenni
dolgunkat. Gondolkozni ezen a létezésen, és mindeközben megszületik a sajátos,
magunkra szabott eszméletünk. A mû, amelyért küldettünk. Mint a múlt század nagy
példaversei, Ady Az õs Kajánja, József Attila Eszmélete,
megoldódik, mint Szabó Lõrinc Semmiért Egészenje, vagy T. S. Eliot
Mágusok utazása. És mint most a „civilben” fafaragó költõ, Buda Ferenc
eszmélkedése. Nemcsak önmaga számára, hanem átadható eredményként: „Volt egy
farönköm. / Addig-addig faragtam – / Bot lett belõle.”
Az öregség verse? – gondoltam
kezdetekben. A létezésünk verse, mondom gondolkozva végül. A magyar irodalom
legfontosabb alkotásainak egyike. Amelyet csak öregen széttekintve lehetett
szavakba sûríteni. A legfiatalabbaknak tanúságul. Buda Ferenc versei hátterében
ott élnek unokái. Bár õk is, idejében kötõdhetnének gondolatmenetéhez!
Sokak szerint A vén cigány
a magyar költészet emblematikus darabja. Mintha Buda Ferenc ezzel a verssel
mérkõzne haikuiban. „Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot” – kérdezi létezése
legmélyére tekintve Vörösmarty, aki a történelemben a gyilkos testvér botja
zuhanását érzékeli. A bot nála a de profundis, a szlamosodás végállomása. Buda
Ferencnél ennek éppen ellentéte. A zenész elnyûvi vonóját, a fafaragó megteremti
a botot. Mely támasz és fegyver. És mindenképpen megszületõ eredmény. A teremtés
emberi méretû újrajátszása. Alakítás – szemben a pusztulással. A mindennapi élet
értelme? „Addig-addig faragtam”: hozzájárulás a létezéshez. Mulandó, mint én,
mégis használható, mint az ember, aki részesévé válik ennek a létezésnek.
Alakuló valami, mint a költemény, mellyel létezésébe tekintett számot vetõ
nekiszánással a költõ Buda Ferenc.
(Buda
Ferenc: Míg élsz. Holnap Kiadó,
Budapest, 2014. Ára: 2900 forint)