Az Európai Parlament Jean-Claude Junckert választotta meg a második ciklusát letöltõ Barroso elnök helyére. Ma még nem ítélhetõ meg, hogy az új elnök képes lesz-e az elmúlt tíz év kiábrándító teszetoszaságán változtatni. Az új férfi megvan, de lesz-e új program is?
Surján László
Csöbörbõl vödörbe?
Az Európai Parlament Jean-Claude
Junckert választotta meg a második ciklusát letöltõ Barroso elnök helyére. Ma
még nem ítélhetõ meg, hogy az új elnök képes lesz-e az elmúlt tíz év kiábrándító
teszetoszaságán változtatni. Az új férfi megvan, de lesz-e új program is?
Örül az Európai Néppárt: sorozatban harmadszor is néppárti elnöke van az Európai
Bizottságnak.
Az
örömben üröm is van: az Unió rossz állapota. Európa az elmúlt tíz évben nem volt
eredményes: a válságkezelésben nem jeleskedett, a munkanélküliséget nem
csökkentette, versenyképessége nem nõtt. Népszerûsége folyamatosan csökkent.
Félõ
volt, hogy a választások teljes érdektelenségbe torkollnak.
Az
európai pártok azzal próbálták felkelteni a választások iránti érdeklõdést, hogy
minden jogalap nélkül
követelték, hogy a választásokon gyõztes párt elsõ
embere, az úgynevezett csúcsjelölt legyen az
Európai Bizottság elnöke. Ehhez persze szerzõdést kellett volna módostani,
hiszen jelenleg az Európai Tanácsé a jelölés joga.
A
csúcsjelöltség újszerû
volt ugyan, de áttörést nem hozott. A
vitákat kevesen követték, a jelöltek nem mutattak be egymástól élesen eltérõ
programokat, inkább kórusban erõsítették,
hogy növelni kell a termelést és csökkenteni a munkanélküliséget. A
választásokon való részvételi arány érdemben nem nõtt.
A
választások után a Tanács világossá tette, semmi nem kötelezi, hogy a gyõztes
párt jelöltjét támogassa. Hosszas tárgyalások után végül mégis ezt tette. Az
egyhangúság viszont nem sikerült: London és Budapest ellenállt. Ha nálunk a
baloldal kormányoz, ez nem történt volna meg: gyáván sodródtunk volna a
többséggel. Sokan aggódnak most, hogy nem árt-e az országnak, hogy Orbán Viktor
nem támogatta Juncker jelölését. A félelem alaptalan. Egy érett demokráciában
mindenki megpróbál véleményének többséget szerezni, ha sikerül, gyõz, ha nem,
akkor sem kell megtorlástól tartania.
Juncker kínos viták után jelölt lett, és vesszõfutása ezzel nem ért véget.
Következett a Parlament, amelyben a frakciók sem adták ingyen a szavazatukat a
gyõztes csúcsjelöltnek. Külön-külön tárgyaltak vele, alkukat kötöttek, sõt
némelyek sejtették: nem fogják támogatni, pedig ígéretben nem volt hiány. A
jelölési folyamat tehát pontosan ugyanúgy zajlott, mint eddig, zárt tárgyalások,
háttéralkuk jellemezték. A csúcsjelöltség populista, áldemokratikus próbálkozás
volt.
Juncker ettõl még lehet sikeres elnök, ha új, fontos célokat tûz maga és az
egész Unió elé. Az európai közösség ugyanis jelenleg céltalan. Eredeti céljait
elérte: a tagállamok között nem képzelhetõ
el háború, az élelmiszerrel való ellátás
biztosított: az éhezés, ha van, szociális probléma. Európának új célokra van
szüksége, az emberek tényleges gondjaival kell foglalkoznia. A
munkanélküliséget, a klímaváltozást, illetve környezetvédelmet szokták
emlegetni, ezekhez hozzátehetõ egy
közös kutatásfejlesztési modell, hiszen erõs lemaradásban vagyunk a globális
versenyben.
Juncker akkor lehet sikeres, ha kirángatja az Uniót a máról holnapra tengõdõ
politikából és elindítja a távlatos
feladatok megoldása felé. Erre az Unió jelenlegi intézményrendszere alkalmatlan.
A polgárok joggal utálják a brüsszeli bürokráciát. A Bizottság túlburjánzott
apparátusa, amelynek összetételére a választások nincsenek hatással, önérdekét
nézi, azaz olyan szabályokat javasol, amelyek révén hatalma, befolyása
folyamatosan nõ. Mivel szerepét a Szerzõdés rögzíti, többnyire apró, észrevétlen
lépéseket tesz, amelyek révén egyre több olyan területen születnek uniós szintû,
bosszantó jogszabályok, ahol nincs az Uniónak illetékessége. Egy távlatokban
gondolkodó államférfitõl azt várom, hogy élharcosa legyen az ilyen, gúnyosan
fogalmazva az uborka görbületével foglalkozó jogszabályok kisöprésének.
Fél
évszád után annak is itt az ideje, hogy alapjaiban gondoljuk át az Unió
intézményrendszerét. Ma a Bizottság privilégiuma a javaslattétel, dönteni a
másik két szervezet dönt, a Tanács a tagállami érdekek mentén, a Parlament
elvben a polgárok képviseletében.
Ha
a Tanácsnak és a Parlamentnek lenne elõterjesztési joga, akkor az Európai
Bizottságra semmi szükség nem lenne. Ma még ezt felvetni több mint meglepõ,
komolytalan álmodozás, utópia. De lassan ki kell mondani: a király mezítelen. Az
európai közösségnek kezdetben motorra, most inkább fékre van szüksége. Az új
szerkezethez több kisebb lépésben lehetne közeledni. Nincs akadálya, hogy a
Tanács állandó elnöke és a Bizottság elnöke egy személy legyen. A külügyekkel
foglalkozó elnökhelyettes/fõképviselõ
szintjén ez a perszonálunió már megvalósult.
Második lépés: a Bizottságba csak a tagállamok kormányhivatalaiból érkezõ
személyeket lehessen felvenni, akik csak
ideiglenesen dolgoznának Brüsszelben, néhány ciklus idejére. Ezáltal fokozatosan
olyanok végeznék a munkát, akik értik a tagállamok gondjait. Hazamenetelük után
Európát jobban értené a tagállami adminisztráció. A Bizottság azon szerveit,
amelyek nélkülözhetetlenek (például az OLAF, a csalás elleni hivatal), a Tanács
állandó elnöke alá kellene rendelni, az apparátus egy része is a kancellária
szerûen mûködõ elnöki hivatalba
kerülhetne, más része a Parlamentben végezhetne szakértõi munkát, de az
összlétszám jelentõsen csökkenhetne.
Az
Európai Bizottság fontos intézmény volt. Nélküle az európai közösség nem
valósulhatott volna meg, a jelenlegi forma konzerválása azonban éppen a
centrifugális erõket segíti, hiszen egyre többen gondolják úgy, hogy a
legokosabb hátat fordítani az Uniónak.
A
fürdõvízzel együtt kár kiönteni a gyereket! Csak együtt lehetünk versenyképesek
a világban: a kialakult közösség nagy érték. Hogy megmaradjon, és az itt élõk
javát szolgálhassa, meg kell újulnia. Ha Juncker tovább egyensúlyoz a különféle
irányba húzó erõk között, ahogy megválasztása érdekében eddig tette, akkor az
Unió továbbra is a brezsnyevi pangásra fog emlékeztetni és Junckerrel együtt
eltûnik a történelmi süllyesztõben. Ha az új elnök elindul a reformok útján, az
európai gondolat megmentõje, Európa XXI. századi atyja lehet.