Belõlem már kiveszett a sóvár
vágy, hogy megosszam veled titkaim.
Minek is beszélni, ha jégtáblák
úsznak felénk, jön az Északi-sark,
közelít az örök tél ideje,
Rózsássy Barbara:
Füstcsend
Belõlem már kiveszett a sóvár
vágy, hogy megosszam veled titkaim.
Minek is beszélni, ha jégtáblák
úsznak felénk, jön az Északi-sark,
közelít az örök tél ideje,
fényeink beleolvadnak, fagyba
dermedt utolsó mozdulataink
panoptikumát majd megcsodálja
egy más bolygóról épp ide szakadt.
Befalazott kísértetek leszünk.
Ezért, hogy pillantásom akárcsak
kõbe zárt etruszkoké. Arcomon
a holtak ráncokat kisimító
nyugalma. Míg tart e végsõ évszak,
békémre addig kell rálelnem itt,
másként csak félbeszakadt kiáltás
leszek én is, kiürült testeink
fölött lassan ellebegõ. Szállnak
a halálsikolyok, mint megannyi
furcsa lampion fénylõ hold-képe
távolodóban ahogy kihunyna.
Hallgass, én csak a csendet kívánom.
Pusztulás elõtt csak szerelmesem
érintését, karjában a meleg
nyugalmat, vállán múltam páráját.
Mert átjár az üresség huzata,
mint ünnep után, mikor azt kérded,
kifosztott fényünkbõl mennyi marad,
ha utolsó karácsony záporzó
csillagszóró-szikrája is földre
hullik. – Látod? Mégis nyitott térkép
vagyok neked. Bennem nem tévedsz el,
míg olvasod titkom: tenyeredbe
domborzatot rajzol hallgatásom.
Mielõtt a nagy táblák koccanva
elérik partunk, s a fagy kivetett,
éles horgonya szívedbe akad,
utolsó napjaink egyikén még
hallgasd velem tûnõ élet csendjét
– mint füst, gomolyogva száll fölöttünk.