"A számítógépen keresgélve talált rá Subára. Mondhatni, szinte véletlenül. A fia, Béla mutatta meg neki, hogyan lehet az iwiw-en kapcsolatot teremteni ismerõs, vagy akár ismeretlen emberekkel. Csak be kell írni a keresõbe az illetõ nevét, nemét, körülbelüli életkorát, aztán egyetlen kattintás, és a gép sorban dobja ki az ennek megfelelõ személyek adatait, fényképét. Ezek után már gyerekjáték kiválasztani közülük azt, akit keresünk. "
T.Ágoston László
Internetes barátság
A
számítógépen keresgélve talált rá Subára. Mondhatni, szinte véletlenül. A fia,
Béla mutatta meg neki, hogyan lehet az iwiw-en kapcsolatot teremteni ismerõs,
vagy akár ismeretlen emberekkel. Csak be kell írni a keresõbe az illetõ nevét,
nemét, körülbelüli életkorát, aztán egyetlen kattintás, és a gép sorban dobja ki
az ennek megfelelõ személyek adatait, fényképét. Ezek után már gyerekjáték
kiválasztani közülük azt, akit keresünk.
No
igen, ezeknek a mai gyerekeknek, akik egérrel a kezükben jönnek a világra,
könnyû, de Borbányai még abban a korban született, amikor vágott hegyû tollal
tanulták a nebulók a betûvetést, és a padláson, az öreg ládában még ott pihent a
kis fekete tábla, meg a palavesszõ, amivel az apja formálta az elsõ betûit. Az
unokája már csak elnézõen mosolyog, ha efféle õskori leletekrõl mesél neki.
Bizony, az utóbbi száz, vagy akár csak ötven év alatt többet fejlõdött a
technika, mint az elõzõ ezer esztendõben. Talán ezért is van, hogy míg hajdan a
vének tanácsa irányította a társadalmat, a mai húszévesek csak nevetnek
nagyapáik ósdi nézetein, s a hátuk mögött szamárfülekkel gúnyolják ki õket.
Mi
tagadás, õ sem jutott tovább az írógépnél. A kis Erika táskagép most is ott
lapul a sarokban, s talán még ma is azon írná a leveleit, ha nem biztatgatta
volna a Béla gyerek, hogy „apa, hidd el, hogy meg tudod csinálni, nem olyan
ördöngös dolog ez! Egyszerû logika az egész.” Ja, hát ha csak logika, az más. A
férfiember erõssége a logika, tehát… Addig – addig mondogatta, mutogatta a Béla,
míg belevágott, és… és sikerült. Tudja, soha nem lesz belõle számítógépes zseni,
de a leveleit meg tudja írni rajta, s óriási elõny, hogy a javítás is mindössze
egyetlen gombnyomással történik, nem úgy, mint az írógépen azzal a festékes
hibajavítóval. És lám, már – hogy is mondják a fiatalok? – Igen, már szörfölni
is tud rajta. Eleinte nagyon kínos volt, amikor elakadt, s már harmadszor
kellett rákérdeznie, hogy „te, fiam, hogy is kell azt az izét csinálni?” S még a
hatodik magyarázat után se értette igazán, mi is a különbség a dokumentum, meg a
mappa között. Nem is beszélve az ikonról, meg az asztalról, ami merõben mást
jelentett az õ szótárában. Nehéz volt elviselni, hogy a fia elnézõen mosolyog
rajta, de tudomásul vette, hogy ez a tudás ára. Olykor berzenkedett benne a
megtépázott apai -, meg férfiúi hiúság, de lenyelte, és megpróbált jó arcot
vágni hozzá. Végtére is õ volt a tanítvány… Viszont, ha egy polcot kellett
fölrakni a falra, még mindig neki szólt a Béla: „gyere apa, segíts, te jobban
értesz ehhez!...”
Valahogy
így lehetett ezzel Suba Pista is, de belé több önérzet szorult. Azt mondja:
„ellestem a kölyköktõl. Nem nagy dolog ez egy mûszaki embernek.” Már hatvan
évvel ezelõtt is ilyen önfejû gyerek volt. Ilyennek született. Mindig, mindenben
neki volt igaza, mindent jobban tudott. Egy osztályba jártak, együtt fociztak, s
együtt kergették a lányokat is. Aztán elváltak az útjaik. Több mint negyven éve
nem látták egymást. Vajon mit változtattak rajta az évek? Most, így, vénen
milyen ember lehet? Megpuhították a sorscsapások, vagy újabb kérget növesztett
köré a hiúság? Az anyjával találkozott néha, ha hazalátogatott az Isten háta
mögötti szülõfalujukba. Mindig panaszkodott szegény Julis néni: „látod, Bécikém,
az én Pisti fiam olyan ritkán jön haza, hogy lassacskán már meg se ismerem.” S
vajon õ most megismeri-e, ha találkoznak?
Egyik
délelõtt éppen az ablakpárkányon lévõ virágokat locsolta, amikor megcsörrent a
telefon.
–
Halló, Borbányai lakás?
–
Igen, Borbányai Béla vagyok.
–
Hát akkor, szevasz, vén kujon! Megismered a hangomat?
–
Nem is tudom…– bizonytalanodott el, s mint egyfajta
komputerben, keresgélni kezdte ezt a bizonyos hangot az emlékezetében, de sehogy
se találta. – Ne haragudj, talán ha segítenél…
–
Pista vagyok, a Suba. A haverok azt mondják, a hajam
fehér, de a hangom nem változott.
–
Nahát, Suba Pista! Igazán örülök neked. Hogy vagy, és
fõleg hol vagy? Ugorj föl hozzánk, szívesen látlak!
–
Most nem lehet, éppen úton vagyok. Mobilról hívlak, úgy
hogy fogjuk rövidre a dumát, kocsiból beszélek. Menet közben. Holnap viszont
felétek lesz dolgom. Otthon leszel?
–
Hát persze. Hol legyen egy magunkfajta nyugdíjas?
–
Nyugdíjas? Mi az, hogy nyugdíjas? Én még most is dolgozom napi négy órában.
Szakértek. Majd elmesélem. Öt óra körül ott leszek. Rendben?
–
Persze. Szeretettel várlak.
Másnap pontban ötkor csöngettek. Egy õsz
hajú, barázdált arcú, köpcös férfi állt az ajtóban selyempapírba csomagolt
üveggel a kezében. Nem hasonlított a negyven – ötven év elõtti Suba Pistához.
Legalábbis ahhoz a képhez nem, amelyik Borbányaiban élt róla.
–
Pista? – tárta szét a karját a házigazda.
–
Te meg a Béci lennél? – ingatta a fejét a másik. – Hát
hallod, ha az utcán találkozunk, szó nélkül elmentem volna melletted. Mikor is
találkoztunk utoljára?
–
Ha jól emlékszem, valamikor a hatvanas évek elején,
negyvenöt, vagy negyvenhat éve. Akkor még mindketten független, boldog emberek
voltunk. Lobogó sörényû ifjak…
–
Az enyém még csak – csak lobog, ha gyéren is, de te
borotváltatod?
–
Nem. Természettõl gyomlálva. Törülközõvel fésülködöm. No,
gyere már be! A feleségem átment a bátyjához, hogy ne zavarjon bennünket.
Lefõzte a kávét, kirakta a sütit, meg a poharakat…
–
Gondos asszonyod van. Jól megvagy vele?
–
Nem panaszkodom. Harmadszorra szerencsém volt. Jövõre már
harminc éve lesz, hogy együtt vagyunk.
–
Harmadik feleség? Irigylem a bátorságodat. Azt mondják, az
okos ember gazdagodik, a bátor újra nõsül.
Borbányai
végigvezette régi barátját a lakáson, a kereten, s bevitte a garázsba is, ahol
az öreg Fiatja állt.
–
Hány éves? – paskolta meg a motorházat Suba.
–
Tíz, de elég jól viselkedik. Még soha sem hagyott cserben.
–
Én tavaly hoztam Hamburgból egy kétéves Mercit. Úgy
dolgozik, mint a Doxa óra. Nem is adom oda még a fiamnak se. A kocsi tabu.
Tudod, asszonyt, meg szerszámot nem adunk kölcsön. Amikor leállt a gyár, ahol
üzemvezetõ voltam, kimentem Németországba dolgozni. Lakatos voltam egy
ötvenhatos magyar mûhelyében. Hatszor annyit kerestem ott lakatosként, mint
itthon üzemvezetõ úrként.
–
És a család?
–
Mi van a családdal? Ja… A fiam negyvenéves, a lányom
harmincnyolc. Õk megvannak a maguk fészkén. Tudod, amikor a kezembe adták a
munkakönyvemet, egy kicsit zokon vettem a dolgot, elborult az agyam. Szégyen,
nem szégyen, a haverokkal be- benéztünk a kocsmába. Sörözgettünk, borozgattunk,
miegymás… Aztán egyszer csak beszólt nekünk néhány szarházi erõs legényke.
Persze, mi meg vissza. No, nem részletezem, rendõrségi ügy lett a vége. Nyolc
napon túl gyógyuló testi sértés. Az asszony nagyon szívta a fogát a százötven
ezres kártérítés miatt, meg a gyerek is elkezdett cikizni, hogy „apa, a te
korodban…”, meg hogy „fél év felfüggesztett börtön, az nem semmi!...” Untam a
macerát. Bementem a munkaközvetítõbe, megláttam ezt a németországi melót. Egy
hét múlva már kint is voltam. Ne pampogjon nekem se az asszony, se a gyerek!
Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Érted? Haza se jöttem három évig. Azóta csönd
van.
–
Látogatóba se?
–
A Pistivel, a fiammal leveleztünk. Különben jól el voltam
én odakint. Volt pénzem, voltak sörbarátok, mi kell még? Tán haza se jövök, ha a
nejem nem könyörög, meg az unokák.
–
Hm… – mosolyodott el Borbányai – emlékszel az Imre
bácsira, a kisúti kocsmárosra?
–
Akinek az a szép szõke lánya volt, a Kati? Naná, hogy
emlékszem. Belevaló kis csaj volt…
–
Hozzá jártunk ki mulatozni szombat esténként. Mármint az Imre bácsihoz.
–
Hát… ki ehhez, ki ahhoz…
–
Tényleg? Ezt nem is tudtam. Ott volt a törzshelyünk az
öregnél. Öreg… volt vagy negyvenéves… Mi meg tizenhat, tizennyolc. Berakott
nekünk egy külön asztalt a raktárba. Oda bújtunk, ha benézett valamelyik
tanárunk, mert ha ott találnak, ki is csaptak volna bennünket a gimnáziumból.
–
Egyszer a Nagyorrú, a fizikatanár majdnem elkapott. Az
volt a szerencsénk, hogy õ nagyobb piás volt, mint mi öten együttvéve. Még a
suliba is magával hordta a kis lapos üveget.
–
Emlékszel a Boros Ferkóékra? Azok is odajártak vagy hatan.
Állandóan frocliztak bennünket. Egyszer nekik is ugrottál a Ferkónak, mert
megsértett valamivel. Szétválasztottunk benneteket és Imre bácsi elzavarta õket.
Te meg jól be voltál állítva, mindenáron utánuk akartál menni. Húztuk vissza, de
ettõl még jobban bepörögtél. Volt ott hátul az udvarban egy vályogból épített
rötyi. Valahogy oda keveredtünk, és te elkezdted ököllel verni a falat. Az meg
ment össze, mint a kártyavár. A végén teljesen összeomlott. Másnap mondja ám az
Imre bácsi, hogy lám, milyen szemét emberek vannak… Nem elég, hogy
részegségükben összehányják az udvart, még a wc-t is összedöntik. Mi meg komoly
pofával bólogattunk, hogy bizony, még láttuk is ott a Ferkót, amikor hazafelé
mentünk.
–
Erre én is emlékszem – mondta elgondolkozva Suba –,
csakhogy nem én bokszoltam szét azt a rötyit, hanem te, vagy a Jóska. A többi
stimmel. Nem is értem miért akar mindig mindenki az én nyakamba varrni minden
baromságot. Látod, ezért nem járok haza. Meglátnak az utcán, és már regélik is,
hogy emlékszel amikor… és mondják, mondják a hülyébbnél hülyébb történeteiket.
Miért van ez, hogy mindenki az én nyakamba akarja varrni a saját sarát?
–
Ugyan, ezek mind régi, bocsánatos bûnök, ifjúságunk
ballépései… Akár azt is mondhatnám, hogy a szeretet jelei.
–
Nincsenek bocsánatos bûnök! Mindenki viselje a maga
keresztjét, és ne akarja az én vállamra rakni, mert azért harapok. Érted? Ha –
ra – pok!
–
Bocsáss meg, öregem, nem akartalak megsérteni, csak… Na
jó, beszéljünk másról! Mit tudsz a régi haverokról? Ki mire vitte?
–
A faluból senkivel sincs kapcsolatom. Mióta anyám meghalt,
nem is jártam arra.
–
Még a temetõben sem?
–
Még a temetõben sem. Postán fizettem be a sírgondozást.
–
Azt tudod, hogy a Németh Pista fia szobrász lett?
Szobrászmûvész. A temetõbe is csinált a nagyszüleinek egy gyönyörû síremléket. A
jövõ héten nyílik egy kiállítása kisplasztikákból a körúti galériában. Gyere el,
ott sok régi baráttal találkozhatsz.
Hagyj engem békén ezekkel a régi
barátokkal! Legszívesebben kitörölném az emlékezetembõl az elsõ harminc évet.
Gyûlölöm azt az egész falusi bagázst az összes emlékeivel együtt.
–
De hiszen a Pistával olyanok voltatok, mint az ikrek… Ott
vannak a gyökereink…
–
Igen, olyanok voltunk, mint az ökrök. Gyökerek…Az...
Rohadt tuskók. Így hitelesebb. Emlékszel, amikor a Pista unokahúgának
udvaroltam? Éppen az õ anyja volt az, aki azt mondogatta a sógorasszonyának,
hogy egy ilyen lump csavargót, mint én, a lánya közelébe se engedne. A Pista
meg, a nagy barát csak bólogatott neki. Tudod miért? Mert õ akarta megdugni a
csajt. Hát ennyit a nagy barátságról… Még haló porában is átkozom a vén
boszorkányt a kedves fiával együtt. Soha se bocsátok meg egyiküknek se. És akkor
még ennek a fiának a kiállítására invitálsz? Te se vagy ám százas…
–
No, de Pista! Én úgy emlékszem, hogy te szakítottál a kis
szõkével. Különben is ez már ötven éve történt
–
Nem mindegy, hogy ötven éve, vagy tegnap? Az árulás, meg
az aljasság soha nem évül el. Megsértettek, és én utálom az egész famíliát.
Nézd; én itt egzisztenciát teremtettem magamnak. Megbecsült ember voltam a
gyárban és a városban is. Mercedessel járok. Beutaztam egész Európát. Nekem
saját házam van, emeletes, és saját üdülõm a Balatonon. Én ma is boldog
házasságban élek. Egy feleségem van, két gyerekem, és öt unokám. Én leszarom a
Németh Pista fia összes szobrát. Ha tudom, hogy ezekrõl akarsz nekem beszélni,
ide se jöttem volna. Na, szevasz, kopasz Borbányai, és ne is küldözgess nekem
több internetes levelet! Még a nevedet is kitörlöm a gépbõl.
Ezzel
sarkon fordult és otthagyta a sóbálvánnyá merevedett házigazdát. Borbányai még
akkor is csak a fejét csóválgatta, amikor másnap a honlapon Suba Pista fehér
hajú fényképének a hûlt helyét nézegette.